Hátrahagyott

23.~Tündekirály~

Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
🌿

Tündekirály katonái felfegyverkezve néztek szembe a két behatolóval.
– Adjátok fel magatokat! – kiáltotta a főparancsnok, mire mindketten lassan felkeltek a romos falak mögül, feltett kezekkel szembenéztek a rájuk célzó erdőtündékre.
– Amra és Valeriana, az uralkodói család elleni merénylet szervezésben, és próbatétele miatt, Thraundil király nevében le vagytok tartóztatva – jelentette ki az egyik erdőtünde katona a kezdetleges ítéletet. Valeri és Amra mögé lépett két erdőtünde, akik elvarázsolt kötéllel megkötözték őket, és elvették a fegyvereiket. (Valerinek a csizmájába rejtett tőrjét nem vették észre, így halvány reménnyel, de nála maradt.)
– Indulás! – kiáltotta a katona. Valeri és Amra az erdőtündék kíséretében megtették az első lépésüket a Tündekirály palotája felé.

Az ösvényen, amin haladtak sokkal szélesebb volt, amit eddig látott a két tünde. Valószínűleg ezt az utat sokszor használhatták. Fejük fölé tornyosuló fák sötétséget árasztottak magukból, ám a tündevarázslat által az ösvényen nem telepedett meg a sötétség. Valerinek kitisztult az elméje, kapkodva forgatta a fejét. Lépéseinek kissé meghúzódott a sebénél a bőr, de egész jól megvolt tisztítva, így csak kellemetlen húzódást érzett. Valeri Amrára pillantott, aki mellette ballagott lehajtott arccal. Előttük és mögöttük a katonák kísérték őket. Valeri pisszegve magára hívta Amra figyelmét.
– A sebed...
– Le lett fertőtlenítve – suttogta, kissé felemelve az állát, belenézett Valeri zöld szemeibe. – De felesleges ezzel foglalkoznod Valeri... Már nem számít, a halálba sétálunk.
– Ne mondj ilyet! – mondta Valeri, miközben a düh egyre jobban szétáramlott a testében.
– Csend legyen – lökte vállon Valerit a mögötte sétáló katona. Valeri morogva elhallgatott, és az ösvény eleje felé fordult, ami egyre jobban kiszélesedett. Már közeledtek a palota felé. Valeri a gondolataiban elmerülve lépkedett, kérdései felhalmozódtak az elméjében. Tauriel végül is hova ment? Legolas hívta az erdőtünde katonákat? Goran elárulta őket?

***

Bakacsinerdei fák a hegyes vidék felé egyre zöldebbekké váltak, és barátságosabbá a megszokottól. Az ösvényből kitérve útjukat keresztezte az Erdei-folyó. Valeri felvont szemöldökkel pásztázta a környéket, hogy mégis, hogyan fognak átkelni a mély szakadékon, ám nem kellett sokat nézelődnie, meglátta a tőlük balra húzódó kőből épített hidat, ami egyenesen a Tündekirály barlangpalotájába vezetett.
A négy embernyi széles hídra vezették őket, és tempósan végig mentek rajta. Valeri felemelve az állát figyelmesen megvizsgálta a palota bejáratát. Négy óriási szobor magasodott az égbolt felé, a kőoszlopok díszesek voltak, kinézetük olyasminek tűnt, mintha vastag gyökerek és ágak lettek volna. A kapu körülötti viharkék árnyalatú kőfalakon növény minták futottak felfelé, egészen addig, amíg a kősziklák el nem takarták a felületet. Maga bejárat nem volt széles, viszont nagyon magas volt.

