Hátrahagyott

3.~Különös emlék~

Egy anya szeretete nagyobb, mint az ég, és mélyebb, mint az óceán.
🌿

A két Inastina tünde a csillagos ég alatt álldogált az erkélyen. Tavasz eleje okán még egészen hűvös volt az éjszaka. Valeri az ajkába beleharapva figyelte Seldannát, fogalma sem volt, hogy mit szándékozik neki mondani. Csöndesen várt, hogy a tündenő belekezdjen a mondanivalójába, azonban nem tette. Seldanna a csillagokat bámulta síri csöndben. Valeri egyre kínosabban érezte magát, nem bírta tovább és megtörte a számára kínos csendet.
– Miért hívattál? Mármint tudom, hogy szeretnél velem beszélni, szóval... – motyogta halkan Valeri.
– Hát ennyire nem bírsz egy kicsit csöndben maradni? Csak élvezni akartam az unokahúgommal ezt a szép éjjelt – szólalt meg felháborodva.
– Velem? – dadogta Valeri.
– Nem, van egy eltitkolt másik unokahúgom... Valeriana ne csinálj már belőlem bolondot, persze, hogy veled.
– Oh... persze, bocsánat – motyogta. Fogalma sem volt, hogy most mi történik. Seldanna sosem viselkedett még így vele. De hamar kizökkent, mert a nő élesen odaszólt.
– Húzdk ki magad! – utasította. Valeri kissé összerezzent, de teljesítette a nagynénije parancsát.
– Úgy gondolom már elég nagy vagy, hogy elmondhassak pár fontos dolgot.
– Azt is, hogy miért utálsz ennyire? – szaladt ki Valeri száján, miután realizálta, hogy hangosan kimondta, bocsánatkérően dadogni kezdet.
– Elég Valeriana, csak lejjebb süllyeszted magad az ilyen produkcióval. Édesanyádról szeretnék beszélni. Azt hiszem, most mármint nem most, de amivé váltál... ő büszke lenne rád – mondta, majd lehunyta a szemét és halványan elmosolyodott. Valeri leplezte, de magában tátott szájjal nézte Seldanna mosolyát. Seldanna Valerire pillantott egy másodpercre.
– Tudod elvették tőlünk. Az a borzalmas éjszaka. Sosem fogom elfelejteni – suttogta, majd felemelve a hangját folytatta. – Varázslattal blokkoltam azt az emlékedet. Ezért akartam veled beszélni. A varázslatom nem tart örökké, és úgy sejtem egyre gyengébb a láthatatlan fal, amit képeztem a fejedben. Ezt ne vedd sérelemnek, hogy eltiltottam tőled az emléket. Nem akartam, hogy gyereként ilyesmi rémálmok gyötörjenek. Elora is ugyanezt tette volna. De ahogy mondtam már, egyre gyengébb a varázslat, hisz benned pedig egyre nő, és küzd az idegen igémtől. Nem tudom pontosan, hogy mikor, de ki fog szabadulni az elméd zárkájából. Ha ez megtörtént, utána ha bármilyen kérdésed van, én megpróbálok válaszolni rá – magyarázta hosszasan. Valeri csodálkozva hallgatta végig, nyitotta a száját, azonban Seldanna megelőzte.
– Ha megbocsájtasz, most visszamegyek az ünnepségre. Ja és boldog századiakat. Az én koromban már egyáltalán nem fogod számolni az éveidet, de tudod a századik még mindig különleges! – mondta majd visszaöltötte a stílusát, és ott hagyta egyedül az erkélyen Valerit. Nem nagyon tudott mit kezdeni Seldanna mondanivalójával. A korlátra könyökölve bámulta a sötét dombokat, és a Holdfény tavat, ami lágyan hullámzott a felerősödő széltől.
