Hátrahagyott

15. ~Hegyek közt~

Minden hegy csúcsban végződik. Emelkedjetek bátran, s kik kiindulva a hegy alján távol álltatok egymástól, fenn a tetőn találkozni fogtok.
🌿

Reggelre kómásan megálltak az erdősávtól egy mérföldnyire. Előttük egészen lapos föld terült el, ám ha fentebb néztek, akkor látható volt a hegyvidék. A hegygerinc hosszasan elnyúlt északtól egészen délig, ez volt a Ködhegység. A varázslatos vad tájat sűrű mágiával teli köd vette körül, amely megannyi veszélyt eltakart az idetévedők elől. A kora reggeli napsugarak miatt csak hunyorogva figyelték a magas sziklás vidéket.
– Amra... Ez nem Völgyzugoly – mondta csodálkozva Valeri.
– Igen, én is látom, de itt kéne lennie, hisz keletre jöttünk!
– Vagy inkább északkeletre – motyogta fáradtan Valeri.
– Vissza kell mennünk – mondta a megoldást Amra.
– Vissza? – kérdezte nyavalyogva a fáradtságtól.
– Igen, lassan kifogyunk az élelemből. Lovaink nincsenek, így nem tudunk sok mindent magunkkal vinni. Pár napnyi élelmünk maradt, és ha itt átkelünk akkor sok ételre lesz szükségünk, mert kell az energia.
– Ja, tényleg – motyogta álmosan Valeri, miközben hunyorogva a ködös sziklákra meredt.
– Völgyzugolyba kaphatunk egy kis segítséget.
– Honnan gondolod, hogy segítenek nekünk? – kérdezte Valeri.
– A szüleim itt nevelkedtek fel nagyon régen. És meséltek is a helyről. Másodkorban Elrond nevű tünde alapította. Még egy réges–régi ostromból menekültek Völgyzugolyba, legtöbbjük nolda tünde volt. Szerintem édesapád is itt élhetett egy ideig – mondta Amra.
– Igen igazad van, Seldanna mesélt olyasmiről, hogy a szüleim itt találkoztak először.
– Szóval nem hiszem, hogy elzavarnának minket. Félig nolda tünde vagy – magyárazta Amra Valerinek. (Másik fele erdei tünde volt.)
– Rendben, akkor menjünk vissza – egyezett bele Valeri – Viszont pihenjünk egy kicsit, mert mindjárt leragad a szemem.

Miután kipihenték magukat, dél felé fordulva megindultak Völgyzugoly, az Utolsó Meghitt Otthon felé. Trollházát nagy ívben kikerülték, nem is gondoltak bele, hogy most nem érte volna őket semmi kellemetlenség, mert napközben a trollok elbújtak a szélesebb barlangokba.
Egészen hamar Völgyzugoly közelébe értek. Tünde–menedék egy meredek település, rejtett, mély völgyben építve. A hófödte Ködhegység lábának az aljában. A mély völgy egyike volt azoknak, amelyek átvágtak a Ködhegység lejtőit borító mocsarakon. A völgy fala szinte egy egyenes falnak tűnt, olyan meredek volt. A két tünde leesett állal néztek körbe. Egy ösvény átvezetett egy keskeny hídon a Zubogó folyó fölött, ami egészen Elrond palotájáig vezetett. Menedékhelyet napsütötte kertek vették körül, ahol színes virágok nyíltak. Udvarok között több díszes épület, kidolgozott szobrok, és másféle alkotások ékesítették. Tündéket is láttak, a völgyben sokan összegyűlve készültek valami ünnepségre.
– Ez káprázatos – suttogta Valeri, miközben még mindig a magas csillogó épületeken legeltette a szemét. Völgyzugoly messze szebb volt, mint a Foresta Birtok, és az sem volt csúnya.
Amra szótlanul, de ő is gyönyörködött a tájban.
– Szerinted már észrevettek minket? – kérdezte Valeri.
– Percek óta itt állunk, biztos vagyok benne – felelte, de nem nézett Valerire, továbbra is a völgyet sasolta.
– Induljunk el – tanácsolta a fekete hajú.