Beléptek a barlangpalotába, ami egyáltalán nem azt a hatást keltette, mint amira számítottak. A szűk járatok helyett, egy óriási terembe léptek be. Bent patakcsobogás halk zaja csengett. Lélegzet elállító volt. A falak mentén növények lógtak le, sok-sok lépcsők és hidak szelték át a termeket, amik további pompás helyekre vezettek. A járatok óriásiak voltak. Aki először tér ide azt hinné, hogy sötétség honol a barlangban, ám ez nagy tévedés volt. Valeri nem tudta pontosan honnan, de voltak nyílások, ahonnan beáramlott a nyári napsütés aranyló fénye, továbbá a szikla boltozatokon lámpások nagy erővel árasztották magukból a fényt.
Egy meredekebb részen haladtak végig, óriási faágon, ami kacskaringózva elvezetett a hegy belseje felé, ahol az uralkodó trónterme volt kiépítve. Magas oszlopok egészen a barlang tettééig értek, középütt egy kör alakú talapzat állt, őrök védelmezték a feljárást, de amint felértek oda, utat engedve Valerit és Amrát felvezették. Előttük egy oldalas lépcső magához a trónszékhez vezetett. Díszes trón mögül több méteres, hatalmas agancsok meredeztek a barlang teteje felé. A trónon egy magas aranyszőke tünde foglalt helyett. Fején egy szarvasagancshoz hasonló fejdíszt viselt, amin apró ékkövek csillogtak. Merész világoskék szemeivel végigtekintett az érkezőkön. Meg sem moccant a trónján, kezeit (amiken drágakövek, és gyűrűket viselt) zavartalanul megpihentette az ölében. Elegáns öltözéke a nyár révén aranyszínekben pompázott. Ő volt Thraundil, Bakacsinerdő királya.
Valeri szemei vérben forogtak, amikor megnézte magának a királyt. Most már értette, hogy miért volt benne kétes érzés, amikor Legolast látta. Szíve mélyén valahogy érezte, hogy nem a tünde herceg hagyta meghalni Elorát, és most, hogy végre szembe állt az igazi elkövetővel, már teljesen biztos volt. A király előrébb hajolva végigmérte a két betolakodót, és felvonta a vastag sötét szemöldökét.
– Nem is tudom miképpen üdvözöljek titeket, akik engedély nélkül léptetek be a birodalmamban, és még a hercegre is rátámadtatok – szólalt meg kimérten, de a hangjában valami játékosság hallatszódott. Thraundil intett az erdőtündéknek, akik meghajolva eltávoztak a trónteremből, csak az őrök maradtak, akik csillogó tünde-pengéket tartottak maguk mellett. Valeri dühösen meredt a királyra, Amra viszont semleges arccal figyelte, és várta az ítéletüket.
– Csendesek vagytok, gondolom azon töprengtek, hogy mi lesz a büntetésetek – folytatta Thraundil, miközben felemelte a kezét, és az ékszereit fürkészte.
– A herceget nem olyan könnyű elintézni, ám bátor dolog volt rárontani – pillantott Amrára, aki elfehéredve lesütötte a szemét. – De ahogy tudom azonnal meg is kaptad a jussod érte – mondta és a szája kissé felfelé görbült.
– Bocsásson meg nekünk – kérte félően Amra. A Tündekirály nem nagyon foglalkozott a kérésével, tovább folytatta a beszédét.
– Sok információ eljutott hozzám. Goran... – elkomorodva a két tündére meredt – Elmondott mindent, és értékeltem az őszinteségét, akkor is, ha veletek szövetkezett. Mindig a hatalomra és a népszerűségre fájt a foga, amiért nem tudom hibáztatni. Persze ő sem úszta meg büntetés nélkül. Börtönbe zárattam egy időre, hogy átgondolhassa a cselekedeteit, de hát minekünk tündéknek rengeteg ideje van, nemde? Ostobák vagytok, hogy vele próbáltatok szövetkezni... A tény, hogy nem szívleli a fiamat, attól még nem fog részt venni egy ilyesmiféle gyilkolásban... – tett egy kisebb szünetet, majd ismét megszólalt.
