Hátrahagyott

11.~Út az ismeretlenbe~

Az óceán, ha egyszer elvarázsol téged, csodáival örökre behálóz.
🌿

Hideg zord éjszakán,
A zúgolódó Szélvész partján,
Szomorú tündelány álldogál.
Szomorú hölgy kezében egy virágszál,
S némán zokogva egy fiút vár.
Tudja hiába van itt és vár,
A fiú többé nem nevet reá.

Valeri most tapasztalta meg igazán, hogy milyen érzés elveszíteni valakit, mivel a szüleit még csecsemőkorban veszítette el. Furcsa érzés fogta el. Jasper iránt egyszerre érzett megbánást és nyugalmat is. Rengeteg időt hagyott magának, hogy feldolgozhassa a benne kavargó érzelmeket. Évszázadok teltek el. De még mindig kijárt a Szélvész folyóhoz. A parton megállt, és hagyta, hogy énekét messze elfújja a szél.

Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.

S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyörűm!

Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond!

Valeri nem sok tündével beszélgetett, habár lett volna rá jelentkező. A Foresta Birtokon a több mint 1400 év elteltével több tünde csöppség született. Amra személyét tartotta meg még mindig a legbízhatóbbnak, és ő állt hozzá a legközelebb, akkor is, ha az évek során nem mindig találkoztak. Amra a kúria melletti tünde városban segédkezett, és hogy ne hagyja magára az Inastina tündét, húgát küldte Valerianához. Ameria nagyon kedves volt, és kiválóan végezte a munkáját, talán túlságosan is. Valeri nem tudott olyan kapcsolatot kialakítani vele, mint Amrával, akit már gyerekkora óta ismert. Ameria legtöbbször csak a kötelezőnek gondolt dolgokat végezte el, és mikor végzett, már is csatlakozott a többi szolgálóhoz, ahol remekül szórakoztak. Valeri ezért egyáltalán nem hibáztatta az ifjú Carfaren tündét, egyszerűen ők nem találták a közös témát, így nem is erőltették. Legtöbb alkalommal Valeri a kúriában lévőkkel beszélgetett, vagy egyedül kisebb kalandokba fogott bele a szigeten belül. Sokszor meglátogatta a Sötét Erdőt és az egykor Folyópart városának a romjait. Az évszázadok során a terület teljesen megváltozott, már rá sem lehetett ismerni a régi városrészre. A fenyves tovább terjedt, így a folyó már sűrű tűlevelek között csobogott. A faházaknak nyoma sem maradt, csak néhány kőromot lehetett találni az erdőben.
Szakadó eső, köd, napsütés, tomboló orkán, szelíd tavasz, perzselő nyár, tarka ősz, zöldellő erdő, viharkék folyók... sok mindent látott az évek során. De mégis vakon sétált ezekben az időkben. Van egy másik világ. Szakadó esővel, köddel, napsütéssel, tavasszal, ősszel, tóval, óceánnal... annyi mindennel. De nem indult el felé. Nem szállt hajóra, bár semmi nem tartotta vissza. És miért nem indult el a nagy útjára? Mert félt, félt az újtól. Félt attól, hogy a látvány magával ragadja, és sohasem akar majd visszatérni az otthonába. Ezért inkább háttal ült a hatalmas Nagy Tengernek, és azt hazudta magának, hogy szebb az, amit maga előtt lát, mint ami mögötte van. Nincs itt semmi veszedelem, sem kaland...
– Kaland... – suttogta maga elé Valeri. Harcos szíve úgy kívánt már magának egy fenséges utazást. És az sem hagyta nyugovóra hagyni, hogy édesanyja gyilkosa még mindig szabad lábon járhat a nagyvilágban, valószínűleg egy palotában pihenhet a Nagy Zölderdőben (amiről csak később derült ki, hogy már máshogyan hívják azt a területet).
