Hátrahagyott

22.~Pókháló mögött~

Vakon gyűlölni ugyanolyan veszélyes, mint vakon megbízni.
🌿

– Daer lhingilek – válaszolta.
– Pókok? – kérdezte meghökkenve Valeri.
– Óriáspókok – javította ki, mielőtt besétált a hálószobájába, még visszafordult a fekete hajú felé.
– Ha tényleg harcossá akarsz válni, akkor itt az ideje, hogy megmutasd a tudásod. Élesben – mondta Legolas gyorsan – Keresd meg Taurielt, és szólj neki, hogy öt perce van leérni a kastély kapuja elé – parancsolta, aztán maga mögött bevágta az ajtót, hogy átvehesse a felszerelését. Valeri sokkosan bólintott, majd rohanni kezdett a bálterem felé, ahol sok kómás tünde lézengett, vagy széken szunyókált.
Taurielt az egyik sarokban szúrta ki, aki pont Amrával társalgott. Sugárzott róla a derűség és a kipihentség, ami azt jelenthette, hogy valószínűleg ő nem végig az ünnepségen tartózkodott. Amra is egész kipihentnek tűnt, bár mindketten még a báli dresszükben álldogáltak.
– Tauriel! – kiáltott felé, mire mindketten érdeklődve felé fordultak. Valeri arcáról le lehetett olvasni, hogy baj van, így már is sietősen a lány elé termet.
– Teljes felszerelésben a kapu elé! – hadarta, amit azonnal megértett a rézvörös hajú, és máris elrohant felfegyverkezni. Amra kíváncsian és egyben félve nézett Valerire.
– Mi történt? – kérdezte, és a hangját suttogóra vette – Megölted?... – tette fel a kérdést, amit már tátogva mert feltenni.
– Mi? Nem. Pókok közelednek erre. Legolas azt mondta, hogy én is menjek. Szóval megyek átöltözni – magyarázta, és rohanva megindult a hálótermek felé. Amra követte, amivel nem nagyon foglalkozott, csak akkor tűnt fel neki igazán, amikor is kilépett teljes harcos felszerelésben, a vörös hajú is hasonlót viselt. Kikerekedett szemekkel megragadta a vállát, és értetlenül nézett a legjobb barátnőjére.
– Amra mégis te?
– Én is jövök – mondta határozottan – Nem hagyom, hogy egyedül menj.
– Nem leszek egyedül – vágta rá.
– Valeri a herceggel mész... és... várj, elfelejtetted, hogy miért jöttünk? Vagy most mi van? Kicsit összezavarodtam.
– Tudom, hogy miért jöttünk, és talán itt az alkalom, hogy elvégezzem a munkámat. Goran hol van? Szólni kéne neki...
– Két üres borosüveg mellett hever és horkol. Ha most akarod megtenni, akkor az ő segítségére nem számíthatunk.
– Jó, nem is kell – felelte hadarva, majd megindult a folyosón.

Futó lépésekkel értek a kapu elé, ahol már Legolas és Tauriel, hozzájuk hasonló barna-zöld zárt ruházatban beszélték meg a tervet. Legolas biccentett egyet Valeri felé, majd összeráncolt szemöldökkel illette Amrát.
– Te is? – kérdezte csodálkozva.
– Igen – mondta határozottan a szeplős tünde. Legolas furcsán bólintott, Tauriel pedig bátorítóan rámosolygott.
– Akkor – kezdett bele a szőke tünde – Nyugatra megyünk, és leszedjük a pókokat egyesével. Most már három mérföldnyire lehetnek tőlünk, szóval nem szabad lazsálnunk. Indulás! – adta ki az utasítást, mire a tündelányok a herceg után iramodtak.
Csendesen, nesztelenül haladtak az ösvényeken. Egyre beljebb lépdelve minden besötétedett, a nap meleg sugara alig bírt áttörni a sűrű lombokon, amitől a környék félhomályba borult. Valerinek ki is ment a fejéből, hogy igazából milyen is Bakacsinerdőjében járni. A furcsa sötét árnyak a fák között, a hátborzongató neszek, zajok, susmogások, az álmosító érzés... Kirázta a hideg, ahogy behúzott nyakkal követte az előtte álló Taurielt, aki pedig Legolast követte, utolsóként pedig Amra zárta a sort.
Miközben délnyugat felé haladtak, Tauriel bosszankodva panaszkodott.
– Hetekkel ezelőtt egészen délig elüldöztük őket! Hogy a fenébe jöttek ilyen gyorsan vissza?
– Délről egyre jobban terjed a sötétség.