– Amra, ha nem tévedek? – fordult a lány felé, aki összerezzent a mozdulattól. – Olyan vagy, mint egy nyárfalevél. Nehezen hiszem el, hogy te lőtted ki a nyílvesszőt, bár a fiam ezt állítja – ujjait kissé megmozdította, így két őr Amrát a talapzat oldalára állították.
– Légy kérlek türelemmel, az ítéletet elfogom mondani nemsokára, de valamit még tisztázni szeretnék – felelte rejtelmesen, amikor hirtelen léptek zaja hallatszódott Valeri háta mögül.
– Apám! – kiáltott egy férfihang. Valeri hátra pillantva meglátta Legolast, aki sietősen egészen mellé sétál. Legolas kínosan a lányra nézett, majd gyorsan elkapta az arcát, és közelebb lépett a trónon ülő apjához.
– Valeriana nem Inastina, ő nem részese az Inastinák bosszújában.
– Legolas, épp most akarom kideríteni. És közel sem tudsz annyit az Inastinákról, amennyit hiszel – mondta feszülten a király, amiért kizökkentették a mondanivalójából.
– Valeriana... – szólította meg a Thraundil a fekete hajút – Kérlek áruld el, hogy miért akartátok megölni a herceget, vagy talán fájdalmat akartál nekem okozni? Vagy mindkettőnkkel végezni akartatok? – kérdezte kíváncsian. Valeri Legolasra pillantott, aki csodálkozva figyelte a lányt. Valeri lesütött szemekkel a cipője orrát bámulta. Thraundil észrevéve a mozdulatát gúnyosan felnevetett.
– Azt hitted, hogy Legolas fiam a Nagy Zölderdő hercege? Oh micsoda kellemetlenség. De nem ölted meg, Legolas azt mondta, hogy nem nagy harci tudásod volt. Mégis ki küldött téged? Seldanna? Vagy Elora lánya? Ők nem mernek szembe nézni velünk – nevetve Valerire, majd Amrára pillantott – Egyikőtök sem Inastina, csak elküldtek titeket elvégezni a piszkos munkát.
– Úgy látszik te sem tudsz az Inastinákról sokat – szólalt meg Valeri, és mélyen a király szemeibe meredt. – Én vagyok Elora lánya, Inastina Valeriana – a bosszúvágy feltüzelte, amitől hangosan felemelte a hangját. – Te pedig az az áruló, aki egy haldokló anyán nem segített, miközben ő csak a kisdedét próbálja megvédeni. Igen, azért jöttem, hogy megöljem Nagy Zölderdő hercegét, aki kiderült, hogy te vagy, Thraundil! – mondta hangosan, szavai visszhangoztak. Legolas döbbenten kapkodta a tekintetét Valeri és az apja között.
– Akkor tényleg megakartál ölni... – suttogta Legolas – Az első próbálkozásotok nem sikerült, így inkább a közelünkbe férkőztetek. Mégis mikor akartál...
– Miután rájöttem, hogy nem te vagy az... – szólt közbe Valeri – El akartam mondani mindent, de a romoknál már nem voltál ott –Valeri Thraundilra nézett gyilkos szemekkel.
– Mégis miért hagytad meghalni? Segíthettél volna neki! Könyörgött neked! – kiabálta, de a hangja elcsuklott.
– Meglopott – vágta rá Thraundil – Vagyis nem biztosan, hogy ő, lehet, hogy a húga volt, de ez már nem számít. Elloptak tőlem egy különleges erővel bíró gyűrűt. Visszaköveteltem, ám nem kaptam vissza. A katonáimmal akkor indultunk oda, hogy visszakövetelhessem újra azt, ami az enyém. Nem gondoltam volna, hogy akkor rohamozzák le a koboldok a kastélyt – mesélte a király, ám Valerinek egészen más jutott eszébe. Egy gyűrű... Seldanna a kezdetek óta hordott magán egy gyűrűt. A Foresta Birtokon pedig mindig bőség volt, akkor is, ha szárazság tört ki a szigeten.
Thraundil tovább beszélt, már ott tartott, amikor rátalált Elorára és halott koboldokra, szó szerint elmondta, hogy mi történt, azt is, amire Valeri már nem emlékezhetett.

