Hátrahagyott

30.~Csillagtalan csata~

Az élet minden csatája arra jó, hogy tanuljunk valamit belőle, még azokból is, amelyeket elveszítünk.
🌿

Másnap ugyanúgy korán reggel felkeltek, és neki láttak a hosszas, éber őrködésnek. A hetek hasonlóképpen teltek. Legolas és Valeri többször váltott pár szót a foglyukkal, de mély beszélgetésbe nem tudtak belemerülni. Gollam, habár kapott élelmet, ő akkor is a csordogáló patakot fürkészte, hátha el tud kapni valami kisebb vízilényt. De a legtöbb időt a magas fán töltötte, aminek a lombja lassacskán zöldből sárgára változott.
Valeri sokszor elgondolkodott, hogy mit is nézhet onnan a magasból. Egyik reggel hamarabb kitért a völgybe, hogy saját maga megnézhesse a tájat. Ügyes mozdulatokkal felkapaszkodott, meg sem állt, amíg a csúcsra nem ért. Hajába a közelgő ősz szele erősen belekapott, ezzel összeborzolva a fekete hajzuhatagját. A kilátásban nem volt semmi különös. Bakacsinerdőt és a Szürkehegységet ölelte fel a táj. A dombos vidéken lassan kikandikáltak az első fénysugarak, így Valeri gyorsan lekecmergett a göcsörtös ágakról, dobbantva a talajra érkezett. Ujjaival fürgén megigazgatta az elálló tincseit, majd kihúzott háttal figyelte, ahogy az őrök kihozzák a kertbe Gollamot. Mögöttük a herceg lépdelt, aki csodálkozóan szemügyre vette a szürkéskék tekintetével.
Gollam szokás hívén a fához kúszott, de mielőtt megérintette a törzset, felnézett Valeri arcára. A tündelány mosolyogva jó reggelt kívánt neki, amire a furcsa lény vicsorgó tekintettel viszonozta a gesztus, mivel Gollamnak ez a mosolygása volt. Becsukta a száját, ezzel elrejtve a pár szem sárgás fogát, és felfogózkodva már a fának az ágain mászott.
Legolas ekkor Valeri mellé ért, érdeklődve fürkészte a lány tekintetét.
– Mióta vagy kint? – kérdezte.
– Nem régóta – válaszolta Valeri, majd fejével kicsit intett, hogy jöjjön arrébb. Legolas értette a célzást, elsétáltak a fától, bár a szemüket nem vették le a kicsi lényről.
– Felmásztam a fára – vallotta be Valeri.
– Felmásztál a fára? – ismételte meg értetlenül a szőke, miközben szemöldökét összehúzta.
– Igen – suttogta Valeri.
– Rendben, ezzel... nincs semmi probléma, mondjuk nem értem miért, de persze rendben.
– Legolas – forgatta a szemeit Valeri unottan.
– Mi az? Láttál valami érdekeset? – kérdezte, mintha kapizsgálná a dolgot.
– Épp ez az! Semmit! Gollam minden nap ugyanarra a fára mászik. Tudom, hogy a tájat sasolja, de én valami gyanúsat érzek. Érzem a véremben – suttogta hadarva. Legolas csendesen gondolkodott, ami zavarta Valerit, így tovább mondta a gondolatmenetét.
– Mi van, ha valami szökési útvonalat eszel ki magának? – kérdezte feszülten. A herceg szemei mintha mosolygósan csillogtak volna, majd csipkelődve megszólalt.
– Okos gondolat egy volt szökevénytől – felelte, és szája kissé felfelé görbült. – Az igazat megvallva, kicsit meglep, hogy azon aggódsz, hogy megszökik a foglyunk. Jobban kinéztem belőled, hogy segítenél neki meglépni.
– Mégis miért tenném? – háborodott fel Valeri.
– Nem is tudom... bosszúból, vagy hogy bosszants minket. Nem látok bele a fejedbe.
– Hát képzeld, én tényleg az őrködésre szánom az energiámat, nem pedig arra, hogy valami szökési tervet eszeljek ki Gollamnak! – mondta méltatlankodva Valeri. – Már több hete, hogy őrködünk, hogy juthat ilyen eszedbe rólam? – kérdezte Valeri dühöngve.
– Hé, ne kapd fel a vizet. Azt hittem nem adsz a véleményemre.
– Nem is adok! – vágta rá a tündelány – De azt nem szeretem, amikor hazugságot állítanak rólam.