– A szaporodó helyüket kéne elpusztítani, és akkor nem jönnének többé északra – mondta ki hangosan a gondolatait.
– Ezt már megvitattuk Tauriel. Apám parancsa az, hogy az ő területén lévőkkel végezzünk, ami a királyság külsőrészére esik, az már nem a mi dolgunk.
– Akkor sohasem fogjátok elüldözni az összeset – szólalt meg Amra.
– Ez apám parancsa – felelte,mhűvös tekintettel hátra fordult a tündelányokhoz.
– Az apám szavával ne menjetek szembe, mert csak pórul jártok – tette hozzá komoran, majd előre felé fordult, és tovább haladt a homályban. Feszült csend ereszkedett rájuk, mindenki a lába elé figyelve lépkedett a buckás földön. Valeri volt az első, aki megtörte a csöndet.
– Honnan jönnek a pókok?
– Délen fekvő Dol Guldurból – válaszolta Tauriel. A rézvörös hajú még mondani akart volna valamit, ám Legolas fellendítette a karját jelzésképpen.
– Közelednek. Fel a fák tetejére. Rajtacsapással fogunk támadni – közölte a tervet. Pár perc elteltével mind a négy tünde már az ágak tetején lesben várták a szörnyeket. Valeri összenézett Amrával, szavak nélkül támogatták egymást. Ők ketten ugyebár a kétezer év eltelte után sem találkoztak még ilyesmiféle lényekkel.
Hangtalanul kapaszkodtak a fák ágain, várva az áldozatukra. Egy kis idő elteltével mozgolódásokat kezdtek hallani. Rengeteg mozgó lábat. A zajhoz egy számukra ismeretlen beszéd is társult. A pókok egymást között süvítő hangon kommunikáltak egymással. Ezen a környéken már több fehér háló lógott a törzseket összekötve. Itt már jártak a pókok, csak bizonyára nem ekkora csoportban, mint most.
Megjelent a lentebbi ágak közt az első lény, Valeri undorodva mérte fel a szörny testi adottságait. Amra pedig elrejtve félelmét, megpróbált magabiztosan a pókra nézni, de még így beleremegett a lába. Első lény mögött tucatnyi követte. Nevük hű volt a kinézetükhöz, tényleg óriásiak. Két és fél méter magasak voltak, átmérőjük meghaladta az öt méter szélességet is. Földfeketék voltak, testüket szúrós szőrzet borította, ami még elrettentővé tette őket. Szájuknál hegyes csápok lógtak ki, amik már alig várták, hogy áldozat adódjon számukra. A sötét csápok fölött nyolc darab koromfekete szem helyezkedett el, amik heves mozdulattal keresték az újabb zsákmányukat.
Legolas feszült figyelemmel felmérte a helyzetet, mutatóujját felemelte, ezzel jelezve, hogy még várjanak. Valeri a herceg keze és a pókok között kapkodta a tekintetét. Alatta pont elhaladt egy pók, hálót kilőve magából egy újabb fát vett birtokba a nyolclábú ocsmányság. Ekkor Legolas hirtelen megmozdította az ujját, és kiadta a parancsát. Tauriel az íját kifeszítve célba vette az óriáspókokat. Mindkét harcos a fákon ugrálva sújtottak rájuk, és a két újonc mellől egyre jobban eltávolodtak. 
Amra a legfelső ágak között állva próbálkozott. Valeri idegesen a lány felé pillantott, akit több pók is kiszemelt. Amra viszont még mindig nem volt mestere az íjászatnak, így a felé mászó pókoknak könnyű falatnak tűnt. Valeri nagyot szökkenve a lány mellé termett, és együtt lőtték a pókokat. Ám a fának a másik oldalán is megjelent egy, aki az óvatlan Amra felé kapott a csápjaival. Valeri kirántotta a tünde-kardját, hogy megölhesse az ellenséget, de a pók gyorsabb volt, és a csápjával megsebesítette Amra karját. A vörös hajú felordított, de az adrenalintól felpörögve, gyilkos mozdulattal belevágta a pengéjét a pók szemei közé, ami visítva ficánkolni kezdett. Óriási lábaival összevissza kapkodott, Amra elszökkent egy másik ágra, ahol sziszegve figyelte a haldokló lényt. Valeri Amra bal kezére nézett, amin egy hosszabb seb húzódott.
– Amra meg vagy? – kérdezte feszülten.
