Hátrahagyott

5.~Sárkánylak~

Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
🌿

Valeri az ágyára huppanva figyelmesen hallgatta Amrát, aki az ünnepségen történt eseményeket mesélte el.
– És úgy megpörgetett, hogy utána megbotlottam a saját lábamban, amitől orra estem.
– Azt láttam – válaszolta kuncogva Valeri.
– Ne komolyan? – akadt ki Amra. – Így az egész még kellemetlenebb.
– Én jót nevettem a mutatványodon – felelte Valeri mosolyogva.
– Hát remélem is, hogy jól szórakoztál rajtam – mondta Amra, majd a mondata végén felkuncogott. Valeri ágyához lépett, majd ujjaival elkezdte kibontani a tünde hajkoszorúját. Mikor végzett, kefét fogva belefésült Valeri hosszú fekete hajába. Amra a sötét tincsekkel könnyedén tudott bánni, már több mint nyolcszáz éve, hogy ő ápolta Valeri hajkoronáját. Az utolsó tincset is kifésülve, elégedetten lépett el az Inastina hölgytől.
– Mit tervezel holnapra? – kérdezte kedvesen a vörös hajú.
– Íjászkodni – felelte röviden Valeri.
– Már megint? – kérdezte Amra csodálkozva.
– Jól szeretnék célozni – tette hozzá. Amra felráncolt homlokkal figyelte a tündét, de végül nem faggatta tovább. Amra sejtette, hogy mit is tervel a fejében az ifjú Inastina tünde. Nem hagyott fel a bosszúval, véghez akarta vinni, de ahhoz profi harcossá kell válnia.
– Elkísérjelek? – szólalt meg Amra egy hosszabb csend után.
– Nem kell, nyugodtan itt maradhatsz, szüleiddel is elmehetnél. Régen beszéltetek már.
– Oh ez igaz – felelte zavartan Amra.
– Akkor ezt meg is beszéltük – mondta Valeri, és felpattant az ágyáról – Már korán reggel elindulok, szóval ne keress – magyarázta, miközben egy bőrszütyőt halászott ki az ágya melletti szekrényből. Apróságok voltak a tasakban, de mind elősegítette egy kalandor útját.
– Ezt mind viszed? – kérdezte gyanakvóan Amra.
– Igen – bólintott határozottan – Nyugi, nem fogom elhagyni a birtokot – tette hozzá őszintén. Amra baljósan bámulta Valerit, de nem ellenkezett.
– Vigyázz magadra, jó?
– Ígérem – válaszolta mosolyogva Valeri.
Ahogy mondta, másnap reggel már nem volt a kúria területén. Még hajnalban elkészült. Laza selyemruha helyett, rétegesen felöltözött. Hosszú sötétbarna nadrágot és a szemszínéhez hasonló felsőt viselt, ami egészen a nyakáig ért. Ujjaira egy lazább kesztyűt húzott, lábaira pedig egy vastag, térdig érő bőrcsizmát. Szütyőjét csípő magasságba kötötte, majd a hátára felakasztotta a nyílvesszőkhöz való bőrtegezt. Utolsó simításként hullámos haját lófarokba kötötte.
Mikorra a nap felkelt már sűrű ágak között osont. Madarat akart lőni, de ehhez nagyon csöndesnek kellett lennie. Lassú léptekkel haladt az erdő mélyére. A természet nem segítette, minden egyes lépésénél az elhalt levelek hangosan összeroppantak. A levél csörgésre az ágakon daloló madarak riadtan felreppentek. Valeri sziszegve megállt, körülötte lévő szárnyasok mind elmenekültek. Morcosan tovább sétált, de már nem érdekelte, hogy zajt csap ezzel. Csak sétált és sétált, nem is figyelte, hogy merre tart. Órák elteltével csodálkozva fordult körbe. Ugyanúgy egy erdőben volt, de ez a környék sokkal sziklásabb kinézettel rendelkezett, mint amit eddig látott.
