Hátrahagyott

7. ~Folyópart városa~

Ha elég sokáig ülsz a folyóparton, láthatod, amint ellenségeid holttestei elúsznak előtted.
🌿

Valeri „kalandjai", már több esztendője tartottak, a tündelány köpenyben ólálkodva, messze megfigyelte a falut. Ami az idő múlásával lassan egy várossá cseperedett. Három emberöltőt végig kísért a figyelmével. Az emberi nyelv tudása pedig bővülni tudott, így már teljesen megértette az emberek közötti kommunikációt. Az évek során a megszerzett tudást pedig örömmel adta át Amrának.

Valeri egy kisebb kunyhót is épített a Sötét Erdőbe, hogy több időt is eltudjon tölteni az emberek közelében. Ruházata egyszerű volt, sötétzöld köpenyt viselt, hasonló cipellőt hordott, mint az emberek. A háromszáz év során néha leállt beszélgetni egy-egy emberrel, ilyenkor haját úgy alakította ki, hogy a hegyes tündefülét eltakarja a kéretlen szemek elől. Megjelenése után, pedig már legendák is születtek róla, „A Sötét Hölgy", „A Sötét Erdő Úrnője", „Erdei kísértet", és még sok jelzőt kapott, úgy, hogy csak egy-két ember látta, akik már is mendemondákat gyártottak róla. Sokan csak kiröhögték ezeket az embereket, akik híresztelték, a többség viszont a gyerekeiket ijesztgették ezekkel a kitalált történetekkel. Valeri élvezte a kitalált meséket, jókat nevetett rajtuk. Hamar megszerette az emberek népét, csodálta azokat az épületeket, amit erőtlen testükkel építettek, vagyis magához képest gondolta őket gyengéknek. Mindig ezt hallotta Seldannától: „Az emberek gyengék a tündékhez képest, viszont kegyetlenebbek és mocskosabbak is, minden értelemben." – csengett fel az elméjében Seldanna erőteljes hangja. Valeri a magas bokrok és sötét tűlevelű fenyők között sétált. Gyermeki kacajt hallott a folyópartján. Kikukucskálva észrevette a kölyköket, akik a partmentén dobálóztak egy bőrlabdával.
– Ezt kapd el! – kiabálta egy kisfiú. Kezeit magasra lendítette, de nem a társa felé dobta, hanem az erdő felé.
– Ez csalás! – kiabálta egy kislány, aki csak nézője volt a játszmának.
– Ez tényleg az volt– felelte egy másik illető, messzebb állt a többiektől, és idősebbnek is tűnt, olyan húsz év körülinek.
– Maradjatok, majd visszahozom a labdát, de következőnek ne csalj Charlie! – kiabálta a kisfiú felé, majd megfordulva egyenesen az eldobott labda felé rohant, ami Valeri lába előtt hevert. Valeri villámgyorsan és nesztelenül elbújt az egyik fenyő mögé. A fiú fitten a labdáért nyúlt, amit lazán felkapott, indult is volna vissza, de megakadt a szeme a fenyőfákon, egy ideig csak bámulta az erdő mélyét, de aztán észbekapva visszakocogott a többiekhez.
– Ennyi elég volt mára, ideje hazamenni. Menjetek előre, én is mindjárt jövök – mondta, majd miután a gyerekek megindultak a kitaposott úton, a fiú csendesen visszasétált a Sötét Erdő széléhez.
– Van itt valaki? – kérdezte elég határozott hangon.
– Bátor dolog a Sötét Erdő közelébe jönni – szólalt meg egy különleges női hang. A barna hajú fiú döbbenten meredt maga elé.
– Hát igaz... tényleg igazak a legendák? – kérdezte saját magától, miközben belevakart a hullámos barna hajába. – Öhm... hogy szólítsam? A Sötét Erdő Úrnője? Vagy jobban szereti az Erdei Kísértetet? – kérdezte zavarodottan, de nem félt, és ezzel nagyon felkeltette a női hang érdeklődését.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Megláttam az éjsötét haját – felelte.
– És mit gondolsz most mit fogok veled tenni?
– Sok történetet hallottam az Úrnőről, oly sokat, hogy nehéz erre a kérdésre válaszolni. Elevenen felfal, a sodródó folyó vízébe fullaszt, vagy ha úgy tartja kedve, akkor megigéz, és örök rabszolgájává tesz – sorolta fel a lehetőségeket az emberfiú. Az egyik fa mögül hangos kacaj hallatszódott.
– Milyen szórakoztató is lenne, kár, hogy egyik sem igaz – felelte csipkelődően, majd kilépett a rejtekhelyéről és felfedte kinézetét. Valeri volt, sötétzöld csuklyáját levetve megmutatta szépséges arcát. A haja szokásos módon volt összefonva, két tincse hátul össze volt kötve, elől pedig eltakarta a hegyes füleit. A fiú leesett állal bámulta Valerit, soha életében nem látott ilyen szép teremtést, Valeri már 1100-as éveiben járt, ám kinézete csupán egy huszonéveséhez hasonlított. A fiú habogva megbámulta a lányt.
– Egy angyal? – kérdezte ámultan.
– Nem – kuncogott bele a szavába Valeri – Egyik cím sem illik rám, halottál már a Sötét Erdő Őrzőjéről? Na az illik hozzám a legjobban – magyarázta kedvesen. A fiú továbbra is ámultan figyelte a tünde minden egyes mozdulatát.
– Akkor... öhm... – habogta – Nem fogsz megenni?
– Dehogy – rázta meg a fejét Valeri. – Hogy hívnak, ifjú?
– Engem, öhm... én Jasper vagyok.
– Üdvözöllek Jasper a Sötét Erdőben. Én Valeriana vagyok.