– Igen, nem mély, lekötöm és... Valeri! – kiáltotta kikerekedett szemekkel. Valeri megrökönyödve háta mögé pillantott, ahol még a félig élő pók vergődött, hatalmas lábaival megpróbálta csapdába ejteni a tündét. Fekete hajú hirtelen mozdulattal ellépett a póklábak elől, ám azt nem vette számításba, hogy a faág nem tart tovább. Zuhanva egyenesen egy másik pókra esett, viszont kihasználta a lehetőséget a szőrös potrohába szúrta a tünde-pengéjét. Az óriáspók a karddöfés miatt hangosan felvisított, majd döglötten lezuhant az avarra. Valeri a nagy puffanás miatt esetlenül ő is a földön kötött ki. Itt a talaj közelében még nagyobb sötét homályosság honolt. Valeri sziszegve felkelt, ezt követően a pók testéből kirántotta a pengéjét.
– Valeri! Jól vagy? – kérdezte egy női hang a magasból, ám Valeri nem látta a lombok miatt, de tudta, hogy Amra az.
– Igen! Maradj magasan! – kiabálta Valeri miközben fürkészve körbe nézett. Ezt a részt a pókok jobban belakták, mindenhol erős, vastag hálók voltak szőve.
– Fúj... – mondta fintorogva, és kikerülte a döglött testet. Lent az avaron nem jártak pókok. Viszont a szeme sarkából észrevette, hogy jobb oldalt egyre több pók mozdulatlanul zuhan a földre. „Legolas vagy Tauriel tevékenykedhet ott" – jegyezte meg magában. Utána rohanva a holttesteket kezdte el követni, (egy majdnem rá is esett) majd a lombok között meglátott egy szőke hajú tündét, aki rutinosan szökkent az egyenetlen ágak között. Valeri kinézett magának egy kisebb törzsű fát, amire elkezdett felmászni, viszont a rengeteg pókháló megakadályozta, a legtöbb mozdulata azzal járt, hogy beleakadt a sűrű szálakba. Egész magasra felmászott, de azon kapta magát, hogy tovább már nem képes, mert a ragadós háló nem engedi tovább. Hosszú fekete haja szinte teljesen beleszövődött a fehér hálóba. Valerin eluralkodott a félelem, és idegesen elkezdett mozgolódni, de nem ért el vele semmit a saját érdekében, viszont másnak ez pont kapóra jött. Rezgéseket megérezték az óriáspókok, így kapásból három is megkörnyékezte.
Hosszú vaskos lábaikkal fürgén másztak a lány felé, visítottak, először Valeri azt hitte, hogy az örömtől, hogy zsákmányukat szerencsésen elkapták. Azonban ez a visítás másféle volt, nyílvesszők miatt siránkoztak pár másodpercig, majd megmeredve követték a társaikat a talaj felé. Valeri előtt megjelent Legolas, aki kérdőn a lányra meredt.
– Ezt mégis, hogy sikerült? – kérdezte játékosan, miközben végigmérte a hálóban ragadt tündét.
– Talán most jobb lenne, ha nem bámészkodnál, hanem segítenél. Csak mondom – felelte Valeri bosszúsan. Legolas felnevetve kikapta az egyik fehér tőrjét, és egy határozott mozdulattal megszabadította a fogságban tartó hálótól.
– Gyere, még erre vannak – tűnt el Legolas mosolya.
– Várj, Amra megsérült...
– Tudom, Tauriel visszament érte. Pont időben, mert majdnem lepottyant az ágról. Pókméreg bekerülhetett a szervezetébe, ami kissé bekábította.
– Láttad amikor megtámadtak minket? – kérdezte Valeri feszülten.
– Igen. Azt is, hogy te leestél. Ezért jöttem vissza. Na de még van feladatunk, erről még jönnek, szóval van még munkánk.
Valeri bólintva követni kezdte. Az ágakon együtt haladva nagy számban kaszabolták a pókokat. Valeri egy pillanatra a hercegre nézett, aki éppen megszabadított egy csúfságot a nyolc lábától.
– Nem is rossz egy ilyen öreg tündétől – szólt be Valeri, és közben szemen szúrt egy óriáspókot.
– Öreg? – kérdezte röhögve Legolas, miközben a fekete hajú felé fordult egy másodpercre. Értetlenül felráncolta a szemöldökét.
– Mégis honnan gondolod?
– Csak tudom – vágta rá a lány, és kihúzta a pengéjét a holttestből. Megfordulva hirtelen a szőke tündével állt szemben, aki összehúzott szemekkel méregette.
– Nem vagyok nálad sokkal idősebb – felelte.
