Hátrahagyott

29.~Váratlan vendégek~

Igazi barátod az, aki jó tanáccsal lát el, nem pedig dicséri az ostobaságaidat.
🌿

Valeri kihasználva a pihenő idejét, alig lépett ki a hegységből.
Legtöbbször a szobájában gubbasztva könyveket bújt. Régen tanult újat, így már vágyott valami hasznos tudásra. Amikor nem a szobájában kuksolt, akkor kint a völgykertben tett egy sétát, miközben gyönyörködött a természetben.
Mosolyogva hallgatta a madáréneket, amikor is útjába került a kertész. Holaro Goran. Karjai piszkosak voltak, egyik kezében egy vödröt, a másikban egy metszőollót tartott. Valeri fintorogva kiakarta kerülni, de Goran a földről felegyenesedve elállta az utat.
– Morn Draug – szólította meg gúnyosan.
– Kertész? – pillantott rá lenézően Valeri. – Elengednél? Útban vagy.
– Azt hiszed, hogy megbecsülnek téged? Csak a király bábja lettél – mondta morogva Goran.
– Lehet... – felelte Valeri csendesen, majd szarkasztikusan hozzá tette – Te pedig a kert gondozója. Ja és ezen ne sértődj meg, én szeretem a növényeket, szívesen elfogadnék egy ilyesmi munkát. Csak köztünk az a különbség, hogy én a Tündekirály tekintélyében az évek során fejlődtem, te viszont lejjebb csúsztál. Hatalmat akartál. Hmm... Meg is kaptad. Te gondozhatod a völgyet, nagy hatalom... – mondta kedves hangnemben, de lehetett hallani, hogy gúnyolódik Goranon.
– Jó nagy lett a szád, maradhattál volna a cella mögött – mondta a tünde férfi miközben a lány felé kapott, megfogta csuklóját, amit erőszakosan megszorított.
– Eressz – sziszegte a fekete hajú.
– Itt mi folyik? – kérdezte Valeri mögött egy férfihang.
– Semmi – vágta rá a tündelány, egy erős mozdulattal kiszabadította bal csuklóját Goran szorításából. Megdörzsölve a piros felületet gyorsan elsietett. Legolas összeszűkült tekintettel meredt Goranra, majd a tündelány után futott.
– Valeriana! – kiáltott utána, de a tünde meg sem állt. Valeri mellé érve kérdőn fürkészte az arcát.
– Mi történt?
– Mit érdekel? – szólalt meg, megtorpanva Legolas arcára nézett.
– Én csak láttam, hogy feszültség van köztetek.
– Ahogy köztünk is – mondta unottan Valeri – Mindegy. Nem kell őrködnöd felettem, amit egyébként nem értek. Miért figyelsz? Apád megbízik bennem, ha meg megakartam volna ölni, akkor már megtettem volna – magyarázta Valeri értetlenül.
– Nem erről van szó – sóhajtotta Legolas.
– Akkor miről? Gyerünk, mondjad. Nincs kedvem tovább kitalálósdit játszani.
– Csak hallottam, ahogy beszélgettetek, és gondoltam mi van, ha elfajulnak a dolgok – magyarázkodott, miközben hátra simította egy-két rakoncátlan szőke tincsét. Valeri bólintott, és karba font kezekkel figyelte a herceget.
– Nem lett volna bajom.
– Nem is téged féltettelek volna – válaszolta Legolas. Valeri szája kissé csodálkozóra nyílt, de végül elvigyorodott. Szóval Legolas beismerte, hogy ő jönne ki győztesen a csetepatéból.
– Akkor ezt megbeszéltük – szólalt meg hirtelen Valeri.
– Öhm igen – bólintott Legolas is. Valeri kellemetlen mosolyt vágott, és ment tovább, de ekkor észrevette, hogy Legolas ugyanabban az irányba halad, mint ő. Kínos egymás mellett sétálás egészen a palota bejáratáig tartott, ahol külön vált az útjuk.
Órák teltek el, addig Valeri a szobájában töltötte az időt. Mikor megunta, kijött, és halkan dúdolászva járkált a termek között
ívelő utakon. Éneke csak egyszerű dallam volt, de eltudta szórakoztatni magát ezzel.

Barackszín álom
Szuszog a tájon,
Varázsos alkony
Ragyog virágon.

Csendszínű ének
Libben az éjben,
Kamillás hangon
Pihen bibéken...