– Én csak feltételeztem – mondta Legolas félmosollyal az arcán. Valeri fújtatva csóválta a fejét, inkább magába tuszkolta a szitkozódását, érzelemmentes arccal visszafordult a magányos fához, ahol Gollam üldögélt.

***

Egész nap őrködtek, ahogy már megszokták az egésznapos őrszem állást. Reggel, délben és este kaptak kiskosárba csomagolt ételt, amit a nagy fával szembeni sziklán fogyasztottak el. Az ételt mindig Odessa hozta mosolyogva. Mikor az őrökön látta, hogy a kedvünk a földet söpri, akkor egy kis időre velük maradt, és mindennapi dolgokról diskuráltak.
Odessa este felé, mikor már a nap lement, meghozta a vacsorát, mert mostanában kint maradtak sötétedés után is, mert Gollamnak az volt a kívánsága, hogy hagy nézhesse a csillagokat. Viszont a mai nap nem volt szerencsés. A közelgő ősz már a sarkukban volt, és a hidegebb idő is már közelgett. Késő nyári éjszaka, szép lett volna, ha nem holdtalan és csillagtalan lett volna.
Valeri csendesen ült a sziklán, néha-néha körbefordult, majd aprót beleharapott a vacsorájába. Eközben Odessa épp a palotában történő pletykákról kotyogott, amit a herceg illedelmesen meghallgatott, bár nem nagyon érdekelte a téma. Többször is észrevette a fekete hajú tündelányt, hogy zavartan körbe fordul.
– Mi az? – kérdezte kizökkentve Legolas Odessa beszédéből, a kérdésre Odessa elhallgatott, Valeri meg feszülten a hercegre pillantott.
– Nem tudom... rossz előérzetem van. Szerintem ma ennyi volt a friss levegőből, ideje Gollamot visszavinni a palotába – mondta Valeri csendesen. Legolas bólintott, jelzett a többi őrnek, akik azon nyomban megjelentek. Körbeállták a magas fát, szólítgatni kezdték a kicsi lényt.
– Uram, már megint kezdi, nem válaszol semmit.
– Szedjétek le – kiáltotta az őrök felé, akik erőtlenül elhúzták a szájukat. Egyik sem mozdult, csak bágyadtan bámultak a hercegükre.
– Majd én – sóhajtotta Valeri, felkászálódott a szikláról, ahol eddig kényelmesen üldögélt.
– Nem kell – fogta meg hirtelen Legolas a lány karját. Valeri megtorpanva a herceg által fogott kezére pillantott, majd egy rázó mozdulattal elérte, hogy a tünde férfi elengedje.
– De. Valakinek le kell hoznia – mondta unottan Valeri – Amúgy meg hirtelen kedvem lett újból fára mászni – tette hozzá ironikusan, amire a herceg halkan felnevetett.
– Gollam, gyere le! Ne akard, hogy én menjek fel hozzád! – kiabálta Valeri kicsit fenyegetően, de a hangja megmaradt barátságos hangnemben. Semmi válasz. Valeri fújtatva a fának a sötét lombjaihoz emelte a tekintetét, és megpróbálta kiszemelni a foglyukat. A csillagtalan éjszaka miatt olyan sötét volt, hogy az ágakat egy sűrű foltnak látta, így nem volt esély kiszúrni Gollamot. Valeri biccentett, elfogadta a tényt, hogy most le kell rángatnia, és már megérintette a göcsörtös törzset, amikor is hirtelen ledermedt, hegyes füleivel meghallott valami különös hangot. Hangokat, pontosabban ág recsegéseket, amikor valaki rálép egy elszáradt fadarabra. Valeri az őrök felé fordult, már ki akarta mondani hangosan, hogy – „Hogy ti is hallottátok?" – megtörtént a baj.
– Le a földre! – ordította Legolas. A sötét növényzetből egy pillantás alatt nyílvesszők zúdultak az őrök felé. Valeri hasra vágódva kapkodta a fejét a sötétárnyak felé, amik a sejtelmes sötétségben mozogtak. Valeri melletti őr nem volt elég gyors, így ő nem önszántából esett földre, hanem egy fekete íjvesszőtől, ami a nyakából lógott ki. Torkából erősen szivárgott a rubintvörös vér, Valeri kikerekedett szemekkel csúszva fölé hajolt, megpróbálta elállítani a vérzést, de a tünde légzése megállt, a szemeiből kialudtak a fények, csak mereven bámult a csillagtalan égbolt felé. Többen is megsérültek, de sokan észbe kapva az íjaikért nyúltak, és felvették a harcot az ellenséggel. Valeri véráztatta kezekkel felkelt, és a hátán viselt tünde-kardot előrántva vérben forgó szemekkel kémlelte az ellenséget.
