A Hold gyermekei (Yoongi ff)

🏯2.rész🏯

Yoonah pov.:

Az utunk csendesen telt a hintóban. Szótlanul kémleltem a tájat. Még sohasem jártam ennyire távol az otthonomtól. Különös érzés, hogy annyi rossz után most hiányzik az otthonom. Apámtól még csak el sem köszöntem. Rosszul esik, hogy még ennyire sem volt hajlandó. Fogalmam sincs, hogy miért utál ennyire. Bár több oka is lehet. Lány vagyok, hajadon vagyok, nem is akarok férjhez menni, és festek. Semmi olyan tulajdonságom nincs, ami szerethetővé tenne a számára. Már régen elfogadtam, de akkor is fájt. Miért fáj neki, hogy a saját életemet élem? Hogy boldog vagyok? Pontosabban boldog lennék, ha nem éreztetné velem minden egyes nap, hogy haszontalan vagyok.

-         Az édesapja hol volt? – kérdezte Suga. Hirtelen meglepett a kérdése. Egészen eddig nem beszéltünk egymással. Igyekeztem a földet bámulva nem rá nézni. Az illetlenség lenne. Bár szerintem már mindegy.
-         Dolgozott. Már korán reggel kiment a földekre. Földműves. De szerintem ezt eleve tudja, hiszen a király főtanácsosa. A király mindent tud.
-         Valóban? Mindent tud? – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Olyan szívesen ránéznék, hogy láthassam a mosolyát, de nem tehetem.
-         Igen. Hiszen egy király azért király, mert mindenben jobb, mint mások. És ahhoz határtalan tudás szükségeltetik.
-         Nyugodtan nézz rám, ha hozzám beszélsz. És tegezz is kérlek. – mondta kedvesen.
-         Szabad ezt nekem? – kérdeztem bizonytalanul.
-          A király és más nemesek jelenlétében a formalitás miatt nem. De ha kettesben vagyunk, akkor igen, mert szeretném, ha közvetlenebb lenne a kommunikációnk. Könnyebb lesz így együtt dolgoznunk. Szerinted is?
-         Igen. – mondtam neki, miközben ráemeltem a tekintetemet.

A levegő is bennem rekedt. A mosolya lehengerlő volt. Szemeimmel csak úgy faltam a mosolygós arcát. Erre az arcára is örökre emlékezni akarok. Annyi emberrel találkoztam már, még sem láttam még ennyire lehengerlő arcot. Úgy bámultam, mintha lefagytam volna. Ezt ő is észre vette. Önbizalomtól telve mosolygott rám.

-         Ennyire rút volnék? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-         Nem, nem. Éppen ellenkezőleg. Hányszor festették le az arcodat? – kérdeztem tőle. Hirtelen fel sem tűnt, hogy letegeztem. Majd mikor eljutott a tudatomig éreztem, hogy az arcom pírba borul. Igaz, hogy ő mondta, hogy tegezzem, de nagyon furcsa volt még.
-         Nem, még senki nem készített rólam portrét. Kellett volna? – kérdezte huncut mosollyal a szája szélén.
-         Igen. Művészeti szempontból tökéletes arcvonásaid vannak. Szinte vászonért kiállt.

Nem szólt semmit, csak mosolygott. Valami különös fény csillant meg a szemében. Azt hittem, hogy ki fog akadni, és megbüntet a tiszteletlenségem miatt, de nem tette.

-         Jó, tudni, hogy művészeti szempontból tökéletes az arcom. De mond csak. Miért vagy még mindig hajadon? Hány éves is vagy? Tudom, hogy a király mindent tud, de én nem ő vagyok. - kérdezte izgatottan.
-         Egyszerű. Nem akarok férjhez menni. Nem akarok senkinek a tulajdona lenni. Szeretnék én is valami maradandót hátra hagyni az utókornak. Igazságtalan, hogy csak a férfiaknak adatik meg ez a lehetőség. Én is szeretnék valami nagyszerű dolgot tenni a hazámért, hogy ezzel is gazdagíthassam az országunk kultúráját. Tudom, hogy ez szembe megy a király akaratával...
-         Éppen ellenkezőleg! A királynak olyan alattvalókra van szüksége, mint amilyen te magad is vagy. A kicsinyes emberi vágyak fölé helyezed a királyság fejlődését. Ha úgy nézzük, akkor te a királysághoz mentél hozzá, és nem egy emberhez. Nemes gesztus a részedről, hogy inkább az országot akarod naggyá tenni, semmint csak szülni. Félre ne érts, kellenek a gyerekek, de néha túl sok az éhes száj. Sok család ahelyett, hogy valamit kezdene az életével inkább csak még több gyereket csinál. - mondta gondterhelten.
-         Én azt hittem, hogy ez kell az országnak. – mondtam meglepődve.
-         Dehogy! Mire megyünk azokkal, akik semmihez sem értenek? Semmire. Persze, kell a dolgos kéz, de mégis csak a gondolkodók viszik előrébb a királyságot, amire jelen pillanatban nagy szükség van. Sajnos a főnemesek többsége túl öreg a modernizációhoz és a fejlődéshez. Arról nem is beszélve, hogy csak a saját vagyonuk gyarapodása érdekli igazából őket. Ezért van szükségünk rád. Az ilyen emberekre, mint te. Akinek az ország jövője fontosabb, mint a saját kicsinyes vágya. Remélem, hogy soha nem fogsz megváltozni. - mosolygott rám kedvesen.