Miután elénekelte, újból rákezdett halkan, de nem bírta végig dúdolni, mert furcsa dologra lett figyelmes. Fentebb volt a trónteremtől, de pont rálátott. Csodálkozva figyelte a teremben lévőket. Thraundin két idegennel kommunikált tündéül, habár a két vendég emberi külsővel rendelkezett. A magasabbig idős volt, hosszú ősz haján egy szürke csúcsos süveg csücsült, kezében pedig egy botot tartott, amire Valeri meg mert volna esküdni, hogy nem egy sima fabot az. A mellette lévő kicsit magasabb volt. Sötétbarna haja az álláig ért, szemeit éppen egy pillanatra látta csak, amik szürkék voltak. Az idősebb, aki szürke köpenyben álldogált, nagyban magyarázott valamit a Tündekirálynak, aki mellett ugyanúgy figyelt a fia is, Legolas. A sötét hajú keze többször is megrándult, valami kötelet tartott, de Valeri nem látta, hogy pontosan mi rángatja a kötelet, mert a szürke süveges személy kitakarta a széles köpenyével. Valeri megpördülve megindult a fenti csigalépcsőhöz, majd sietősen lesétált, de így sem volt elég gyors, mire a trónteremhez ért, már senki nem volt ott.
Kérdőn körbe fordult, és megérzéseire hagyatkozva megindult a cellák felé, ami a palota lentebbi részében volt kiépítve. Ahogy lefelé haladt kirázta a hideg, régi emlékei elöntötték az elméjét.
    Megérzései nem tévedtek, valóban ott volt a két idegen, az uralkodó, a herceg, és még egy-egy őr. Érkezésére többen is felé fordultak kérdőn.
– Pompás időzítés Morn Draug. Kerülj beljebb – szólalt meg Thraundil. Valeri zavartan közelebb lépett, és a két idegenre pillantott.
– Gandalf a nevem, de lehet tündeként csak Mithrandirt ismered. – mutatkozott be a szürke ruhás.
– Én Arathorn fia, Aragorn vagyok. Sok más nevem is van, mint például a Vándor – felelte a sötét szakállas férfi. Valeri illedelmesen bólogatott, mintha ismerte volna valamelyik nevüket, de az igazság az volt, hogy egyikről sem hallott sokat.
– Én, ahogy hallottátok már, – egy másodpercre Thraundilra nézett – Morn Draug vagyok, de az igazi nevem Valeriana. Kezet ráztak, majd Valeri kicsit arrébb állt, hogy ne legyen az útban. Thraundil biccentett, miután bemutatkoztak egymásnak a többiek, és végre szóhoz jutott.
– Mithrandir biztosíthatlak, hogy gondosan vigyázni fogunk, akit idehoztatok.
– Köszönöm – felelte a hosszú ősz szakállás, majd mindkét vendég meghajolt a tünde férfik előtt.
– Maradtok még a köreinkben?
– Sajnálatos módon most nincs rá időnk. Gandalffal haladunk tovább – válaszolta az Aragorn nevű férfi.
– Rendben, gyertek velem, az útra csomagoltatok nektek némi ennivalót – mondta kedvesen Thraundil, majd egyszerre megindultak a börtön folyosó felé. Mikor már csak a lépteiket lehetett hallani, Valeri Legolas felé fordult.
– Öhm... kire kell vigyáznunk? – kérdezte zavartan.
– Gyere, mutatom, hogy hol van – a szőke tünde intett, és beljebb sétált a szűk folyosón. Ahogy haladtak beljebb, Valerit egyre jobban kirázta a hideg. Rossz volt visszatérni ide, ahol két éven át egyedül raboskodott. Legolas megérezhette Valeri félelmét, így elkezdett mesélni.
– Gandalf azt mondta, hogy tartsuk rajta nagyon a szemünket a foglyon. A mai napra bezártuk, de Gandalf azt is említette, hogy bánjunk vele kedvesen. Van remény, hogy megjavulhat, így nem mindig lesz rács mögött.
– Kicsoda ez a személy? – kérdezte Valeri kíváncsian.
– Mindjárt meglátod. Amúgy Szméagol a neve, de már csak Gollamnak nevezik, saját magát is annak hívja. Valeri bólintva követte a herceget, addig amíg meg nem torpant Legolas.
– Itt vagyunk – suttogta – Az lenne a legjobb, ha bemutatkoznál neki, barátságosan – tette hozzá halkan. A fekete hajú biccentett, közelebb lépett a cellához.
– Tündéül, vagy emberi nyelven beszéljek hozzá? – kérdezte alig hallhatóan. Legolas közvetlenül mögötte állt, így tisztán hallotta a tündelány szavait, és a cirógató leheletét.
