Hátrahagyott

6.~Birtokhatár~

A tudatlanság felgyújtja a kíváncsiságot, és az ismeretlen felé űz.
🌿

Az égbolt felé fordulva csak álldogált, és bámulta a messziséget.
– Itt emberek? – kérdezte saját magától. Még teljesen nem fogta fel épp ésszel, hogy a mondákban szereplő sárkánnyal találkozott. Nem is gondolkodott, kezei magától mozogtak, rendbe szedve magát megindult délre. Meg kell néznie azokat az emberi lényeket. A Sötét Erdő szélére ért a hosszadalmas gyaloglás után. Lelassított, és árnyékként folytatta az útját, olyan halkan lépdelt, hogy a mellette lévő őz sem menekült el. Az erdő mellett egy erős sodrású folyó áramlott, hullámok hangosan csapkodták a sziklás partszakaszt, de nem csak ezt lehetett hallani. Valeri megállva hegyezni kezdte a fülét. Emberi beszéd. Nem mindet értett meg, bizonyára, amit az idősebb tündék tanítottak meg, az már kissé elavult, hisz a nyelv változik. Annyit megértett, hogy a folyóról és a halakról vitáznak. A két férfi hálót tartottak a kezükben, és hol egymást, hol a hullámokra néztek. Valeri türelmesen megvárta a két halászt, hogy befejezzék a halászást, mikor kifogtak egy tucatnyi halat, (amit zsákokba gyömöszöltek) megindultak egy kitaposott úton.
– „Arra lehet a lakhelyük." – gondolta magában a tünde. Kihúzva magát a messziségbe hunyorított, tündék szeme nagyon éles, mérföldekre is képesek ellátni, így könnyedén kiszúrta a két halász otthonát. Nem volt rengeteg ház, egy falunak tűnt, de nem volt még benne biztos. Térképét elővette, és Amrától kapott szénceruzával nagyjából bekarikázta a területet, ahol a házakat látta. Koszosan és fáradtan tért vissza a Forestra Birtokra. A rengetek hozzá irányuló kérdéseket megelőzve még a kúria előtt megállt a Holdfény tónál. Komótosan lekapta magáról a felszerelését, majd óvatosan belemártózott az igen hideg vízbe. Egész jó a tündék hideg tűrése, de így ősszel a rengeteg csapadéktól a tó hőmérséklete eléggé lehűlt. Valeri sziszegve lemosta magáról a sarat, majd dideregve kikecmergett, gatyát, majd pólót kapott magára. Csizmáját nem vette fel, kezében tartva megindult mezítláb az otthona felé. Pár tünde tartózkodott az előtérben, ahol éppen virágokat rendezgették, Valeri érkezettével csodálkozva köszöntötték a lányt, de nem kérdeztek semmit, aminek a tündelány nagyon is örült. Hálószobák folyosójáig tudott szótlanul haladni. Mögüle egy éles hang kiáltott fel.

