Hátrahagyott

39.~Rohan vidéke~

Egy egyszerű csók sokkal halálosabb tud lenni, mint egy fegyver.
🌿

Bemerészkedtek a sötét erdőbe, ami kicsit Bakacsinerdőre emlékeztette Valerit, viszont kevésbé volt olyan sötét. Előre futott, nem is érdekelte, hogy a bőrcsizmájával pocsolyába lép. Mögötte halotta, hogy Gimli az egyik levélről lenyal valamit, majd köp egyet, és azt mondja: – „Ez ork vér."
Aragorn Valeri mellett lépdelt, majd letérdelt egy pillanatra, hogy  jobban megvizsgálhassa a talajt.
– Különös nyomok ezek.
– A levegő is fojtogató – morogta Gimli.
– Az erdő öreg, nagyon öreg. Olyan idős, hogy szinte még én is fiatalnak érzem magam, ezt nem éreztem azóta, hogy veletek, gyerkőcökkel utazom – pillantott Gimlire és Aragornra, majd felnézett a fák sötét ágaira – Az erdő tele van emlékkel... – suttogta Legolas, mire Valeri megtorpant, koncentrálni kezdett a körülötte lévő növényzetre és sziklákra.
– És dühvel – fejezte be Legolas mondatát, mert már ő is érezte az erdő kínjait. Körülöttük hangosan morajlani kezdtek a fák.
– A fák beszélnek egymással! – mondta Legolas.
– Gimli! Le a fejszét! – sziszegte a sötét hajú Aragorn a törpnek, aki megijedve hadonászni kezdett a fegyverével.
– Aragorn! – szólította meg a herceg – Van ott valami – felelte, és megindult balra.
– Mit látsz? – kérdezte suttogva.
– A Fehér Mágus közeledik! – felelte halkan.
– Én is érzem... de olyan ismerős az érzés – mondta Valeri megzavarodva – Én soha nem találkoztam Szarumánnal, akkor, hogy érezhetem?
– Biztos mert tünde vagy – vágta rá Gimli.
– Ne hagyjuk, hogy megszólaljon, mert még megbűvöl minket – parancsolta Aragorn, majd csendesen előhúzta a kardját.
– Fürgének kell lennünk – suttogta, amit valószínűleg csak a két tünde hallott meg. Kiáltva mind a hang felé fordultak, ám nagy fénytől mind megvakultak pár pillanatra.
– Két ifjú hobbit lábnyomait követitek – szólat meg a mágus ismeretlen hangon, körülötte még mindig hatalmas fény volt, így nem látták az arcát.
– Hol vannak? – kiáltotta Aragorn.
– Itt haladtak el tegnapelőtt. Váratlanul találkoztak valakivel. Elég vigasz ez nektek? – kérdezte játékosan a fehér ruhás.
– Ki vagy te? – zavarodott meg az emberférfi – Mutasd magad! – a fény elhalványult, végre láthatóvá vált az alak. A Fehér Mágus volt, ám mégis Gandalfot látták.
– Lehetetlen – suttogták a többiek, majd mind meghajoltak előtte.
– Lezuhantál!
– Vízen át és tűzön át. A legmélyebb zugtól a legmagasabbik csúcsig küzdöttem a morgothi balroggal. Végül lehajítottam az ellenségemet, és ő porrá zúzta a hegyoldalt, ahová esett. Aztán elragadott a sötétség, majd kiballagtam gondolatból és időből. A csillagok keringtek felettem, minden nap oly hosszú volt, mint egy élet a földön. De a vég elkerült. Visszatért belém az élet. Visszaküldtek, hogy teljesítsem a feladatomat – mesélte el hosszasan.
– Gandalf... – suttogta döbbenten Aragorn.
– Gandalf? Oh, igen, így hívtak régen. Szürke Gandalf. Most már Fehér Gandalf vagyok, és visszatértem hozzátok. Örvendjetek, együtt vagyunk! Épp, amikor fordul a szerencse. Nagy vihar közeledik, de fordul a szerencse – mondta, és megindultak az erdőbe a mágust követve.
– Utatok egy szakaszának véget ért, most kezdődik a másik. A háború elérte Rohant. Edorasba kell vágtatnunk szélsebesen. Gandalf füttyentve dalolt, a messziből megjelent egy hófehéren csillogó paripa. Legolas ámulattal csodálta a közeledő állatot.
– Ez a mearák egyike, ha szemem nem csalja bűvölet.
– Keselyüstök – szólította meg Gandalf a gyönyörű paripát. – Minden ló közül a legkülönb. Sok veszélyben kísért már barátként. Gyerünk, ne lazsáljunk! – mondta Gandalf mosolyogva.
– Várj! Mi lesz a hobbitokkal? Turfa és Pippin biztonságban van? – kérdezte Valeri megszeppenve.
– Ne aggódj Valeri. Jó barátom vigyáz rájuk. Szilszakállnál és az enteknél vannak, nem esik bajuk – fordult kedvesen Gandalf a tündelányhoz.