Hátrahagyott

45.~Pelennor mezején~

Nincs igazságos háború. A háború káosz, amelyben brutális erők rontanak egymásra, amíg az egyik el nem pusztul teljesen.
🌿

Miután mind négyük csizmája puffanó hanggal a kavicsos földre ért, kardjukat előrántva neki rontottak Sauron szolgáinak. Ijesztő korcs kinézetük és görbe szabjájuk nem segítette őket előre a csatában. Akik a kikötőben várták a nagy fekete kalóz sereget, azok mind elvesztek aznap.
Valeri kisöpört az arcából egy fekete hajtincset, mindeközben felmérte a helyzetüket. Mindet megölték. Körülöttük a halott ellenség tetemei hevernek. A barátain egyetlen egy karcolás sincs. Kifújva a levegőt elismerően a csapátára nézett, ám hamar elkapta a fejét. Egy ismerős dobogás ütötte meg a fülét.
Egy gyönyörű fekete kanca ügetett feléjük. Valeri kikerekedett szemekkel bámulta a csodálatos állat mozgását, ami egészen a gazdájáig futott. Valeri ámulva megsimította a paripának a pofáját, majd rutinosan felpattant a lovára. Kicsit megilletődve, de a társaira pillantott. Nem volt elég idejük, így nem magyarázta el a többieknek, hogy Mehri úgy került ide, hogy még a Holtak ösvényénél megparancsolta neki, hogy valahogy, de találjon reá. Valeri nem gondolta volna, hogy valóban működne ilyesmi utasítás, de hát sikerült.
– Na nagor! – emelte fel a kardját, miközben Mehri nyeregében ült. – Harcra fel! – tette hozzá a közös nyelvükön, hogy a törp is megértse. Gimli felbuzdúlva felordított, majd apró zömök termetével a csatatér felé vette az irányt. Aragorn azonnal követte Gimli példáját, ő is a véres mező felé iramodott. Valeri Legolas arcára emelte a tekintetét, szavak nélkül elbúcsúztak egymástól.
Valeri jelzett Mehri lovának, így az állat másodpercek elteltével már vágtatva közeledett Pelennor mezejére. Legolas, Aragorn és Gimli már egy mérföldnyi távolságra le volt maradva. Valerinek nehéz volt megállni, hogy ne pillantgasson hátra. De aztán inkább azt kívánta, bárcsak a távolodó társait látná.
Egészen a csata kezdőpontjára ért. Itt már csak döglött lovak és bűzölgő holtak hevertek a mocsokban. A legyek is ide teremtek valamiféle módon. Zümmögve köröztek a hullák testei fölött. Valeri megőrizve a nyugalmát, felemelt állal előre tekintett. Fentebb még nagyban zajlott a küzdelem. Rengeteg féle lények csatája. Győzedelmes kiáltások, siralmas ordibálások, halálos sikolyok, csattanó fémkardok...
Borzongásából hamar kizökkent, miután meglátta a meszsiségben vonuló tíz-tízenkét méteres marmagasságú állatokat. Hosszú élete során még sohasem látott ilyesmi lényeket, csak könyvekből szerzett tudásával tudott következtetni, hogy a hatalmas állatok olifántok lehetnek. Kinézetük elefántokra hasonlított, de akadt pár jellemi különbségük, mint például a hatalmas méretük. Három pár agyarral rendelkeztek, amikkel könnyedén elsöpörték, vagy éppen felnyársáltak az útban állókat.
Nem telt el sok idő, hogy kiszúrja Valeri a rohír lovasságot. Felfegyverkezve küzdöttek Sauron szolgáival. Kissé előredőlt a nyeregben, majd még gyorsabban vágtani kezdett a lovával. Ahogy egyre közelebb került a háború mocskos, rothadó szívéhez, íját elővéve használni kezdte. Miután a nyílvessző menyyiségenek a felét előtte, átváltott a tünde-kardjára. Nyeregben ügetve kaszabolta az ellenséget, ám ez nem tartott sokáig, mert Mehri lábát megsebesítette az egyik kobold szerzet, így az állat kínjában hangosan felnyerített. Botorkálva próbált tovább menni, viszont megbotlott egy tetemben, amitől elborulva elterült a sötétvörös mezőn. Valeri a lovával együtt zuhant a földre. Dühösen felpattant, majd a lovának a megsebesítőjét kettészelte. Kihúzta a koboldból a fegyverét, aztán fájó szívvel a fekete paripájára nézett, aki nehezen szuszogva hevert a koszban.
– Nem hagylak magadra Mehri! – mondta Valeri feldúltan, majd a felé rohanó orkba mélyesztette a pengéjét. Vaspáncélon átvágodott a kard hegye, ami egészen a szörny rothadó szívéig fúródott. Valeri kirántotta a pengét, amitől a vér erős sugárban kifröccsent. Az előtte álló döbbent tekintete az arcára fagyott, majd esetlenül összeesett.
Kardját ismét lendíteni akarta, de fájdalmasan a füléhez kapott, miután egy fülsüketítő hang terjedt szét a mező nagy részén. Valeri döbbenten meredt a hang irányába. Trufa és Éowyn egy gyűrűlidérccel kerültek összetűzésbe. Sokáig nem figyelhette, mert újabb ellenség rontott felé, méghozzá egy erősebb, északi ork támadt rá. Fehér bőrét fémes páncél fedte, ahogy a fejét is. Az ork azonnal a tündelány felé akarta döfni a pengéjét, viszont Valeri tünde reflexeinek köszönhetően kitért a gyilkospenge elől. Amint lehajolt előrántotta az Inastina tőrjét, amit az ork térdébe süllyesztett, mert csak az a felület volt szabadon. A lény hangosan felmordult, majd a haragtól iszonyú erővel feldöntötte a tündét. Valeri pont egy emberi holtest mellé zuhant. Az eleset pont üveges szemmel a lány szemébe meredt. Nem rég halhatott meg, mert még a testéből melegség áramlott, az izmai pedig teljesen bemeredtek. Valeri felnyögve oldalra nyúlt, mert az eséstől mindkét pengéje elrepült. Nem volt elég ideje, hogy megérintse a kard vagy éppen a tőr markolatát, egészen más történt. Az ork fölé magasodva könnyed mozdulattal Valeri felé nyúlt a mocskos kezével, ezt követően pedig rámarkolt Valeri tokrára. A tünde hörögve kapálózott az érdes ujjak között.
– Morn Draug... – morogta undorodva a lény, a szabad kezével a kardját Valeri melléhez emelte. Valamit mondott, ám a lány nem értett belőle sokat. Annyira tudott következtetni, hogy az ork azon vacilál, hogy szíven döfje, vagy puszta kézzel megfojtsa a zsákmányát.