Hátrahagyott

17.~Suhanó nyílvessző~

Ha elveszítesz valakit, rájössz, mennyire is volt fontos számodra, de igazán csak akkor érted meg, amikor még egyszer a szemébe nézel.
🌿

Északon, az Erdei-folyótól nem messze haladtak, hosszú séták után elértek körülbelül Bakacsinerdő feléig. Unalmukban verseket költöttek, amit halkan dalolva énekeltek.

Homály borult az erdőre,
A csend susog ki belőle.
Denevér száll, szól a kuvik,
Lassan a hold előbuvik.

Idő múlik, felhők jőnek,
Egyenesen az erdőnek.
Ott megállnak, némán várnak:
Áldást adnak a határnak.

Majd legyőzi őket a hold:
Tolvaj éjbe fénykévét told.
De lassanként sápad fénye:
Futtatja a nap fölénye.

Tülköl a gyár, szól a madár:
"Talpon legyen mindenki már!"
Hol van az éj? A multé lett:

Beljebb haladva egyre több kijárt ösvényt is találtak. Így dalukat abbahagyták és nesztelenül haladtak a sötét erdőben. Amra halkan szétnyitotta a térképet, majd suttogva Valeri felé fordult.
– Azt mondtad, hogy az északon feküdt a kastély. Szerintem itt kéne lennie – gondolkodott hangosan Amra, és folytatta – Viszont kérdéses, hogy létezik-e még az épület. Ha nem tartják fent, akkor az idő vasfoga eltűnteti – magyarázta, aztán észrevette, hogy Valeri szótlanul áll, és bámul valamit. Amra is abba az irányba fordult. Száját kissé kitárva végigmérte a mellettük fekvő romokat. Valeri némán a régi kastély maradványához sétált. Mindenhol kövek hevertek, egy két használati tárgyat is fel lehetet fedezni a poros kőtalajon. A romfalak között egy-egy lépcső megmaradt, és még egy toronytetőt is lehetett látni a régi épület nyugati szárnyán. A sötét fák és növényzet többnyire benőte a területet. Valeri keserű tekintettel lépkedett a romok között. Hazatért a szülőföldjére, de még sem érzett megnyugvást. Inkább ürességet, amit a harag egyre jobban feltöltött. Kezét végig simította az egyik oldalfalon, majd dühösen hátat fordított, és megindult a délkelet irányba haladó ösvényen.
– Valeri? Most hova mész? – kérdezte döbbenten Amra.
– Amiért jöttem. Megölni a herceget... – állát felemelve gyilkos szemekkel visszanézett a kastély romjaira. – Bakacsinerdő hercegét.
– A térképet már eleget láttam, innen délkeletre van a Tündekirály palotája. Ha a király ott van, akkor a fia is. – jelentette ki, ami nem igazán volt helyes megállapítás.
Léptüket nem lehetett hallani, nagyon óvatosan közlekedtek. Nem tudták, hogy mekkora erre felé a határőrködés, vagy egyáltalán mennyire merészkednek ki az erdei tündék a Tündekirály palotájából. Nem halottak semmi morajlást vagy beszédet, még sok mérföldnyi távolság volt köztük és a tündék birodalmától. Néha madárcsicsergést hallottak, de azok sem tartottak tovább néhány percig. Ezt követően nyomasztó csend telepedett az erdőre. Sűrűbb erdős szakaszon haladtak, de volt olyan is amikor nagyobb tisztásra kötöttek ki. Amra éppen egy kismadarat szúrt ki az egyik göcsörtös faágon. Azt suttogta a madárkának, hogy énekeljen neki valami szép dallamot, de ekkor valami neszre elkapta a fejét. Tündefüleit hegyezve fülelni kezdett. Valeri felvont szemöldökkel a legjobb barátnőjére nézett, aki a szája elé emelte a mutatóujját. Fekete hajú bólintott, majd ő is fülelni kezdett.
Hangokat hallottak... tündebeszédet. Körülbelül egy mérföldnyi távolságból. A két lány egymásra pillantva megbeszélték a teendőket. Valeri előhúzta a kardját, Amra pedig az íját vette elő. Nehézkesen egy nyílvesszőt is társított hozzá, amit még mindig amatőr módon tartott. Megfeszítette az íjának a húrját és kitartotta a hang irányába. Valeri pisszegve nézett Amrára.
– Rosszul tartod – sziszegte, majd Amrához hajolva beállította a karjait helyesen. – És ne ennyire feszesen – motyogta.