– Ahogy szeretnéd, mindkettőt ismeri – válaszolta Legolas. Valeri biccentett, megfogta a fémrácsot, majd kedvesen megszólalt emberi nyelven.
– Üdv – köszönt barátságosan, bár nem látott a cellában senkit, mert a koromsötétség elnyelte a lényt, csak apró mozgást észlelt, de a fogoly nem fedte fel magát. Megköszörülve a torkát folytatta.
– Úgy tudom Szméagolnak hívnak, de persze ha úgy szeretnéd, akkor szívesen a Gollam nevedet használom – továbbra sem történt semmi mozgás. – Tudod nekem is sok nevem van – próbálkozott tovább Valeri, hogy kicsalogassa a fényesebb részre. – Az igazi nevem Valeriana, de a barátaim simán Valerinek szólítanak. Ha szeretnéd, te is hívhatsz engem így – mondta lelkesen Valeri, megállt a beszédben, mert végre látott nagyobb mozgást a sötét cella mélyén. Négykézláb egy furcsa lény kilépett kissé a fénybe. Valeri kikerekedett szemekkel meredt a lényre, olyan gyorsan tűnt fel, hogy Valeri ijedtében hátrább lépett, amitől a háta neki ütközött Legolas mellkasának. Legolas lenyugtatva megfogta a lány csípőjét, és megtartotta, hogy a lendülettől el ne essen. Valeri megköszörülve ismét előrébb lépett, aminek következtében a herceg lassan elengedte a derekát.
– Oh megijesztettél! – mondta a tündelány kínosan felnevetve. – Persze a gyorsaságoddal – tette hozzá, mert nem akarta megsérteni a kicsi lényt. Elég rémísztő kinézettel rendelkezett. Iszonyat vékony volt, csontjai igencsak kilátszódtak a fehéres bőre alól, egy szál ruhadarabot viselt, ami már látott jobb napokat is. Arca vékony volt, amin kettő hatalmas kerek szemek dülledtek ki. Sápadt tekintette, olyan sötét volt, mint a sötétség. Gollam ránézett a két tündére.
– Drágaszág nem akar cellák mögött lenni. Drágaszág kint akar lenni.
– Holnap már kint lehetsz – mondta magára erőltetve kedvességet Valeri. Gollam nagy szemeivel a tündelányt figyelte, aztán meg a mögötte állóra pillantott, aki gyanakvó tekintettel bámulta Gollamot.
– Hogy hívhatunk? – kérdezte Valeri kimért nyugodtsággal.   
– Gollam, Gollam – jött ki a torkán a rekedtes hangzás.
– Rendben. Holnap találkozunk – mondta, magára erőltetett egy bájos mosolyt. Gollam nem mondott semmit, csak visszasétált a sötétségbe. Valeri ellépett a cellaajtótól, gyors léptekkel elindult a kijárat felé. Akkor lélegzett fel teljesen, amikor kitértek a börtön részlegről. Legolas végig a nyomában volt, arcán háborodottság látszódott, de Valeri nem értette a herceg reakcióját.
– Azt hiszem meg kéne, majd fürdetni – mondta Valeri fintorogva, mert még mindig érezte az orrában azt a rothadó bűzt, ami a lényből áradt. Legolas bólintott, de továbbra sem változott meg az arckifejezése.
– Elnézést, lemaradtam valamiről? Miért vágsz ilyen fejet? – kérdezte értetlenül a tündelány.
– Hogy miért? Az a csúfság hamarabb szólíthat téged Valerinek, mint én! – magyarázta bosszankodva Legolas.
– Oh... – kuncogva a tünde szemeibe tekintett.
– Így igaz. Ő hívhat úgy, te nem – jelentette ki gonoszan mosolyogva.
– Azt mondtad, hogy a barátaid hívhatnak...
– Pontosan – felelte, és Legolasra mutatott az ujjával – Te nem vagy a barátom. Ellenségből soha nem lesznek barátok! – jelentette ki Valeri határozottan. – Akkor mi mik vagyunk? – kérdezte felvont szemöldökkel a szőke.
– Ahogy mondtam, nem vagyok a barátod, vagy bármid. Mi csak... csak őrök vagyunk, akik vigyáznak egy igen bűzlő lényre. Ezek vagyunk – mondta hadarva – Amúgy meg nekem kéne neheztelnem most, hiszen én egyáltalán nem ilyen fogadtatásban részesültem. Ez a lény pedig, kint lehet holnaptól a szabadban. Én hozzám pedig senki sem szólhatott! Szóval engem ne becézgess – akadt ki kissé. Nem akarta meghallgatni Legolas mondanivalóját, így ismét magához vette a szót.
– Én most már megyek, mert holnap reggel munka – felelte hangosan, és magára hagyta a herceget.