***

– Kérlek segíts, a gyermekem nincs itt biztonságban – suttogta Elora, mert már hangosan nem bírt beszélni. Thraundil nem foglalkozott a gyermekkel, még felé sem fordult. Sajnálkozóan figyelte Elorát, aki a saját vérében fetrengett.
– Milyen kár... hát így ér véget az Inastinák vonala – szólalt meg a férfias hangján.
– Kérlek... ő még élhet. Vidd innen, vidd oda, ahol biztonságban lehet.
– Sajnálom. A Gyűrű nélkül nem segítek – felelte komoran.
– Nincs nálam – suttogta alig hallhatóan Elora.
– Nagy kár. Fontos lehet számodra a gyermeked, képzeld el, hogy nekem ugyanannyira fontos az a gyűrű. Szóval add nekem, és segítek neked, vagy akár a gyermeknek is.
– Nem tudom, hogy hol van – felelte, és hangosan felköhögött valamennyi vért a tüdejéből. Thraundil morogva a nő felé hajolt.
– Rendben ne áruld el. Megkeresem magam – mondta, és dühösen ott hagyta a földön fekvőt.

***

Thraundil befejezve a visszaemlékezést, kihúzta magát, és Valerit figyelte. Valeri haragosan felpillantott a királyra.
– Egy gyűrűért?! Egy gyűrűért hagytad magára? – kelt ki magából teljesen, még lekötözve is, de megpróbált a királyra támadni, viszont Thraundil jelzésére Legolas megfogta a vállait. Valeri abbahagyta ficánkolást, így a szőke tünde elengedte a vállát.
– Nem lett meg a gyűrű, mi? – nevetett fel szúros szemekkel Valeri.
– Nem... – mondta feszülten Thraundil.
– Egy gyűrűért cserben hagytál egy tündét? – döbbent meg Legolas, miközben az apjához fordult kérdőn.
– Nem akármilyen gyűrű volt az.
– A Bőség Gyűrűje – szólalt meg Valeri. Thraundil azonnal a lány felé fordult, vágyakozóan a lány lekötözött kezeit bámulta.
– Nincs nálam – felelte Valeri kárörvendve.
– Átkozott leány – kelt ki magából a király.
– Hol van? – kérdezte akaratosan. Valeri megvonta a vállát, bár nagyon jól tudta, hogy hol van. Seldanna sosem vette le az ujjáról. Valeri egy gyors mozdulattal, lekötözött kezekkel lehajolt, kikapta a csizmájából az Inastina szimbólummal ellátott tőrjét, és megpróbált a király ellen szegülni, de Legolas gyors mozdulattal kiütötte a lány kezéből a pengét, amit el is rúgott, így tőr pengéje végig felsértette a talapzatot.
– Szórakozni akarsz? Hát legyen. Nem terveztem gyilkolni, de ha így akarod – kezeivel jelzett, így Amra melléhez egy kést érintett az egyik őr, de nem szúrta le. Még. Valeri lefehéredve bámult Amrára, aki remegve pillantott vissza rá.
– Hol a Bőség Gyűrűje? – kérdezte parancsolóan Thraundil. Valeri körbe tekintett, majd száraz torokkal, úgy vélte, ha elárulja az igazat.
– Adera szigetén – felelte, és Amrára nézett, várva, hogy elengedhessék. Azonban más történt. Amra mellébe szúródott a tőr, amitől azon nyomban összeesett. Mozdulatlanul, nyitott szemekkel bámult a barlang égboltozata felé.
– AMRA! – üvöltött fel Valeri és kirobbanó mozdulattal a lány felé rohant, viszont a katonák karon ragadták, és elhurcolták. Valeri tüdejét meghazudtolva üvöltött. Annyit látott Amrából, hogy mozdulatlanul fekszik a trónterem padlóján. Kezeit nem tudta nagyon használni, de így is megpróbált ellenállni az erdőtündéknek. Látása és a hallása mintha nem működött volna, torkaszakadtából ordított. Valami olyasmit hallott, hogy Thraundil azt parancsolja az őröknek, hogy dugják be egy cellába. Utolsó képe az volt, hogy Legolas leguggol Amrához, és kisöpör egy vörös tincset az elfehéredett arcából. Többet nem látott, mert zsákot húztak a fejére.