Ráléptek a keskeny hídra, ami a súlyuk alatt egyáltalán nem mozdult meg. Hosszú faépítményen végig haladva megérkeztek az Utolsó Meghitt Otthon hatalmas épületének ajtajához. Izgatottan egymásra pillantottak, majd az ajtóhoz léptek, ekkor egy férfi lépett ki. Sötétbarna csillogott a délutáni aranyló fényben, szemei szürkésen villogtak.
– Gyertek beljebb – szólalt meg kedvesen a tünde férfi, kitárva a kezét előre engedte őket, akik csak ámultan besétáltak az épületbe.
– Köszönjük szépen – mondta Valeri.
– Már vártunk titeket. Az őreim már reggel kiszúrták, hogy erre tartotok.
– Oh... – csodálkozott el mindkettő tünde.
– Elnézést kérünk, hogy így befurakodtunk az otthonába – szólalt meg Amra.
– Örömmel vendégül látunk bármilyen idetévedőt, aki nem rossz akaratból tér ide. Bocsánat – megköszörülte a torkát – Még nem is mutatkoztam be. Elrond vagyok.
– Carfaren Amra, szolgálatodra – hajolt meg a vörös hajú. Valeri idegesen pillantott a barátnőjére. Ha elárulják az igazi nevüket, akkor lehet bajba is kerülhetnek. Amra kedvesen Valerire nézett, szemeivel jelzett, hogy mutatkozzon be, mert csak szótlanul áll. Valeri kizökkenve meghajolt Elrond előtt.
– Inastina Valeriana – mondta halkan, hátha kevésbé jegyzi meg a nevét a tünde.
– Örvendek. Amra, nagyon ismerős vagy.
– A szüleim itt éltek, de már évszázadok óta elköltöztek – magyarázta.
– Akkor ezért voltál ismerős – mosolyodott el Elrond, majd Valeri felé fordult.
– Inastina. Jól hallottam? – bámult kérdően a tündelányra.
– Igen – felelte csöndesen.
– Ezt a vezeték nevet hallottam már, erdei tünde, ugye?
– Öhm igen – hevesen bólintott egyet.
– Na elég is most a beszédből, fáradtak lehettek. Gyertek kikészítettünk már valamennyi melegételt – mondta Elrond, majd megindult az előtérbe, és egy nagy folyosóhoz fordult, ahol több ajtó is ki volt tárva, amik számos teremhez vezettek. Valeri és Amra hálásan követték a Elrondot. A folyosón hatalmas festmények voltak kitűzve, a kőpadlón pedig egy hosszú mintás szőnyeg terült el. A férfi megállt az egyik terem előtt, és előre engedte a hölgyeket. Egy tágas ebédlőbe jutottak, aminek padlótól plafonig tartó ablakai voltak. A kilátás gyönyörű volt, a délutáni napsütés aranylóan beszűrődött az üvegeken keresztül.
– Foglaljatok helyet – szólalt meg a tünde, aki az asztalfőnél ült le. Valeri és Amra a hosszú asztalnál egymással szembe lehuppantak, és érdeklődve fordultak Elrondra, akin látszott, hogy még van mondanivalója.
– Ne furcsálljátok, hogy ilyen kevesen ülünk itt. A legtöbben a nyárindító ünnepségen dolgoznak. Vagy késnek – felelte morcosan, amikor is valaki berontott az ebédlőbe. Egy hosszú sötétbarna hajú tündelány. Amráék hamar rájöttek ki is lehetett ez a hölgy. Kinézete hasonlított Elrondéra. Szürkés szemeivel meglepetten nézett a két ismeretlenre, majd az apjára.
– Bocsánat ada a késésért – hajolt meg, és helyet foglalt az asztalnál.
– Bátyáid?
– Ma reggel érkeztek meg, de már lent segédkeznek az ünnepség előkészületében.
– Rendben – válaszolta, majd a két tündéhez fordult – Ő a lányom Arwen.
Valeriék köszönésképpen lehajtották a fejüket és bemutatkoztak. Ezt követően neki álltak a vacsorának, és befejezték az étket mielőtt kihűlt volna. Vacsora végeztével Arwen érdeklődve a lányok felé fordult.
– Meddig maradtok? – kérdezte bájos mosollyal.
– Nem terveztünk sokat maradni, már ezt a vacsorát is nagy hálával köszönjük – felelte Valeri.
– A nyári ünnepséget azért várjátok meg – szólalt meg Elrond – Mindig pompásan alakul.
– Persze, nagy örömmel elfogadjuk a meghívást – vette át a szót Amra. Elrond kedvesen bólintott.
– Az ünnepség mához egy héttel lesz, addig a lányom Arwen szívesen körbe vezet titeket a birtokon.
– Igen, örömmel – helyeselte derűsen Arwen.
– Köszönjük – mondták egyszerre Valeriék.