– „Ez biztosan a Birtok vége." – gondolta magában. Elcsendesedve fülelni kezdett, azonnal meghallotta a közeli folyó csobogását. A víz hangja erőteljes és hangos volt. Ennyire lendületes folyót még nem igazán hallott. Szütyőjét előkapva kiszedte a felrajzolt térképét. A Foresta Birtok legszélére tippelte meg a tartózkodási helyét. A térképen egy nagy terület volt felfestve, otthona a zöld fák közé volt felrajzolva, a kúria alatt fel volt tüntette az igen nagy tavuk, a Holdfény tó. Alatta még egy-két lombos fa szerepelt, de utána üresség telepedett meg a lapon. Nem tudta, hogy aki készítette a térképet az azért nem rajzolta fel, mert nem ismerte az ottani terepet, vagy tényleg nincs ott semmi. Felpillantott a lombok felé, ahonnan a napsugár szórtan beszűrődött. Foresta Birtok keleti részén lehet. Visszafordult a térképhez és még egyszer szemügyre vette. Sárkány tó mellett elsétált már, szóval most a Tölgyesben lehet. A térképen ugyebár ez volt feltüntetve, ám nem csak tölgyfák voltak itt, így nehezebb is volt a tájékozódás. Valerinek csak a halk szuszogása hallatszódott. Ujjaival érdeklődően végig simított a papíron.
– Sötét Erdő – suttogta alig hallhatóan. Sosem volt ott, még a közelében sem merészkedett. Az északi pereme még a Foresta Birtokhoz tartozott, vagyis úgy gondolta, mert a birtok jelölés csak egy ceruzával volt bekarikázva. Feltápászkodott majd megindult dél felé, a Sötét Erdőbe. Kezébe vette az íját, és úgy haladt előre, a sziklás rész nem fogyott el, inkább egyre nőt. Felvont szemöldökkel újra kihalászta a sárgás térképet, hogy leellenőrizhesse, hogy jó helyen jár. A térképen csak sötét fenyők voltak felfestve, sziklák egyáltalán nem. Azonban a szemével hatalmas sziklákat látott. Ez a területrész nem volt a térképen jelölve. Ámultan figyelte az óriási köveket, otthonából nem látszódott ez a hegység. Az új dologtól egyszerre izgatott lett, és kissé félt is, de a kíváncsiság győzött, ami tovább is vitte a tündét. Az is eszébe volt, hogy megígérte Amrának, hogy nem hagyja el a birtokot, és ezt be is akarta tartani. Az ígéretet viszont hamar elbukta. A sziklák között lépdelt, nem figyelve arra, hogy köveket nedves mohák díszítették. Egy mohás sziklán megcsúszott, amitől elveszítette az egyensúlyát, így a sziklák közötti völgybe esett. Szerencséje volt, csúszva került a mélybe, és a fedett ruhája által megúszta csak néhány karcolással. A hirtelen eseménytől kábultan felült a völgy nedves növényzetében. Hunyorítva felnézett, ahol pár másodperce állt. Egészen magasról száguldott le. Megtartva a nyugalmát, egyszerűen feltápászkodott, majd a magas sziklafalhoz ballagott. Minden vizes volt és csúszott. Megpróbálta felhúzni magát, de ügyetlenül lecsúszott a keze a kövekről és ismét a talajra esett. Lihegve újra próbálkozott, de semmi esélye sem volt. A hajnali záportól minden elázott. Felkelt a fűből és megindult egy irányba. A kicsi völgyben sétálva meg-megállt, hogy keressen magának egy alacsonyabb sziklarészt, ahol kimászhat. Saját gondolataiba meredt, majd hangosan felkuncogott.