– Valeri?! – a tündelány megpördülve rápillantott a megszólítójára. Amra egy áfonyavörös bársony ruhát viselt, ami egészen a földig ért. Amra kikerekedett szemekkel mérte végig a barátnőjét. Valeri vizes bőre miatt a felsője átázott, hosszú hajából csöpögött a jéghideg víz.
– Mi a fene történt veled? – kérdezte meghökkenve a vörös hajú.
– Úsztam egyet, nincs semmi bajom – felelte Valeri, de tudta ennyi válasz nem fogja megnyugtatni a tündét. Megköszörülve a torkát Amra szemébe pillantott.
– Segítesz rendbe hozni a külsőmet? – kérdezte Valeri, olyan hangon, akinek tényleg kéne a segítség, vajójában nem kellett, de tudta, hogy ezzel Amra megnyugszik. Tündeszolga meg sem szólalt, karon ragadta Valerit és a hálóba vezette, ahol neki kezdett a szépítkezésnek. Valeri egy széken ült, mögötte Amra állva kifésülte Valeri hullámos tincseit. Amra felvont szemöldökkel kihalászott egy levél darabot a tünde hajából. Szerencsére nem tűlevél volt, így nem bukott le, hogy a birtokhatár külsején járt. Amra ujjai között egy elsárgult tölgylevelet tartott.
– Tölgyesnél jártam – szólalt meg hirtelen Valeri.
– Igen rájöttem – felelte Amra kuncogva – És sikerült valamit vadásznod?
– Oh, hát még gyakorolnom kell, de megígérem, ha beletanulok akkor azt lövök neked, amit csak szeretnél.
– Én megelégszek valami növényi dologgal is – felelte nevetve, majd mosolyogva a fal előtti tükörbe nézett, így Valerivel feltudta venni a szemkontaktust, aztán rávigyorgott az úrnőjére, aki halványan elmosolyodott.
    Délután Valeri meglátogatta a nagynénijét, a kúria igazi úrnőjét, Seldannát.
– Mit akarsz? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna a könyvéből.
– Öhm, csak kíváncsi vagyok, megnéztem a sziget térképét, és a déli rész üres.
– Igen? – kérdezte, amolyan „tudok róla, miért kérded" hangnemmel.
– Azon gondolkodtam, hogy mi lehet ott.
– És szerinted mi lehet ott? – kérdezte sejtelmesen Seldanna.
– Oh, hát nem is tudom, öhm dombok, erdők... Élnek ott veszélyes dolgok is? Azért van a birtokhatár? – kérdezte szerényen Valeri. Seldanna ignorálva az első kérdést a másodikra válaszolt.
– Azért van a birtokhatár, mert ekkora területet tudunk rendben tartani. A fákat egészségesen tartjuk, az állattartománynak kíváló legelő helye van. Az egész szigeten nagyjából száz tünde él, amikor idejöttünk még kevesebben voltunk. A sziget pedig elég nagy ahhoz, hogy rendet lehessen tartani rajta, szóval ezért keletkezett a határ. Itt nagy bőség van, mindig is az lesz, kintebb pedig lassan elhalnak az erdők, de majd helyükre újak nőnek. Szóval kint nem leselkedik rád semmi, kint is lehetnénk, de miért sétálna egy tünde kint a kietlenbe, ha itt a paradicsomban lehet? – tette fel a kérdést, ám nem várt rá választ.
– Mikor kicsik voltunk Amrával azt mondtad, hogy kint veszély leselkedik ránk.
– Igen. A természet veszélye. Folyók, tavak, sziklák, és a tenger... Néha nagyobb veszélye van, mint ha valami lény támadna meg.

Valeri a gondolataiba merülve sétált ki Seldanna terméből. Nem tudta, hogy a tünde tud-e az emberekről. De volt egy sejtése, hogy tud róluk. Valeri a kezén lévő zafir karkötőt csavargatva gondolkodott. Seldanna végül is, nem mondta, hogy nem mehet ki, de azt se, hogy kimehet. Fejét törve azon kapta magát, hogy Amra hálóterme előtt áll. Kopogott, majd benyitott. Amra egy puffra térdelve egy hatalmas vászonra festett. A képen az őszi ünnepélyt ábrázolta. Narancssárga és vörös levél tengerben kört alkotva táncoltak a tündék. Valeri ámultan figyelte a szépséges festményt.