– Oh, értem – felelte hadarva Amra, és enyhíteni akart a szorításán, de ahelyett, hogy ezt tette volna, véletlenül elengedte, aminek az lett a következménye, hogy az nyílvessző suhanva berepült a fák közé.
– Amra... – sziszegte Valeri idegesen. Ezzel a lépéssel magukra is terelhetik a figyelmet. Valeri bosszúsan lehajolt a kardjáért, amit lerakott addig, amíg Amrának a karjait állította be.
– Ha most ránk terelted a figyelmet, komolyan mondom... – felpillantva összeszűkültek az íriszei.
– Amra?! – ennyi szaladt ki az összeszorult torkán. A tündelány bal vállába egy ismeretlen nyílvessző fúródott bele.
– Vale... – tátogta, majd mintha kővé dermedt volna összeesett a földön. Valeri meghökkenve Amra mozdulatlan teste elé térdelt.
– Amra... – suttogta elcsukló hanggal. – Hallasz? Hé, miért nem mozdulsz? – kérdezte idegesen. Amra türkizkék szemei mereven az ég felé bámultak. Valeri a szeplős bőrt megérintve kitapintotta az élő tünde pulzusát. Ezt követően szemügyre vette a nyíllövedéket, ami valami furcsa krémszerűséggel be volt kenve.
– Bénító – suttogta halkan, majd összeszedte a gondolatait, és tervet eszelt ki.
– Megölöm azt, aki ezt tette veled – mondta gyilkos szemekkel Valeri. Amrának habár nem mozdult az arca, valahogy mégis tudta, hogy mit is mondana.
– „Bénító lövedéke van. Ne hősködj. Inkább foglalkozz azzal, hogy jutunk ki innen élve." – Amra merev teste fölött gondolkodva megpróbált valami frappáns tervet kieszelni. Kevés ideje volt, már egyre közelebbről hallotta a beszédfoszlányokat.
– Bocsi Amra – tátogta, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a nyílvesszőt a lány vállából. Amra nem sikított fel, mert képtelen volt rá, fájdalmát csak egy legördülő könnycsepp jelképezte. A sebből még jobban szivárogni kezdett a vér. Valeri a táskájából kirántotta Völgyzugoly tündéktől kapott kötszert, és amilyen gyorsan tudta, lekötötte a nyílt sebet. Feltápászkodott Amra mellől, és a mérgező nyíllal együtt a tőlük nem messze lévő Erdei-folyó partjára dobta elterelésképpen. Oda fele direkt erősen a földbe nyomta a talpát, hogy félrevezető nyomokat készítsen. Visszafelé pedig nyomtalanul Amrához futott. A hangok egyre jobban felerősödtek, ha tippelnie kellet volna, körülbelül hatszáz méterre voltak. Valeriéknek szerencséjük volt, mert a folyó sodrás hangja elnyomta a neszeiket, és a sötét levelek és gallyak eltakarták őket. Ezeknek köszönhetően Valeri sikeresen felhúzta magával Amrát egy magasabb fára. A szűkös idő miatt, nem tudott teljesen a fának a tetejére mászni, de már így is kellő magasságban helyezkedtek el. Amrát ráfektette a törzsnek a hajlatába, ahonnan két nagyobb ág emelkedett a magasba. De még ez sem volt teljesen elég, hogy egyhelyben maradjon, így Valerinek az egyik kezével meg kellett tartani a lebénított testet. A tündék már a közeli fák alatt lézengtek. Valeri fülelve hallgatózni kezdett. Egy férfi és egy nő tünde vitatkozott. Meg sem moccant a fán, így csak egy pillanat erejéig látta, ahogy egy szőke, és egy rézvörös hosszú hajú sétál a fák alatt.
– Eltaláltam, hidd el – mondta erősködve a szőke hajú.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a női hang – Nincs itt senki és semmi.
– Szerinted ki lőtt ránk? A nagy semmi? – kérdezte kimérten a tünde férfihang.
– Nem tudom, de engedd el az ügyet, ha azt mondod eltaláltad, akkor meg úgy is már a földön fekszik a bénító lövedéktől.
– Épp ez az! Itt kéne, hogy feküdjön. De még sincs itt – felelte bosszúsan.
– Mi van, ha félre szállt a lövedéked?
– Nem, biztos vagyok benne, hogy eltaláltam. Vállon azt hiszem. Talán a jobb oldalát, vagy... inkább a balt. – magyarázta, majd abba hagyva a beszédet leguggolt a földre, ahol észrevette Amrának a megalvadt vérét.