– Ilyen az én szerencsém – mondta ki hangosan a szavait, és még hangosabban felnevetett. Vándorlása során végre meglátott egy alacsonyabb sziklasort, ahol szerinte fel is tud mászni. Íjászbotját a hátára rakta, (volt egy kis szerencséje, mert az íja az eséstől nem sérült meg) majd neki futásból a sziklákhoz rohant. Érzésből elrúgta magát a földtől, és egy kecses ugrással már a sziklák feléhez került. Most már nagyon figyelt, hogy miben kapaszkodik, így könnyedén képes volt felhúzni magát. A kősziklán megállva büszkén összedörzsölte a kesztyűs kezeit, amiről apró kavicsok, és koszos fűszálak hullottak le. Ismét körbenézett. A sziklák mellé magas sötét fenyőfák társultak. Lentebb tekintve pedig már csak gyér dombok feküdtek. Ezek szerint sikerült kikászolódni a hegyes-völgyes területről. Már készült elindulni a domboldalak felé, amikor egy hangos fareccsenést hallott maga mögül. Saját tengelye körül megpördült, íját azonnal kezébe kapta, és a hátán lévő nyíltartóból kikapott egy szálat. Feszülten maga elé emelte a fegyvert, és készen állt a lövésre. Légzését megpróbálta a lelassítani, hogy nyugodt elmével tudjon cselekedni. Kérdezzen? Akkor elárulná a helyzetét. Az nem jó lépés. Egyáltalán ellenség? Lehet, hogy csak valami jámbor állat mászkál itt. Nem, nem lehet, a reccsenés nagyon hangos volt, túlságosan is. Valami nagy dolog lehet a közelben. Valeri kezében megremegett az íj. Még sosem harcolt, semmi tapasztalata nem volt. Magában dühösen szidta nagynéniét, aki eddig nem engedte, hogy bármilyen fegyvert megtanuljon használni. Még egy madarat sem képes eltalálni... mondjuk, ha ez a lény tényleg akkora, amekkorának képzelte, akkor csukott szemmel is képes lesz eltalálni. Egy apró lépést tett meg, és nem előre, hanem hátra. Most inkább menekül, minthogy szembeszálljon egy ismeretlen lénnyel. Majd, ha rendesen kitanulta a kardforgatást és az íjászkodást, akkor majd él a lehetőséggel. Lépésére egy kicsi elszáradt faágacska megroppant. Szemét lehunyva, azért fohászkodott, hogy a lénynek ne legyen jó hallása. Ám nem segített neki a fohász. Hangos morajlás jött a sziklák aljáról. Valeri magában szitkozódva összeszorította az állkapcsát. Hát persze, nem igazán foglalkozott, vele, de a völgynek a túlsóvégében látott egy eléggé nagy barlang lyukat. Ő pedig párhuzamosan sétált a völgy mellett, így pont a barlang környékén álldogálhatott. A morajlás nem fejeződött be, egyre erőteljesebben zengett. Valeri lélegzetét visszafojtva a mellette lévő fenyőtörzs mögé ugrott. Legalább egy kis időre takarásban lehet.
– Lám, lám – szólalt meg egy öblös mély hang, nem emberi volt, de mégis érthetően hallani lehetett a szavait.
– Tudom, hogy itt bujkálsz, érzem a szagodat – mondta a lény, aminek a hangjáról egy cseppnyi félelmet sem lehetett hallani. Valeri meg sem moccant, arca előtt tartotta a kezét, így próbálva lélegzetet venni.
– Hallom a levegődet – felelte ijesztő jókedvű hanggal. Valeri ezután csak annyit hallott, hogy a mögötte lévő lény, ami már a sziklákon pillanatok alatt felmászott, hangosan beleszimatolt az erdei levegőbe.
– Egy tünde, ha nem tévedek. És én sosem tévedek – mondta hetyke módon. – Bújj elő, mielőtt felgyújtom az egész erdőt! – utasította egyre türelmetlenül. Valerinek fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. A hangok alapján úgy gondolta, hogy nagy eséllyel és óriási balszerencsével egy sárkány az ellenfele. A fenyő törzsének nyomva magát, azt kívánta, bárcsak elnyelné a vastag törzs.