***

Korán reggel ébredett fel, mikor a napnak az első fénysugarai kibújtak a dombok mögül. Mondjuk a hegyben nem nagyon lehetett érezni, csak akkor, amikor kilépett a még ébredező völgybe. A növényzet nyirkos volt esti szemerkélés miatt. A nyár már kezdett átnyúlni az őszbe. Valeri megigazította a fekete frizuráját, majd letérve az ösvényről, arra haladt, ahol pár tünde valamit körbe állt. Odaérve jó reggellel köszöntötte az erdőtündéket. A kicsi körben a lény is ott volt, aki sziszegve nyávogót. Valeri érkezettével a tündék a lány kezébe nyomták a pórázt, aminek a végén Gollam volt rákötve a nyakánál fogva. Valeri bólintott, és jelzett a társainak, hogy mehetnek. Az erdőtündék biccentettek, és eltűntek a völgyből, de csak láthatólag. Igaziból megbújtak a növényzet mögött, és készenlétben álltak, hogyha Gollam úgy döntene, hogy meglép. Valeri magában tartva a viszolygó érzését, ami érzett a lénytől, kedvesen lehajolt hozzá, és kioldotta a kötelet.
– Merre szeretnél... – végig sem bírta mondani, Gollam azonnal a közeli fához futott, majd a vékony kezeivel elkezdett felmászni a vastag törzsre. Legolas ekkor ért a lány mellé, és figyelemmel bámulta a foglyot, aki egyre magasabbra mászott.
– Késtél – mondta Valeri, de a szemét le sem vette a lényről.
– Neked is jó reggelt – válaszolta Legolas, aki egy pillanatra lepillantott a lányra, de utána ismét a foglyot bámulta. Szótlanul figyelték Szméagolt már jó sok ideje. Látszólag Gollam egészen élvezte a kinti létet. A nagy fának a lombja között mászkált, néha lejjebb csúszott, leugrott a talajra, majd a völgyben csörgedező patakhoz kúszott, ahol kidülledt szemekkel keresett magának valami kisebb halat.
– Ilyen sokáig tartott megtalálni a kószát? – bukott ki Valeriből a kérdés, mert már nagyon piszkálta az agyát, amit még Thraundil mondott a bálon. Legolas felvont szemöldökkel reagált a kérdésre.
– Már középkorú Aragorn. Mikor találtál rá? Ennyi idő alatt egész Középföldét megjárhattad volna – folytatta a tündelány.
– Hamar megtaláltam – felelte Legolas szűkszavúan. Valeri a kék íriszeibe meredt, és összeszűkült szemekkel figyelte. Magában azon gondolkodott, hogy amit Thraundil mesélt neki az igaz-e. Nem akarta nyíltan megkérdezni, mert ha nem igaz, akkor szépen beégetné magát a herceg előtt.
– Akkor mit csináltál utána? Persze ha szabad kérdeznem – tette hozzá gúnyosan.
– Keresgéltem, és ahogy mondod, sok helyre elmentem Középföldén.
– Kit, kmm mit? – korrigált Valeri. Legolas felsóhajtva a lány arcára pillantott.
– Valeriana, nem kell itt köntörfalaznod... Apám elmondta, ugye? – fürkészte a lányt gyanúsan. Valeri ártatlan arcot vágott, mintha nem tudna semmiről. Legolas visszafordult Gollam felé, aki ismét az ágak között mászott.
– Téged kerestelek, de persze nem találtalak, mert te mindvégig itt voltál. Szökevényből apám harcosává váltál. Nem tagadom, nagyon meglepett a hír – vallotta be. Beszélgetésüket egy krákogó hang zavarta meg.
– Gollam, gollam... – hajtogatta eltorzult hangon Gollam.
– Mi lehet vele? – fordult Valeri a csontvékony Szméagolhoz, aki kényszeresen gollamozott. Valeri lassan elkezdett felé lépkedni, hogy normális beszédre váltson a szerencsétlen.
– Gollam? – kérdezte barátságosan. A fehér lény kidülledt szemeivel Valerire meredt, arca teljesen torz volt.
– Elvette tőlünk, elvette a Drágaszágot! – felelte visító hangon.
– Miféle drágaságot? – kérdezte érdeklődve, hogy valami kapcsolatot létesítsen vele.
– Drágaszág! – kiáltotta, miközben a saját arcát nyúzta – Asz a hobbit – sziszegte dühösen.
– Hobbit? – döbbent le a tündelány – Volt szerencsém hobbittal találkozni, nem vall rájuk, hogy lopnak.
– Asz a hájasz hobbit elvette tőlünk! – nyöszörögte Gollam.
– Ha elmondod mi is volt az, amit elvett, akkor szívesen keresek neked olyasmit.
– Abból cak egy van! Nem találsz szoha olyat, cak egy igaszi léteszik! – siránkozott. Valeri elhúzott szájjal biccentett, majd Legolassal egy vonalban megállt, a beszélgetést követően már meg sem szólalt.

Miután a legnyugvó napsugarak eltűntek a hegyek mögött, az őrök előbújtak az eltakaró növényzetből, és pórázzal visszakísérték Gollamot a cellájába.