Lehunyta a szemét, és erősen koncentrálni kezdett az elfeledett emlékére. Nem jutott semmi eszébe, de tényleg semmi, felsóhajtva megpróbálta ellökni magát a korláttól, de nem volt rá képes. Teste mozdulni sem tudott, csukott szemekkel egy erős fény jelent meg az elméjében. A világító fény beszippantotta, majd azon kapta magát, hogy egy kastélyban áll. Fejével körbe tekintett, egy hosszúkás folyosón találta magát, aminek a  végéről egy ismeretlen hang szűrődött ki. Ismeretlen volt, de mégis ismerős. Végighaladt a folyosón, a falakon lévő fáklyák szikrázva ropogtak, Valeri a legközelebbi fáklya felé fordult, majd a padlóra, ahol csak a fáklyatartó árnyéka látszódott. Valeri a tűz előtt meglóbálta a kezét, de a láng meg sem rebbent. Felvont szemöldökkel lehajtotta a fejét és szemügyre vette a lábát. A padlón nem lehetett látni az árnyékát. Zavarodottan, de tovább sétált a hang irányába. Egy vörösfenyő ajtó előtt állt meg. Nem tudta megállapítani, hogy milyen régi volt a faanyag, mert a vörösfenyő tartóssága kiváló, több száz évig is eláll. Az ajtó és küszöb közötti résen fény szűrődött ki. Bentről továbbra is halk beszéd hallatszódott. Egy kedves női hang. Valeri zaj nélkül kinyitotta az ajtót, majd a lélegzetét is visszatartva körbe pillantott. Egy hálószobában találta magát, a falak halványsárga színnel voltak lefestve. Az ember szeme azonnal a hatalmas ablak felé vezetődött. Egy átlátszó selyem függöny a nyitott ablakon beáramló hideg széltől folyamatosan fodrozódott. A terem nem volt hatalmas, két hársfából készült szekrény volt a falakhoz tolva. A szoba közepén egy fehér színű bölcső hevert egy kőtámlán, mellette egy fekete ruhás nő kuporodott. Bölcsőt ringatva mesélt a benne fekvő gyermeknek. Valeri egyikőjük arcát sem látta, így közelebb sétált, végül szemben megállt velük. A szobában lévők semmiféle reakciót nem mutattak felé. Így Valeri feleszmélt, hogy biztos az elfeledett emlékébe csöppent. Végigmérte az előtte kuporodó nőt, majd csodálkozva belepillantott a bölcsőbe. Édesanyját és a kisbaba énjét látta. Elora hosszú fekete haja egy vastag fonatban lógott az egyik vállán, ami egészen lelógott a melle alá. Sötétzöld szemeivel figyelte a kislányát, miközben jobb kezével a bölcsőt ringatta, a másik kezével pedig egy összegyűrt levelet tartott. Arca megviselt volt, de még így is gyönyörűség sugárzott róla. Valeri hosszasan bámulta az édesanyját, akinek arcáról egy nagyobb könnycsepp gördült le. Nem foglalkozott a könnyeivel a tündenő, sírás határán megpróbát mosolyogni a kisdedre.
– Valeriana olyan kicsi vagy még, és már is ilyen dolgot kell hallanod – mondta suttogva, majd felsóhajtott. Apukád elment. De én elmondhatom, hogy hősként távozott el erről a világról! Igen... és a többiek győzedelmet arattak. Olyan sok mindent elfogok neked mesélni, ha nagy leszel! Elmesélem, hogy hogyan találkoztunk, elmondom neked az összes kalandját. Mindent! – mondta Elora hevesen. Felkelt a bölcsőtől, kezeit erősen maga elé szorította. A mai napon kapott levélre pillantott, amit dühösen elhajított. Valeri csak egy pillanatra látta a levelet, és csak az első sort tudta leolvasni róla. „Gyász jelentés" ez állt a lapon. Elora mérgében belerúgott a szekrényben, majd a padlóra huppanva halkan sírni kezdett.
– Miért hagytál el Tiarsus? – kérdezte halkan zokogva. Ujján lévő gyűrűre pillantott, nagyon fájt neki, hogy elvesztette a férjét. De azt is tudta, hogy erősnek kell maradnia. Lehajtott fejjel a padlót bámulta, csak akkor nézett fel, amikor a bölcsőből nyöszörgés hallatszódott ki. A kicsi Valeri sírva várta vissza az édesanyját. Elora felkelve a fehér bölcsőhöz sétált, ami a kőoszlop tetején volt elhelyezve. Kiemelte a gyermekét, és anyai gyengédséggel simogatni kezdte Valerit. Szobában lassan ballagva dúdolni kezdett egy altató dalt.
– Shh... Valeriana, minden rendben. Valeri... – nem mondta a ki a teljes nevét, hanem elhallgatva az ajtó felé fordult. Tündefülét hegyezve idegesen az ablak felé futott, kezében Valeri továbbra is sírdogált. Kint mozgást észlelt, rengeteg mozgást. A Nagy Zölderdő északi részén éltek, közel a Szürkehegységhez, ahol egyre több kobold élősködött. Kikerekedett szemekkel nézett a mélysötétségbe. A koboldok lemerészkedtek hozzájuk. Kintről már lehetett hallani a jajveszékelést és a karddöfések hangját. Nem sokan voltak a birtokon, főleg katonákból. Épp csak pár őr tartózkodott a kastélynál. Így esélyük sem volt legyőzni a tömérdek koboldot. Elora tovább fülelt, és felmérte a helyzetüket. Az egész kastélyt körbekerítették a felfegyverzett koboldok. Elora óvatosan visszahelyezte a kicsi Valerit a bölcsőjébe, majd az ajtóhoz futva kikukucskált, ahol már koboldok rohantak. Bevágta az ajtót, és varázslattal megpróbálta bezárni. Fáradt volt, a gyász is legyengítette, így nem volt erős a bűbája, viszont abban bízott, hogy ha csendben maradnak, akkor a koboldok tovább haladnak a folyosón. Azonban a Valeriana továbbra is sírdogált. Valeri feszülten figyelte a kicsi énjét. Elora suttogva visszafutott a lányához és halkan beszélni kezdett hozzá.