– Ez bámulatos – suttogta Valeri. Amra fülig elvörösödve megköszönte.
– Ehhez értek, máshoz pedig nem igazán – nevetett fel kínosan.
– Ez nem igaz! Remekül főzöl, briliáns az elméd! Kell ennél több? Amra te csodálatos vagy! – sorolta fel a dicséreteket Valeri – Biztos vagyok benne, ha tegnap ott lettél volna velem, akkor ravaszan beszéltél volna a sárk... – Valeri gyorsan a szája elé kapta a kezét, majd idegesen beharapta az alsó ajkát.
– „Basszus elszóltam magam!" – gondolta magában feszülten. Amra kikerekedett szemekkel bámult a tündére.
– Találkoztál valakivel? Sárk... – egy másodperc sem telt el, Amra arca ledermedt.
– Sárkányt akartál mondani, ugye? – kérdezte döbbenten, Valeri nem mondott semmit, de arcáról le lehetett olvasni.
– Találkoztál egy SÁRKÁNNYAL? – tátogta, de leginkább ordítani akarta, viszont, akkor az egész sziget hallotta volna. Valeri nagyot sóhajtott, aztán elmesélte a kalandját, beleértve az embereket is. A történet végén Amra meg sem tudott szólalni, nagy türkiz szemeivel Valerit figyelte. Egy kisebb szünet után nyögvenyelően megszólalt, vagyis csak próbálta felfogni a dolgokat.
– Itt élt velünk egy sárkány, több száz év eltelt, és senki nem vette észre...
– Dracido hosszú időn aludt – magyarázta Valeri, de ő is csodálkozott, hogy erről nem tudtak.
– És azt mondod, hogy emberek élnek délen.
– Igen – bólogatott a fekete hajú.
– Jó ez nem annyira szörnyű. Az emberek nem rosszak, szóval, ha barátságosan...
– Rákérdeztem Seldannánál. Biztos vagyok benne, hogy tudja, láttam a szemében, de nem árulta el, és szerintem nem akarja, hogy az emberek tudjanak rólunk.
– Igen ez elég valószínű... de Valeri egy dolgot kicsit aggaszt.
– Dracido? Nyugodj meg, ő nyugatra szállt az ismeretlenbe.
– Ha itt maradt volna, akkor aggasztana, de nem erről van szó. A sárkánnyal, vagyis Dracidoval szövetségbe akartál lépni. Azt hittem, hogy a bosszúvágyad már rég megszűnt... – suttogta Amra. Valeri feszülten lehunyta mandulazöld szemeit.    
– Az édesanyámról van szó, Amra. Láttam, ahogy küzd értem, én a tiszteletéért akarok küzdeni. Az a sinda tünde semmibe nézte, és hagyta, hogy elvérezzen, azt is tudta, hogy én is ott vagyok, egy ártatlan gyermek, és nem segített. Meg akarom tudni, hogy miért hagyta ott, – idegesen felhorkantott – amire nem hiszem, hogy lesz megfelelő válasz.
– És utána? – kérdezte félve a vörös hajú.
– Amra te is tudod a választ. Végzek vele – felelte ridegen Valeri. Amra szomorúan megérintette Valeri vállát, majd magához vonta. – Megesküdtem, hogy melletted leszek, amíg csak óhajtod. Akár merre sodor téged az élet, én téged szolgállak.
– Köszönöm Amra, de nem akarom, hogy bajod essen, és ez nem rólad szól, hanem Inastinákról. Szóval csak akkor tarts velem, ha te magad is akarsz jönni.
– A barátom vagy Valeri, veled tartok – mondta Amra. Valeri biccentve témát váltott.
– De a terv még várhat éveket. Ami azt jelenti, hogy ezen nem kell idegeskedned. És most, ha megbocsájtasz előkészülök a holnapi utamra.
– Hová mész? – kérdezte megszeppenten.
– Az emberekhez. Persze nem fedem fel magam. Messziről megfigyelem őket. Annyi segítséget szeretnék tőled kérni, hogy fedezz, lehet lesz olyan, hogy több nap múlva térek csak vissza. Seldanna nem tudom, hogy fogadná, úgyhogy kérlek titkold el előle, és mindenki elől.
– Persze Valeri. Rám számíthatsz.
– Köszönöm, amint haza jöttem elmesélek neked mindent.

Így is történt. Valeri és Amra ügyesen kicselezték a tündéket, senkinek sem volt gyanúja arról, hogy időnként hova tűnik Valeri. A kifogás legtöbbször annyi volt, hogy növénytant tanul, vagy íjászkodik a közeli erdőkben. Az igazság azonban teljesen más volt. Nem kellett könyveket bújnia, tudása már elég széles volt, íjászat terén pedig volt még mit csiszolni, de már így is lehetet rá mondani, hogy remekül bánik a nyilakkal, nem úgy, mint Amra, aki ugyanúgy elkezdte tanulni, de nem nagy sikerrel.