Megindult a homályosságban, de nem jutott sokáig, mert újabb nyílvessző szállt az őrökre. Lehajolt ismés, dühösen körbe tekintett, nála nem volt íj, viszont az erdőtündéknél volt, nagyban lövöldöztek az íjukkal a sötétségbe. Valeri újból felpattant, és vele párhuzamosan az ellenség is felfedte magát. Orkok voltak, a rosszabbik fajta. Magas testalkatuk volt, nagyobbak voltak a tündéknél is, izomzatuk is nagyobb volt, fehér bőrüket jócskán eltakarta a páncél és a különböző fegyverek.
Kitárta maga előtt a kardját, várta, hogy neki rontsanak az orkok. Viszont jelenleg az ellenség az íjászokra szállt rá, így rá nem igen figyeltek. Valeri így kezébe véve az irányítást elindult előre, de pont ekkor futott mellé a herceg. Legolas pillanatok alatt felmérte a lány helyzetét, mikor meglátta a véráztatott kezét, kikerekedett szemekkel karon fogta a lányt.
– Megsérültél? – kérdezte ingerülten.
– Nem, nem az én vérem – hebegte Valeri – De most nem ez a fontos! Hol az íjad? – kérdezte döbbenten, mert aki ezt a helyzetet letudja győzni, (bár, ha fáj is bevallani magának) az Legolas és az íja, nála jobb íjászt még nem látott.
– Nincs nálam – felelte elhúzva a száját Legolas.
– Mi az, hogy nincs nálad? Az a védjegyed! – akadt ki Valeri hangosan.
– Nálad sincs íj... – mentegetőzött a herceg. Valeri feldúltan felemelte a tünde-pengéjét mutatva, hogy neki legalább van fegyvere.
– Ne mond azt, hogy nincs fegyvered... – sziszegte Valeri, és észrevette, hogy a herceg mögött épp egy ork közelít feléjük.
– Nem kell féltened Valeriana – mondta Legolas, és azzal a mozdulattal az övtokjából kirántotta a két fehér tünde-pengéjét. Megpördülve az ork fejébe dobta az egyik tőrjét. Találata pontos volt, így a torz arcú ork homlokában állt meg a gyilkos penge, amitől azonnal összeesett. Valeri elismerően biccentett, majd a másik irányból érkező orkot vette célba, aki egy jókora bárdal rontott felé. Valeri oldalazó lépéssel kikerülte, és hatalmasat suhintott a kardjával, amitől az ork kezei a földre puffantak, a lény pedig üvöltve összeesett, majd vergődni kezdett a sötét vérében. A tünde nem várta meg, hogy kispricceljen az összes vér, inkább szemen szúrta, amitől már döglötten feküdt a véráztatta talajon.
Szeme sarkából látta, ahogy Legolas két orkkal harcol, de egész könnyen legyűrte őket, így Valeri a tőle nem messze lévő őrhöz futott, aki ugyanúgy két orkkal küzdött. Meglepetés támadása hatásos volt, egy erős döfő mozdulattal mindkét orkot felnyársalta, akik sötétvért köptek fel a torkukból, az erdőtünde társa pedig kihasználta a segítséget, a saját kardjával lefejezte mindkettőt.
– Kösz – lihegte, de egy másodperc múlva felnyögött. Valeri kikerekedett szemekkel meredt az erdőtündére, akit felnyársalt egy páncélos ork. Az ellenfél ijesztő hörgő hangon felröhögött, majd masszív mozdulattal lerázta a holttestet a szablyájáról. A vér mindenhová fröccsent, még Valeri szájába is, aki így akaratlanul, de megízlelte a tündevér ízét. Valeri megdermedve állt a szörny előtt, ilyen brutális gyilkosságot nem látott életében, és ahogy a szájában a tündevér keveredett a nyálával... felfordult a gyomra. Az ork nem hezitált, kezével ismét felemelte a szablyát, amit     most a tündelányba akart döfni. Valeri a döbbenetből feleszmélt, majd eljutott az agyába, hogy most élet-halál kérdése minden egyes döntése. Az ork már lendítette a pengéjét, ám Valeri lehajolva kikerülte, meg is metszette az ork lábát, aki ordítva térdre rogyott. Viszont nem adta fel könnyen, fegyverével hadonászott, csak akkor maradt abba a mozdulata, amikor a ronda nyakába nem szúródott Valeri tünde-kardja.