– Tünde! – emelte fel a hangját, ami mélyről jövő, erős fuvallata Valeri fekete haját is felborzolta.
– Itt vagyok! – kiáltotta a tündelány, és remegő testtel előlépett a fenyő takarásából. Valeri kitágult szemekkel meredt az előtte lévő látványra. Legendákban és rémtörténetekben már hallott az ilyen lényekről, de nem gondolta, hogy ilyen fiatalon fog találkozni eggyel. Jók voltak a megérzései, tényleg egy sárkányt látott, és nem is az egész testét, csak a hatalmas fejét és a nyakát, a többi testrészét a sziklák kitakarták. Amint megmutatta magát a sárkánynak, az is felfedte az egész énjét. Felkapaszkodva a hátulsó lábaival is fellépett a völgyből. Hatalmas volt, bőrét bogárzöld pikkelyek fedték, hátán kisebb tüskék meredtek a lombok felé, valamint denevérekéhez hasonló szárnyak feszültek a hosszú gerince mentén. Fejét hasonlóan sötétzöld tüskék díszitették, behemót szájából az éles fogak kikandikáltak. Orra hosszúkásan vágott volt, beszéde közben gőzölgő füst illant fel. Szemei a kígyókhoz hasonlított, írisze aranysárgán világított. A tündelányt lassan a merev tekintetével végigmérte, egyszer sem pislogott, hisz képtelen volt rá, összenőt szemhéjai átlátszó hártyákként működtek, amik néhányszor lefedték az íriszeit.
– Egy tünde mit keres a völgyemben? – kérdezte mély sziszegő hanggal.
– Nem szándékosan tértem be az otthonodba. Bocsásd meg a vétkemet – szólalt meg félően Valeri. A sárkány kissé összehúzta sárgás szemeit, majd a hosszú nyakával közelebb hajolt a lány elé.
– Valóban? – kérdezte, de nem igazán érdekelte semmiféle kifogás. Valeri csak szótlanul hevesen bólogatott. A sárkány kieresztette a hatalmas szárnyait, és könnyed mozdulattal meglegyezte, aminek hatására Valeri majdnem hátraesett a keletkezett fuvallattól.
– Nem akarok rosszat. Kérlek hagyj utamra menni – mondta reménykedve. A sárkány nem foglalkozott a kérésével, helyette csak feltűnően pásztázta.
– Mi a neved tünde?
– A nevem? – kérdezte riadtan Valeri. A sárkány óriási fejével bólintott egyet.
– Inastina Valerina – felelte határozottabban. Ha ilyen érdeklődő a sárkány, lehet nem fogja őt felfalni vagy éppen hamuvá égetni.
– Inastina? – hortyogta a fenevad.
– Inastina Elora lánya vagyok, Foresta Birtok úrhölgye – folytatta tovább, ám megbánta, hogy ilyen sok mindent kikotyogott. Ha Amra itt lenne, ő biztosan okosabban és sejtelmesebben mutatkozott volna be. Félően belenézett a sárkány szemébe, és várta a reakcióját.
– Akkor onnét ismerem a szagodat – felelte a sárkány.
– Ismered a szagomat? – kérdezte csodálkozva a tündelány.
– Hol van? – kérdezte a sárkány, ahelyett, hogy válaszolt volna. Valeri tanácstalanul a bőrcsizmájára meredt, hazudjon vagy mondja el az igazat? Azt sem tudta, hogy a sárkány miféle kapcsolatban állt az anyjával. Ellenség, szövetség vagy netalán barát? Mi van, ha ő tud a haláláról, és csak teszteli őt. A legjobbnak azt ítélte, ha az igazságot mondja el, viszont megfűszerezve egy kis sejtelmességgel.
– Nincs itt – felelte egyszerűen.
– Ha nem akarod, hogy most azonnal porszemcsékké égesselek, jobb, ha elmondod, hogy hol van – fenyegetőzött a sárkány.