Valeri egész nap bolyongott a szigeten, késő délután azon kapta magát, hogy a Tölgyes délkeleti részében bandukol. Dalolva sétálgatott, amikor meghallotta a tenger hullámait. Érdeklődve megtorpant, majd megindult a hang irányába, ezen a részen még úgy sem járkált nagyon. Sétálás közben meg-megállt egy nagyobb sziklán. És nyújtózkodva leskelődött, ám a tölgyfák hatalmas zöldelő lombjaitól nem látott semmit. Már egy ideje egyenesen haladt, amikor végre elfogyott az erdő, és elé tárult a elbűvölő látvány. Az égkék tenger hatalmas hullámokban csapódott a szikláknak, amit Valeri gyönyörködve bámult hosszú perceken át. Miután egy időre kigyönyörködte magát, jobban körbe nézett, és ekkor esett le igazán az álla. Egy kisebb kikötő volt kiépítve az egyik sziklás területre. A kikötő megviselt állapotban volt, de látszott rajta, hogy tünde kéz készítette, így több évszázadatot is képes volt megélni az építmény. Valeri ámultan közelebb sétált, és ledöbbenve figyelte a móló legvégét, ahol több hajó is hullámozva lebegett a tengeren. Ezekkel érkeztek ide, több, mint 2500 éve. A hajók még kevésbé voltak jó állapotban, néhányuknak le volt törve az árbócuk. Egyet látott egészen jó állapotban, ami a többi hajó között úszott, így az kapott a legkevesebb természeti elbánást. Valeri közelebb ment, és jobban szemügyre vette a többi hajóhoz képest a kicsi hajót, ami használhatónak tűnt. Izgatottság költözött belé, és lelkesen ment vissza a kúriához. Szerencséje volt, mert pont szembe találkozott Amrával. Mindketten egymás nyakába borultak, hisz már egy hosszabb ideje nem találkoztak.
– Valeri jó újból látni – felelte mosolyogva Amra.
– Téged is Amra. Mi újság veled? – kérdezte Valeri, de már alig bírta magában tartani a tervét, amit idejövet eszelt ki.
– Minden remekül megy, most fejeztem be egy csapat tünde gyermek tanítását. Elég rakoncátlannak tudnak lenni – mesélte nevetve. – És veled mi újság?
– Köszönöm a kérdésed, én is megvagyok – felelte szerényen Valeri. Amra összeszűkült szemekkel végigmérte a tündét.
– Valamit eltitkolsz, látom rajtad. Bökd ki – mondta a vörös hajú.
– Nem titkolom, most akartam elmondani neked, szóval gyere, menjünk a hálómba, és ott elmesélek mindent – magyarázta. Így is tettek, felérve a hálóterembe, mindent megosztott Amrával, aki csodálkozva hallgatta a lány mondanivalóját.
– Szóval... ha jól értem, akkor a terved az, hogy elhajózunk Középföldére, és megkeressük a sinda tündét.
– Pontosan – vágta rá Valeri. – Persze a te döntésed, hogy velem akarsz-e tartani...
– Valeri igen! Megígértem neked, és a szavamat nem szegem meg. De a terved, hogy is mondjam... eléggé kidolgozatlan. Mégis honnan tudnánk, hogy él-e az a tünde...
– 2554 éve még a Nagy Zölderdő hercege volt, szóval elmegyünk az erdőhöz. Meg persze utunk során biztos tudunk majd kérdezősködni.
– Seldanna úrnő mit szól ehhez? – kérdezte Amra.
– Még neki nem szóltam, de régebben volt már erről szó, és tudod, hogy ő mennyire meg akarja öletni a nővére gyilkosát. Szóval nem fogja ellenezni az utunkat.
– Ő nem tart velünk?
– Nem hiszem. Amikor évekkel ezelőtt erről beszéltem vele, csak rólunk beszélt, magát nem vonta bele. Meg hát kell Adera szigetnek egy vezető – válaszolta izgatottan Valeri.
– Rendben, mikor indulunk?
– Fel kell készíteni a hajót az indulásra, és felszerelést is össze kell szednünk – magyarázta a fekete hajú, átgondolva a dolgokat, ismét megszólalt. – Legyen egy bő hónap az indulásig, addigra feltudunk készülni.