– Valeriana, kérlek légy csöndben. Kérlek – suttogta, de kisgyermek továbbra is csak sírt. Elora a szekrény elé lépve gyorsan kirántott egy sötétbarna lepedőt, amivel letakarta a kislányát. A kis Valeriána meglepődött és megszeppenve abbahagyta a sírást. Azonban a koboldok már hamarabb meghallották a hangzavart, így az ajtónál dörömbölve megpróbáltak betörni a hálószobába. Elora idegesen fordult a vörösfenyő ajtóhoz, amiből már egy balta  penge kandikált elő. Összeszedve minden lelkierejét a tündegyermekhez fordult.
– Anya és apa szeret téged. Nagyon jó kislány vagy. Te vagy a szívem ékköve – suttogta, és gyengéden megcirógatta Valeriana fekete hajbúbját. Ekkor nagy erővel betörték az ajtót a koboldok. Neki rontottak a tündenőnek az érdes, ívelt kardjaikkal. Elora azon nyomban előkapta a ruhájában rejtett tőrjét, és lányáért küzdve harcolt. A hat koboldból sikeresen megölt négyet, egyet megsebesített, viszont amelyik a háta mögé lopózott, azt már nem bírta leszúrni. Helyette ő belé döfte a kardot, nem is egyszer, a kobold bosszúként ötször szúrta Elora gyomrába a koszos, recés kardját. Tünde felnyögött a fájdalomtól és összeesett a letakart bölcső előtt. Az életben maradt kobold felsegítette a megsebesített társát, ezt követően együtt kirohantak a szobából, hogy újabb áldozatot ejtsenek maguknak. Nem telt egy perc sem, egy másik szobából hangos üvöltés szűrődött ki. Valeri remegő kézzel borult édesanyja elé, de tudta, hogy nem tud semmit sem tenni. Nem tudta mennyi idő telt el, Elora nyöszörögve feküdt a padlón, ruháját teljesen átáztatta a saját vére, és a vérpocsolya is egyre nagyobbra növekedett. Folyosóról továbbra is hallani lehetett a koboldok diadalmas hadműveletét. A csecsemő pedig újból sírni kezdett. Elora vért köpve, de halkan felnevetett.

– Oh Valeriana, hogy te mennyire makacs vagy – felelte, majd nehézkesen a bölcsőhöz felhúzta magát. Keskeny ujjaival megfogta a kislánya apró ujjait, majd lehunyva szemeit erősen koncentrálni kezdett. Álmosságot varázsolt Valeriana szemeire, amik egyre lassabban mozogtak. Maga Valeri is egyre homályosabban látott, lelassult a mozgása, így ügyetlenül lehuppant a bölcső mellé. Ha kicsi énje elalszik, már a további eseményeket sosem fogja látni. de talán örült is, hogy így nem kell látnia, ahogy édesanyja az utolsó lélegzetét is kileheli. Még érzékelni tudott valamiféle mozgást, azt is hallotta, hogy egy kobold hangosan felüvölt. Az ajtón egy fehér ruhás ember lépett be. Nem tudta pontosan, de sejtette, hogy valószínűleg egy tünde az. Arcát már nem látta, csak annyit, hogy hosszú egyenes szőke hajjal rendelkezett. Elora viszont látta az előtte állót.
– Kérlek segíts, a gyermekem nincs itt biztonságban – suttogta Elora, mert már hangosan nem bírt beszélni. A tünde nem foglalkozott a gyermekkel, még felé sem fordult. Sajnálkozóan figyelte Elorát, aki a saját vérében fetrengett.
– Milyen kár... hát így ér véget az Inastinák vonala – szólalt meg a férfias hangján, egy tünde férfi volt.
– Kérlek... ő még élhet. Vidd innen, vidd oda, ahol biztonságban lehet.
– Sajnálom... – ennyit hallott Valeri, a mondat többi részénél, már elnyomta a mélyálom, amit édesanyja bocsátott reá.