– Nézd csak – felelte diadalmasan a tünde. Felkelve a talajt centiről centire átvizsgálta.
– Itt vannak lábnyomok – mondta a férfi furcsán, és egészen a folyópartig követte, ahol megtalálta a saját nyíllövedékét.
– Ez furcsa... – mondta halkan, miközben tüzetesen végigmérte a nyilat.
– Beleesett a folyóba – gondolkodott hangosan a másik tünde. – De mégis hogyan? Ez egy nagyon erős bénító, mi is csak ritkán használjuk, másodperceken belül lebénít, és akár egy napig mozdulatlanná tesz. Hogy a fenébe tudott idáig eljutni? Vagy ezek régebbi nyomok? Mielőtt meglőtted volna? – kérdezte csodálkozva.
– Nem hiszem, nézd csak a lábnyomokat. Olyan mintha vonszolta volna magát. Biztosan előbb lőttem le, mint hogy ideért volna a parthoz – felelte a szőke tünde. A rézvörös hajú egy ideig az előtte állót figyelte, majd a folyóra tekintve kissé meghajolt.
– Losto vae! – felelte tisztességen.
– Tauriel – nevetett fel hangosan a tünde férfi – Komolyan azt mondtad az ellenségnek, hogy aludj jól?!
– Igen – felelte a tündelány.
– Berontott az otthonunkba, és még nyilat is zúdított ránk. Most már bánom, hogy nem fejen találtam el – mondta unottan a férfi.
Valeri vére iszonyatosan felforrt. Legszívesebben leugrott volna a fáról, hogy lekaszabolja őket, vagy legalább azt, aki miatt Amra mozdulatlanul, merev tekintettel az égboltot pásztázza. Amrára pillantva, szinte a gondolataiban tudott olvasni.
– „Valeri ne légy ostoba, várd meg amíg elmennek. Csak védekeztek, nem az ő hibájuk." – olvasta le a csillogó türkizkék szempárból. Valeri a tekintetével elárulta, hogy mi erről a véleménye.
– „Meglőtt az a szemét, nem fogom ezt csak úgy elengedni"
– Engedd már el! – szólalt meg a rézvörös hajú – Nem találtuk meg a testet, és? Le van bénulva, tehetetlen. A mai napon valószínűleg felfalja valami, hacsak már nem fulladt bele az Erdei–folyóba. Gyere menjünk vissza. Hé, figyelsz te rám? – kérdezte felháborodva a rézvörös hajú tündelány.
– Nem hallottad? Esküszöm, mintha valami zörejt hallottam volna... – suttogta a szőke tünde. Igaza volt, Amra elkezdett lecsúszni, amit Valeri megakadályozott, ám volt egy kis zaja a mozdulatnak.
– Itt hagylak – felelte Tauriel és hátat fordított a bajtársának.
– Jól van, jövök már – dünnyögte a másik, és a rézvörös hajú felé futott.
Valeri nem látta az arcokat, de a férfi haja nagyon hasonlított az álmában szereplőjével, és a hangja... nem is értette, egyszerre volt hasonló és még sem. A két tünde hamar eltűnt a sötét lombok között, ám Valeri megpróbálta a szemével végigkísérni, hogy nagyjából tudja merre megy az a két tünde. Miután a hangjukat teljesen elnyelte az erdő mélysége, leereszkedett a fáról a fekete hajú, majd ügyeskedve lesegítette Amrát is. A lány továbbra is merev testtel tehetetlenül feküdt. Valeri megigazította kötést, és a táskájából valami gyógyhatással bíró növényt is rákent, aztán pedig friss kötést készített Amrának.
– Ahogy hallottad... – kezdett bele Valeri sóhajtva.– Mai napon nem hiszem, hogy képes leszel megmozdulni – magyarázta, és Amra szeplős arcát fürkészte, ami továbbra sem moccant meg.
– Miután elmegy a hatása, elmegyünk oda, ahol élnek. A legjobb az lesz, ha beépülünk közéjük. Akkor nem fognak majd gyanút fogni. Oh és majd valami mesét is ki kell találnunk – mondta, miközben Amrát az egyik fatörzs elé ültette, de a lány feje előrebukott, így inkább a kiterített köpenyre fektette. Ő pedig a fatörzsnek támasztva a gondolataiba merült. Percek elteltével ismét megszólalt.
– Az a szőke... lehet, hogy ő a herceg. A haja ugyanolyan színű volt, de hangja másabb... Lehetséges, hogy az évek során megváltozik a hangja? Már vagy 6000 éves lehet – gondolkodott hangosan, és Amrára pillantott, bár tudta, hogy úgy sem kap semmiféle választ.

