Hátrahagyott

14. ~Út a hegyek felé~

A tavasz az új élet fakadásának ideje. A nap eloszlatja a homályt. Üde csókja életre kelti az alvó természetet.
🌿

Tavaszi időjárás egyre jobban felrázta a természetet. Egyre több állat merészkedett ki a rejtekhelyéről. A két vándort ártalmatlan kisélőlényekkel minden nap találkozott, de nem bántották őket. A fennmaradó ételüket fogyasztották a napok folyamán. Borbuggyan hídján átkelve a nagy Keleti Útra tértek. Nem volt semmi érdekes erre felé, annyit vettek észre, hogy egyre kevesebb hobbit lakot látnak. Azt is tudták, hogy miután elhagyják a Megyét, már nagyobb veszélyekkel is találkozhatnak. Ellenfelekkel is, vagy különleges élőlényekkel, amiket csak gyerekként hallottak elalvás előtt. Viszont ez a környék még békés volt, így nem bukkantak olyasmi lényekre.
– Hol vagyunk? – kérdezte unottan Valeri, mert már egy ideje nem változott a környék, ő viszont hegyeket akart látni.
– Pillanat – motyogta Amra, és óvatosan széthajtotta a térképet, ami már egészen gyűrött volt a sok nyitogatástól. Felnézett a térképből, és körbefordult leellenőrizve a tájat.
– Látod azt az erdősávot? – mutatott közvetlenül előre. Valeri bólintva a világoszöld lombú fákra emelte a tekintetét.
– Az ott a Cset-erdő. A keleti oldalán a Brí–domb. Aközött van a Fenekes. Egy emberi falu. De nem terveztünk újabb emberi faluba menni, nem? – pillantott kérdőn a barátnőjére.
– Ahogy mondod, nem terveztünk. Szóval csak haladjunk tovább az erdőbe.
– Rendben – biccentett Amra, és elrakta a papírt, utána nevetve megszólalt.
– Komolyan mondom, magamra varratom ezt a térképet – jelentette ki, mire Valeri röhögve felé fordult.
– Nem rossz ötlet – mondta szórakozottan.
Köpenyüknek a csuklyáját levetve haladtak tovább egymás mellett. Amra hangosan énekelni kezdett, ezzel is elmulatva az időt.

Gyémántkék égen szikrázó nap ragyog,
lángajka forró csókot ad – szárnyalok,
most utaznék veled messze tájakra,
hol smaragdzöld víz hulláma ringathat.

A nyár még aranyló selyemben suhan...

– Hé, – szólt bele a dalba Valeri – Még csak tavasz van.
– Valeri ez egy ének! És így jön ki a dallam! – háborodott fel Amra.
– Jó, csak gondoltam szólok – felelte védekezően, és még a karjait is felemelte. Amra szemét forgatva meglökte a lány vállát.
– Énekeld tovább – mondta nevetve Valeri.
– Nem – vágta rá megsértődötten.
– Amra... szép nóta, légyszíves... nem fogok bele szólni többet.
– Jó... – mondta, és elnyelve a vigyorát elkezdte a második versszaktól újra.

A nyár még aranyló selyemben suhan,
karjában a tűnő pillanat mulat,
szél bújik meg a pálmafák ölében,
vágyak élednek homokvár tövében.

Mi volt az úti cél, már nem is számít,
romantikázni a pillanat csábít,
távolban feltűnő, díszes városok,
előttük tenger – sós vize párolog.

Hófehér vitorlák imbolygó árnya,
aranyló sugarak, szörfdeszkák szárnya,
megáll a mozdulat – fáj a búcsúzás,
visszavár a sziget, a tengerzúgás.

Valeri érdeklődve hallgatta a dalt, mikor Amra befejezte, csodálkozva figyelte a szeplős tündét.
– Hiányzik a sziget? – kérdezte suttogva Valeri. Amra szomorúan elmosolyodott.
– Honvágyam van... de attól még nagyon örülök, hogy itt vagyok. Már megérte idejönni. Sok mindent tanultunk a hetek során, és új barátokat is szereztünk.
– Igen – mondta mosolyogva Valeri – Szerinted az a kicsi hobbit valaha kijön a Megyéből? Mármint, ő nem hallhatatlan, gondolj csak bele milyen gyorsan eltelhetnek az évei, és úgy eltávozni innen, hogy nem ismerted meg a világnak egy nagyobb részét...
– Nem tudom – felelte Amra, elgondolkodva az égre pillantott – Ha az élet azt akarja, akkor elküldi majd őt egy kalandra... vagy nem – mondta nevetve.
– Mi sem vagyunk csak itt a semmiért. Van egy küldetésed, amiben végig kísérlek – magyarázta a tünde. Valeri bólogatva a lábát figyelte, ahogy ütemesen lépked a talajon.
– Óvatosnak kell lennünk – szólalt meg komoly hangnemben. – Akivel dolgunk van, az egy több ezeréves tünde. Seldannánál is idősebb, és ő sem fiatal már. Seldanna 4500–as éveiben jár.
– Elképesztő... – suttogta Amra – Mármint gondolj bele... Több, mint 4000 évet leélni.
– Mi is sok–sok évet éltünk már – mondta Valeri.
– Igen, tudom. De velünk nem igen történt nagyon izgalmas dolog. Mármint én nem is bánom, az én szívem nem vágyik vadregényes kalandokra – mondta, és kisé kínosan felnevetett.
– Akkor Amra nagyon rossz helyen jársz – mondta röhögve Valeri.
– Egy kicsit – mondta Amra is már igazából nevetve. Valeri hirtelen elhallgatott, és megállva megragadta Amra vállait.
– Amra az tisztázzuk, hogy itt már nem vagy a szolgám, a barátnőm vagy, és ha visszaakarsz menni... – sóhajtotta fájóan – akkor én elengedlek.
– Valeri... – szólalt meg Amra magas hangon. – Barátodként elkísérlek téged az utadon. És nem fog megállítani semmi. Sem a honvágy, sem a félelem. De ezt már mondtam.... Nem hiszel bennem? – kérdezte csodálkozva Amra.
– Nem erről van szó – mondta Valeri, majd elfordult a lánytól és megindult az erdei ösvényen.
– Akkor miről? – csengett a kérdés a háta mögül.
– Nem tudom, hogy a küldetés után egyáltalán élve visszatérünk... Amra, erről beszélni akartam már veled. Ha úgy alakulna... valakinek haza is kell térnie, vagy győztesen, vagy vesztesen. És neked haza kell térned Adera szigetére. A herceget én intézem el. Te ne kavard bele magad. Bármi is lesz majd, te visszamész haza.
– Valeri... te is haza fogsz jönni – mondta elképedve Amra. Valeri összeszorítva az állkapcsát megrázta a fejét.
– Nekem nem az otthonom. Az én igazi otthonom a Nagy Zölderdő, ott születtem – suttogta halkan, és előre fordulva tovább lépdelt az ösvényen.
– Bakacsinerdő – mondta Amra – Már így hívják – felelte halkan.