– Mocsok – morogta Valeri, erős mozdulattal kirántotta a pengéjét, aminek acélfényét már nem is lehetett látni a sötét vértől. Lihegve felmérte maga körül a helyzetet, ami az ő győzelmükre utalt, ám a földet nem csak orkok vére festette, hanem tündék vére.
Valeri pár méterre meghallott egy sikolyt, így azonnal arra pördült, rohanva megközelítette a hang forrását. Az egyik ork magasba emelt egy erdőtündét. Valeri miután realizálta, hogy ki a foglyul ejtett személy, ordítva megpróbálta elterelni az ellenség figyelmét. Az ork nem foglalkozott vele, továbbra is a markában tartotta a tündét, akinek se páncélja, se fegyvere nem volt. Csak egy egyszerű tündeszolga volt, aki ilyen keserves sorsa jutott, Szőkésbarna haja lobogott, ahogy az ork libegtette a nyakánál fogva. Odessa volt az. Sikolya már elhalt, már csak hörgő hangot hallatott, és fulladozva próbálta a kezével leszedni az ork erős ujjait, amik egyre erősebben kulcsolták a szép hosszú nyakát.
A fekete hajú magába szívva minden dühét és bánatát, neki rontott az orknak, akkora erővel tette ezt, amire ő sem számított. Mindhárman felborultak, de így legalább Odessa nyaka végre szabad lett. Az ork, amiért nem ölhette meg a zsákmányát, nagyon felbőszült. Megragadta Valerit a felsőjénél fogva és eldobta őt a bokrok közé. A tündelány pörögve füves talajra zuhant. Felfegyvertett torzszülött gonoszul rávicsorgott a tündelányra, majd a köhögő Odessa felé nyúlt, aki már alig volt az ébren.
– Ne... – hebegte Valeri, fájó oldalához nyúlva feltápászkodott. Ez a reakció a fenevadat még jobban felbuzdította. Csúfságos kardjáért nyúlt, és hirtelen mozdulattal beleszúrta Odessa tüdejébe.
– NE! – üvöltötte Valeri, kardja nem volt már nála, így az egyik döglött ork fegyverét felkapva teljes erejével az ork felé dobta. Az ork először csodálkozott, majd kitágultak a szemei, és összeesett, annak köszönhetően, hogy a bárd a szívéig fúródott. Valeri nem foglalkozva az ütődésével, futva Odessához rohant. Térde rogyva meredt a már holtsápadt tündelányra.
– Odessa... – dadogta, kezeit a véráztatta felsőre nyomta.
– Hallasz engem? Odessa! – kiabálta most már, és idegesen bámulta a mellkasát, ami egyre nagyobb vörösség festett be. Odessa ajka kissé kinyíltak, így látható váltak a fehér fogai, amik már pirosak voltak a szájában gyűlő vér által.
– Nem veszíthetünk el több tündét! Hallod Odessa! Nyisd ki a szemed! – mondta parancsolóan Valeri, de már nem látott élesen a könnyáztatta szemei miatt. Odessa ajkai mozogtak, de nem jött ki semmi a száján. Barna szemeit kinyitotta résnyire, de már sohasem csukta le. Valeri megrázta a szőkésbarna tünde vállát, de ő nem reagált semmire. Mellkasa már többé nem mozgott le és fel, soha nem szívta a tüdejébe Bakacsinerdőnek az illatát.
Valeri zokogva meredt a testre, fejét bosszúsan rázta.
– Nem... neked nem szabadott volna itt lenned – suttogta megtörve. – Fegyvertelen voltál... Odessa – motyogta, ujjaival gyengéden lecsukta a félig nyitott szemhéját.
– Thilio in gîl na bâd lín! – (A csillagok ragyogják be utadat) – búcsúzott el tőle, és nehézkesen felkelt a talajról. Nem nagyon érezte a talpa alatt a földet, olyan volt mintha a körülötte lévő környezett folyamatosan pörögne. Látása teljesen elhomályosult, majd minden elsötétült.