***

Estére egészen elbóbiskolt, és csak másnap egy kedves madárcsicsergésre ébredt fel. Mellette lévő is lassan mocorogni kezdett. Valeri azonnal Amra felé guggolt, és megpróbálta felsegíteni.
– Jól vagy? – kérdezte.
– I–gen – felelte lassan Amra, és lassú mozdulattal megmozgatta az ujjait, majd a nyakát, és végül a lábait is.
– Vállad? – kérdezte Valeri.
– Piszkosul fájt, amikor kirántottad a nyílvesszőt, de most már jobb – mondta és gyengén megmasszírozta a seb körüli részt.
– Nagyon óvatosaknak kell lennünk. Két ugyanolyan nyíllövedék, és mindkettőnknek annyi.
– Tudom, ezért is változtattam a terven.
– Beépülni? – kérdezett rá Amra, amit még tegnap említett Valeri. – Biztos vagy benne?
– Az ellenféllel úgy kell harcolni, ahogy ő harcol ellenünk – felelte Valeri – Ez a legjobb technika. És... – mutatta fel a mutatóujját – Egy uralkodónak, mindegy, hogy király vagy herceg, mindig van ellensége. Jó, ha találunk egy szövetségest. Szóval beépülünk, és könyörtelenül lecsapunk – árulta el a tervet.
– Rendben – sóhajtotta Amra, és mereven feltápászkodott.
– Ki találtál valami jó fedősztorit?
– Igen. És nem is lesz akkora hazugság.
– Hallgatom – mondta Valeri izgatottan, Amra biccentve folytatta.
– Azt mondjuk Völgyzugolyból jöttünk, és a Tóvárosba haladunk egy régi jó barátunkhoz, de nem sietünk sehova, mert végre felfedezhetjük a varázslatos Bakacsinerdő szépségeit, és kevésbé szép dolgait. Völgyzugoly déli irányából indultunk, nem északról, ezt azért, hogy ki kerüljük a hírhedt pókok otthonát. Így, az igazi útvonalunkat nem fogják tudni, és azt sem, hogy mi voltunk a birtok háborgatók. Nem a legkidolgozottabb terv, de tündék vagyunk, és ők is. Nem fognak gyanút fogni.
– Jó, ez elég lesz – fogadta el a kitalált sztorit, és ellökte magát a fától. – A szőke pedig nagyon megbánja, hogy ujjat húzott velünk.
– Valeri! – mondta hangosan Amra, és összefont karokkal bámult a tündére.
– Mi az?
– Önvédelemből tette. És én lőttem előbb. Az én hibám, én sodortam magunkat ilyen helyzetbe. Ő csak a területét, az otthonát védte. Mint te, amikor a Sötét Erdőnek a védelmezője voltál – magyarázta, amire Valeri szemét forgatta, jelezve a nemtetszését, de biccentett, mert tudta, hogy Amrának igaza van.
– Rendben van, de ha ő volt a herceg... és eléggé megegyezett az álmomban szereplővel... akkor neki annyi – válaszolta és egy laza mozdulattal a hátára kapta a táskáját.
– Na indulás, mielőtt eltűnnének teljesen a nyomaik.
– Igenis – vágta rá Amra és elindultak egy szűkebb ösvényen.