– Persze... – forgatta a szemeit Valeri – Én még 2600-at sem töltöttem be, te pedig már vagy olyan... – szemével gyorsan végigmérte – 6000, alsó hangon – jelentette ki magabiztosan. Legolas felnevetve megszólalt.
– Lehet, hogy a harctudásom ezt mutatja, mert igen, nem tagadom, hogy tehetséges vagyok, de amit állítasz az helytelen.
– Mégis, hogy lenne helytelen? Akkor mondjuk 4000 éves lehetsz, de annál nem lehetsz fiatalabb, mert... – Valeri megakadt a beszédében... hirtelen végig futott számára egy új gondolat a fejében.
– Miért, Valeriana? – kérdezte Legolas, miközben végig mélyen a szemébe meredt. – Még csak a 2800-as éveimben járok – tette hozzá. Valeri elakadt lélegzettel bámult rá.
– Te vagy a Nagy Zölderdő hercege, nem? – kérdezte Valeri, de már sejtette, hogy miféle választ fog kapni.
– Nem. Én Bakacsinerdő hercege vagyok. Az apám viselte azt a címet, amikor még nem mérgeződött meg az erdő a sötétvarázslattól – magyarázta Legolas, miközben összeráncolt szemöldökkel figyelte Valerit.
– Az a dhaeraow! – morogta gyilkos szemekkel a tündelány.
– Áruló, ki? Az apám? – kérdezte értetlenkedve Legolas. Valeri kinyitotta kissé az ajkait, de nem tudta, hogy pontosan mit is mondjon.
– Öhm...
– Vigyázz! – kiáltotta Legolas, miközben elrántotta a faágról, mert miközben társalogtak, egy újabb csapat óriáspók közelített feléjük.
– Erősítés kell! – felelte remegve Valeri.
– Tudom, szóltam Taurielnek. Amrát miután biztonságos helyre helyezi, utána azonnal elindul segítségért.
– Hol van Amra? – kérdezte idegesen, miközben mindketten a faágakon szökkentek, hogy időt nyerhessenek maguknak.
– Nem messze tőlünk, északra van egy romos kastély, mikor elváltunk azt mondta oda viszi Amrát. Azt követően pedig hív segítséget. Nem kell Amráért aggódnod. Most inkább magadra vigyázz – mondta a herceg, elszökkenve ráugrott egy pókra, amit egyszerű mozdulattal lelőtt. Valeri egy széles fán megállva használta az íját.
Bármennyire is sokat tanult a hetekben, nem volt még elég tapasztalata, ereje és ügyessége, hogy mozgó ellenséget ilyen nagy számban aprítson. Az sem segítette, hogy a pókok kaszabolása közben az agya az imént elhangzottokról kattogott. Ezek szerint nem Legolas volt, hanem a Tündekirály árulta el az édesanyját... Thraundil tette.
Kizökkenve a gondolataiból már csak annyit látott, hogy egy feketeség ráugrik, és belemélyeszti a fullánkját. Száját hangos sikítás hagyta el, majd bekábulva lezuhant a fák között húzódó sűrű hálótengerbe. A megmaradt szőrös lények utána vetették magukat, lemásztak a fákról, vagy éppen az ágakon végighaladva üldözőbe vették a pókhálóba szorult, tehetetlen testét. A pókméreg szétterjedt a testébe, merevséggel bámult a közeledő halálára, amit nem láthatott, mert elnyomta a méreg egy álmatlan álomba.

***

Valeri romok között szuszogott, szemeit lassan kinyitotta, és zavartan körbe fordult. Fáradt volt a hosszadalmas küzdelemtől. Vele szemben meglátta Amrát, aki lecsukott szemekkel a kastély romos falának volt döntve. Megpróbált feltápászkodni, hogy Amra sebeit megvizsgálja, de nem volt ereje, hogy felkeljen. Nyöszörögve tovább próbálkozott, amikor valaki elé lépett, majd letérdelt mellé. Valeri kábultan bámult az előtte guggoló szőke tünde férfira, aki feszülten végigmérte a tündelányt.
– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan. Valeri lehunyt szemekkel hümmögött, majd kituszkolt magából valamicske mondatot.
– Jól... vagyok. A fullánk... nagyon... elálmosított, és az erdő varázslata is, de azt hiszem... megvagyok... – motyogta, majd nehezen újból rápillantott a hercegre.
– Legolas... Amra jól van? – kérdezte félálomban.
– Ne aggódj miatta, megnézem őt is – felelte kedvesen.
– Kösz...ön-öm...  – motyogta, viszont a fáradtság és a pók váladéka mély álomba nyomta.