– Megtisztelve érzem magam. Köszönöm a kedves szavait, hölgyem – felelte, majd óvatosan hátrált, addig, míg ki nem kászálódott a fenyvesből, esetlenlenül intett a tündelány felé, ám nem tudta, hogy Valeri a Szépek Népéhez tartozott. A sötétzöld köpenye mögül sejtelmesen figyelte a fiút, aki többször visszafordult az erdő felé, miközben az otthona felé tartott.
Napok teltével a Jasper nevű fiatal többször kisétált a folyóparthoz, volt, hogy másokkal érkezett, de olyan is volt, hogy csak egyedül. Valeri messziről figyelte a fiút. Nem hallott semmi pletykát a városból, így ebből arra következtetett, hogy Jasper nem mesélte el senkinek a különös találkozását. Valeri az egyik magas fenyőfára kiépített kilátón álldogált, a sűrű fenyők között nem látszódott, ám az éles szemeivel ő mindent látott. Amrától kapott térképet nézegette, amit Amra saját kezeivel készített. A térképen minden fel volt tüntetve, nem úgy, mint a régebbi lapján. A Sötét Erdőtől délnyugatra apró ecsetvonásokkal felfestett város volt, alatta pedig a neve szerepelt. „Folyópart városa". Az ott lakóktól hosszadalmasan, de lassacskán begyűjtötte az információkat az évek során. Középfölde déli tájáról érkeztek, ahol nagy szárasság által, és gonosz teremtmények miatt útnak indult egy lelkes csapat. Több, mint háromszáz éve, hogy partot értek Adera szigetén. Közvetlenül a tenger mellett telepedtek le, de az időmúlásával egyre beljebb vándoroltak, egészen a folyóig, amit Szélvésznek hívtak a gyorsasága miatt. Hegyekből érkező folyónak valóban erős volt a sodrása, ami évekkel később sem változott meg. Nem a leggazdagabb környék volt, de legalább termett termés, ha kevés is volt, akkor is már áldásnak gondolták az emberek. A természet, viszont fellendült, amikor egy különleges személy tért a közelbe, Valeri, akarata nélkül, de fellendítette a természet környezetét. A dombok zöldebbekké váltak, a folyó mentén virágok nyíltak, a fák magasabbá és erősebbé nőttek. Tünde mivoltija okozta ezt a csodának nevezhető változást. A tündék mindig is szoros kapcsolatban álltak a természettel, együtt tudtak velük érezni, segítséget is kérhettek a természettől, aki bőségesen megajándékozta azokat, akik jóságosak. Valeri mindig is érezte ezt a kapcsolatot az anyatermészettel, de tudatosan még nem volt képes irányítani, azt sem tudta, hogy ilyenre valaha is képes lesz-e.
Valeri továbbra is az elfedett kilátójában álldogált, amikor is egy beszédre felkapta a fejét. Többen beszéltek egyszerre, egymás szavába vágva, mindenki a saját véleményét akarta mondani. Egy csapat fiú volt. Kezükben fegyvereket tartottak, és egyenesen a folyópart előtti mezőre sétáltak. Valeri feszülten figyelte őket, talán érte jöttek? Hátán lógó íját előkapva figyelmesen felmérte a fiúk szándékát. Ha támadnak ő nem fog hezitálni, nyilat fog beléjük lőni. Ám a fiatalemberek nem jöttek közelebb a fenyveshez. Valeri felvont szemöldökkel nézte, hogy ebből mi fog kisülni. A fiatalfelnőttek egyszerre kardot rántva egymásnak mentek. Záporoztak a csúnya beszólások és a piszkálódás. Edzettek és tanultak, még hozzá a kardforgatást. Ahogy az acélkardok egymáson elcsúsztak, éles kellemetlen hang keletkezett, Valeri fájó füllel hallgatta, de nem akarta, hogy befejezzék, érdeklődően szemlélte a technikákat, neki is meg kell tanulnia kardot forgatni. A fiúk közül egy kiemelkedett az erejével, Jasper volt az. Utoljára két héttel ezelőtt látta a tünde. A fiúnak kisebb szakálla is volt, vagy inkább borostája. Valeri szórakozottan figyelte, ahogy a fiúk mérgelődve elismerik, hogy Jasper nyert megint.
– Csak ne bízd el magadat! – mondta a mellette álló. Jasper szemét forgatva megrázta a fejét.
– Nyertem, szóval fogadjátok el, hogy ti vesztetettetek.
– Ah nyertél, tudod mikor fogsz? Ha bemész az erdőbe! – mondta kiabálva az egyik barátja. – Úgy sem mered – tette hozzá nevetve.
– Miben fogadunk? – kérdezte Jasper elvigyorodva.
– Mi? Dehogy mersz bemenni – szólalt meg egy másik társa is.
– Akkor ezt nézzétek! – mondta elbizakodva Jasper, kardját a barátja mellkasához nyomta, aki ügyetlenül átvette az acélpengét. Jasper egyenesen besétált az erdőbe, miközben a többiek leesett állal figyelték, ahogy teljesen eltűnik a fatörzsek között.
– Szerintetek él még? – kérdezte az egyik fiú, a többiek csak tanácstalanul megvonták a vállukat. Jasper eközben beljebb sétált, még ennyire sosem volt, kicsit reszketett, de egyszerre kíváncsi is volt. Kíváncsi volt a szépséges őrzőre. Fejét forgatva kereste a lányt, mert sejtette, hogy nincs egyedül. Valeri nesztelenül lemászott a fenyőről, és az ember mögé lopózott, íját kihúzva, nyílvesszőjét egyenesen a Jasperre célozva.