Teljesen elpirultam, miközben Sugát hallgattam. Mintha bókolni próbált volna, de biztosan csak képzelődök.

-         Mégis mivel tudnék én hozzájárulni az ország fejlődéséhez? Én csak egy egyszerű lány vagyok, aki szeret festeni. – mondtam neki kissé értetlenkedve.
-         Pont ezzel. Hogy szívvel lélekkel csinálod azt, amit szeretsz. Te vagy rá a legjobb példa, hogy az úgymond egyszerű emberek is képesek nagy dolgokra. Képesek naggyá tenni az országunkat. Te most még csak azt látod, hogy csak festesz, de én is, és a király is azt látjuk, hogy mersz más lenni, ki mersz lépni a megszokott környezetedből. Tudod, hogy ez mekkora dolog? Az emberek többsége a falujuk határát sem meri átlépni. Az ilyenekből van még egyenlőre több. Ezekkel az emberekkel nem lehet változást elérni, mert ők maguk sem mernek változtatni. De itt vagy te, aki példát mutathat a többieknek, hogy merjenek gondolkodni, változtatni, cselekedni.
-         Szóval ezért van rám szüksége a királynak? Amolyan példamutatás céljából? - kérdeztem kíváncsian.
-         Pontosan.
-         Én meg már azt hittem, hogy jól festek. – szomorodtam el.
-         Azért is vagy itt! Mert jól festesz! És példát mutathatsz a népnek, hogy hittel, akarattal és kitartással bármit elérhetsz.

Érdekes gondolatmenet, de tetszik. Úgy érzem, hogy ő megért engem, és nem vádaskodik. Kár, hogy nem mindenki ennyire elfogadó.

Az utunk további része csendben telt, de egyáltalán nem éreztem magamat kényelmetlenül. Csak néztem az elsuhanó tájat a hintóból. Ahogy közeledtünk a palotához, annál távolabb kerültem az otthonomtól és a múltamtól.

Arra keltem fel, hogy valaki a vállamat rázogatja. Ezek szerint elaludtam, csak tudnám mikor.

-         Ne haragudj, hogy felkeltettelek, de megérkeztünk. – mondta Suga mosolyogva.
-         Ugye nem így kell a király elé állnom? – kérdeztem, miközben egy nagyot ásítottam.
-         Mi? Dehogy! A király amúgy sem ér rá. Innen egyből a lakrészedbe vezetlek, ahol letudsz pihenni. Rád fér, hiszen rettentően hosszú volt az út. Már este van.

Ekkor vettem észre, hogy valóban este van már. Jó sokat utaztunk.
-         Jó. – csak ennyit tudtam kinyögni. Még kissé kótyagos voltam. Suga segített kiszállni a hintóból, majd maga után húzva vezetett. Fogalmam sincs arról, hogy merre megyünk. Annyira fáradt vagyok, hogy semmit nem tudtam megjegyezni a útvonalból.

Kis idő múlva egy piros ajtóhoz értünk, amit Suga kinyitott, majd beléptünk rajta.
-         Ez lesz a lakrészed. Kint az ajtó előtt állnak a szolgák. Ha bármi kérésed van, nyugodtan jelezd nekik. Most pedig hagylak is pihenni. Jó éjszakát! – mondta sietősen.
-         Suga! – szóltam utána.
-         Igen?
-         Megtennéd, hogy reggel értem jössz? Fogalmam sincs, hogy mi merre van. Biztosan eltévednék.
-         Persze, amúgy is én jöttem volna érted. – mondta mosolyogva. -  Reggel a szolgálók fognak felkelteni, és segítenek majd elkészülni. Én majd utána jövök. Jóéjszakát kisasszony. – hajolt meg Suga.
-         Jó éjszakát! – meghajoltam, majd Suga kiment az ajtón.

Nem törődve semmivel, csak bevágódtam az ágyba, majd el is nyelt az álom.

Sziasztok! Sikeresen megérkezett a második rész.🥳🥳 Nos, igyekszem minnél hamarabb posztolni a részeket, de addig is kis türelmet kérnék.😊 Helyesírási hibákért elnézést.😁 Vigyázzatok magatokra!💜