***

Valeri lassan, ismét nyitogatni kezdte a szemhéját, amire már nem nehezedett ólom súlynyi kimerültség. Egészen energizált állapotba került. Felült, a falnak támasztva a kezeit felkelt a földről. Amra mereven bámulta a romos kastély nyitott tetejét. Valeri gyorsan a lány elé teremve letérdelt Amra mellé.
– Jól vagy? – kérdezte miközben rápillantott a bal karján lévő kötésre. Amra nem válaszolt, szótlanul az eget bámulta.
– Amra... – kezdett bele felszabadultan Valeri. – Hogy lehettünk ennyire félreinformálódva. Legolas sosem volt a Nagy Zölderdőnek a hercege, ő mindig is Bakacsinerdő hercege volt. Az apja... az apja a mi célpontunk. Tudod, most egy nagy kő lehullott a szívemről, mert... mert megkedveltem a szőke fejét – magyarázta nevetve Valeri.
– Nem az ellenségünk – jelentette ki boldog hangon. Amra bágyadt arccal Valeri szemeibe nézett, majd elfordult a lánytól.
– Mi a baj? Fáj valamid? A karod? – kérdezte aggódva, mire Amra reménytelenül megrázta a fejét.
– Hol vannak a többiek? Tauriel visszajött már az erősítéssel? És Legolas, ő merre van? – tette fel a megválaszolatlan kérdéseit. Amra csak szomorúan megrázta a fejét.
– Amra szólalj már meg! Mi a fene történt?!
– Tudja... – felelte alig hallhatóan.
– Mi, miről hadoválsz? – kérdezte egyre idegesebben.
– Rájött, hogy mi voltunk az erdőben aznap. Meglátta a sebhelyemet. És arra is rájött, hogy bosszút állni jöttünk. Tud az Inastinákról, Valeri.
– Mi? – akadt el a lélegzete. – Mégis, hogy? Hogyan?
– Amit még ellőttem nyílvesszőt... bele volt faragva az Inastina címer, biztos látta nagyon régen, így felismerte. Valeri... mi tudjuk, hogy nem szándékosan lőttem rájuk, elhibáztam. De ezt mégis ki hinné el rajtunk kívül? Rátámadtam Bakacsinerdő hercegére, ami azonnal merényletnek minősül, téged pedig azonnal a bűntársamnak fognak tekinteni. Elszúrtam Valeri. Nagyon. Úgy sajnálom.
– Amra... még helyre tudjuk hozni, elmondok mindent Legolasnak. Meg fogja érteni – mondta idegesen Valeri, miközben az agyában összevissza cikáztak a gondolatok. – Meg fogja érteni – hajtogatta, mintha csak magának akarná bizonyítgatni.
– Valeri... miután meglátta a bal vállamon lévő sebhelyet, azonnal lelépett. Szerinted miért? – de nem hagyta, hogy a lány okot mondjon rá.
– Fel fog minket adni. És... nem hibáztatom a döntéséért. Mi a kezdetek óta megakartuk ölni. Elhitettük vele, hogy a barátai vagyunk, csapattársak, akire számíthat...
– Amra, nem – rázta a fejét könnyes szemekkel. – Nem, ezt... még helyre tudom hozni. Csak... csak idő kell.
– Nem fogok csodálkozni, ha Goran elárul minket, talán valami alkut tud majd kötni az uralkodóval, és akkor kitálal mindent – gondolkodott hangosan, nem is foglalkozva Valeri heves tagadásával.
– Valeri tudod jól, hogy igazam van. De, ami most még fontosabb, tudjuk jól, hogy mivel jár a merénylet elkövetése, vagy már a kitervelése... – suttogta Amra könnyes szemekkel.
– Nem hagyom, hogy megöljenek – mondta dühösen, elővette az Inastina tőrjét, amit még a csizmájába elrejtett. Amra figyelve a mozdulatot szomorúan elmosolyodott.
– A Tündekirály ereje ellen nincs esélyünk.
– Akkor küzdök az utolsó lélegzetemért is.
– Valeri... ne csinálj ostobaságot, te nem követtél el fizikailag semmit, így lehet csak börtönbüntetést kapsz.
– Amra! – szólította meg ingerülten, amikor is a vörösessárga hajú felemelte a jobb mutatóujját, jelezve, hogy hallgasson.
– Itt vannak már – suttogta. Valeri elcsendesedve figyelni kezdett, és meghallotta, hogy a romok felé tündék lépkednek. Majd annyit lehetett hallani, hogy tucatnyi íjak húrjai megpendülve megfeszülnek. A két tündelányt körbe kerítették a Tündekirály, Thraundil katonái.