– Előtte megtudhatom, hogy ki vagy? – szaladt ki a száján a kérdés. A fenevad nem vette sértésnek, hangos morajlással elárulta a nevét.
– Dracido, az erdők védelmezője. Most, hogy már tudod a nevemet, áruld el merre van Inastina Elora. Rég nem láttam, azt sem tudtam, hogy született utódja. Na halljuk akkor!
– Elora már nincs köztünk – felelte halkan Valeri.
– Azt mondtam, hogy mond... – megakadva megértette a tünde mondatának a jelentését.
– Meghalt – hortyogta a Dracido. Átlátszó szemhártyája épp rásimult az arany színű írészére. Vicsorítva a tünde elé hajolt, de annyira, hogy csak pár hüvelyknyi távolság volt közöttük. Valeri ledermedve bámulta a sárkány óriási száját.
– Ellenséged volt? – kérdezte, de már leverte a víz az idegességtől, egy igen válasz, és vacsorává válik.
– Ellenség? – sziszegve felröhögött Dracido, majd szárnyait kitárva félelmetesen vizslatta a tündét.
– Ostoba! Hát nem hallottál a köztünk lévő szövetségről? – háborodott fel sértődötten, majd tovább fortyogott. – Mindig csak a háborúkról és csatákról mesélnek, a sárkányokat meg csak rémisztegetésként említik meg, mondjuk nem tagadom, érdemes tőlünk félni, de nem kell azonnal ellenségnek tekinteni. Áruld el Inastina Elora lánya, meséltek-e rólam? Elora mesélt-e neked? – sziszegte, és a tündelány felé tornyosult.
– Dracido, az erdők védelmezője, sajnálattal mondom neked, hogy nem hallottam fenségedről. Elora... az édesanyám biztosan elregélt volna mindent. Viszont nem volt rá esélye, újszülött voltam, amikor megölték őt – magyarázta Valeri, nagy levegőt véve folytatta – Dracido, ha szólíthatlak ezen a néven, azt mondtad Elora szövetségese vagy, nemde? Édesanyám halála bosszút követel. Koboldok kaszabolták le, sérült volt, de túl is élhette volna, ha nem árulja el őt egy sinda tünde. Szövetségesed lányaként megkérlek, hogy segíts bosszútállni Elora halálán! – emelte fel a hangját, testébe már nem félelem, hanem elszántság futkosott.
– Én nem avatkozok bele ilyesmi csetepatéba – felelte unottan a sárkány. Valeri csodálkozva meredt rá.
– De a szövetségesed...
– A szövetségesem volt. Már ezer éve, hogy megszűnt köztünk az egyezség, ám barátokként váltunk el. De nem kötelességem, hogy segítsek tünde. Mély álmomból felkeltve tovább haladok nyugat felé, az ismeretlenbe – magyarázta, majd ismét megmozgatta a zöldes bőrszárnyait. A körülötte lévő fenyők tüskés ágai zajosan a földre zuhantak, miután az erős fuvallattól letörtek a törzsekről.
– Most? – kérdezte ámultan Valeri. A sárkány válasz helyett biccentett a hatalmas fejével, majd felnézett a kitisztult égre. Mielőtt elindult volna, visszafordult a tünde felé.
– Mostantól már nem őrzöm ezt az erdőt, így azok a semmirekellők elfoglalhatják ezt a részt. Elora lánya, a te döntésed, hogy hagyod-e, hogy ide költözzenek.
– Mégis kicsodák? – kérdezte döbbenten.
– Hát mégis kik? Az emberek! – felelte hangosan az erős mély hangján. Fortyogva elfordult a tündétől, s nagy lendületet véve elrugaszkodott a sziklákról. Valeri azon kapta magát, hogy a magasan szálló, zöld pikkelyes sárkányt bámulja. Szemei előtt egyre jobban eltávolodott, addig, hogy már nem látott belőle semmit.