A Hold gyermekei (Yoongi ff)

🏯32.rész🏯

3 évvel később

 
Gondoltam, hogy elkészítem a vacsorát, mire Yoongi hazaér, de ez nem nagyon akart összejönni. Az első adag tésztát kiszórtam a földre, a másodikat túl főztem, a harmadiknál meg imádkoztam, hogy minden rendben legyen. A hússal sem voltam szerencsésebb. Vágás közben elvágtam az ujjamat, a hús felét meg oda égettem. A zöldségekkel legalább nem volt bajom, azt pont úgy tudtam elkészíteni, ahogyan szerettem volna. Az egyetlen, ami tényleg sikerült. Mindig is imádtam főzni, sose volt vele problémám, de most valahogy sehogy sem akart összejönni. Pedig nagyon is jó voltam benne. Szívesen próbáltam ki új recepteket, de a régiekkel se volt bajom. Egészen mostanáig. Eddig nem volt vele problémám, de most egyszerűen nem ment. Nem tudtam kezelni. A gyerekekről nem is beszélve. Jaewa és Changbin folyamatosan a konyhában fogócskáztak annak ellenére, hogy már többször is megkértem őket, hogy ne tegyék. De mintha a falnak beszéltem volna. Egyfolytában körülöttem rohangáltak, pedig figyelmeztettem őket az itt lévő veszélyre. Nem szerettem volna, ha a forró fazekat magukra rántják, vagy megvágják magukat.  Azt sose bocsájtanám meg magamnak, ha miattam esne bármi bajuk.
-          Fejezzétek be! Az előbb kértelek meg titeket, hogy ne itt játszatok! A konyha nem erre való! – figyelmeztettem őket már a sokadik alkalommal. Kezdett felforrni az agyvízem.
-          De anya! Itt vagy te is! – mondta nevetve Jaewa.
-          Persze, hogy itt vagyok, hiszen valakinek főznie is kell. Azt meg rajtam kívűl senki sem fogja megcsinálni. – morogtam az orrom alatt. Nem volt jó kedvem, pedig állítólag a kismamák mindig azok. 8 hónapos terhes vagyok, és már igen csak problémát okoz elférnem vagy bármit is csinálnom a hasamtól. A tészta zacskóját próbáltam begumizni, mikor éles fájdalom nyílalt a hasamba, amitől a zacskó kiesett a kezemből, és a tészta szanaszét gurult a padlón.
-          Bassza meg! – morogtam, miközben próbáltam leguggolni, hogy összeszedjem, de a hasam miatt a guggolásból négykézlábon állás lett, de az se nagyon akart menni. - Ezt nem hiszem el! Ennek a rohadt tésztának is most kellett kiszoródnia...
-          Anya, nem szabad csúnyán beszélni! Apa azt mondta, hogy ezért seggbe rúgás jár. – mondta Changbin.
-          Én fogom apátokat seggbe rúgni, ha még egyszer ilyet mond nektek! Ahh... – ismét bele nyílalt a hasam, de ez már sokkal erősebb volt. Megfordult a fejemben, hogy összehúzódásaim vannak, de az biztosan nem lehet, hiszen még 1 hónapom van hátra. Biztosan csak az idegeskedés miatt van. A földön térdeltem, miközben a kezeimmel a hasamat fogtam, és fújtattam.
-          Anya baj van? – kérdezte Jaewa aggódva, miközben Changbin kezét fogta. Mindketten rémülten néztek rám.
-          Felhívjuk apát? – kérdezte Changbin.
-          Nem kell, jól vagyok. Csak túl sokat idegeskedtem mostanában. Nincs semmi baj. – mondtam, de ismét belenyilallt, mire felnyögtem. Ezúttal sokkal erősebb volt, mint eddig bármelyik. Ez már tényleg nem normális.
-          Én azért felhívom apát. – mondta Jaewa, majd Changbin kezét elengedve a telefonért ment. Changbin mellém állt, és a hátamat kezdte el simogatni.
-          Ne félj, apa megold mindent. – aranyos volt, ahogy próbált nyugtatni. Jaewa percek óta eltűnt, a fájásaim pedig egyre gyakoribbak és erősebbek lettek. Már szinte a földön feküdtem, Changbin szegény meg riadtan figyelt engem. Kétségbeesetten rágta a száját. Le sem tagadhatná az apját. Yoongi is mindig ezt csinálja, ha valami baj van. Jaewa végre visszatért, de nem volt túl biztató az arca.
-          Apa nem veszi fel. Hiába hívtam, de csak kicsöng. Biztosan még dolgozik. – mondta Jaewa aggódva.
-          Ah, Min Yoongi, miért kell neked mindig dolgoznod?- morogtam magamban ismét, de a gyerekek meghallották. Ezt bezzeg meghallják, de ha valamit kérek, azt már nem.
-          Azért, hogy kifizesse a számlákat. Legalábbis ezt szokta mondani. – mondta kuncogva Jaewa.
-          Minek tömi ilyenekkel a fejeteket? Ahj, ez nagyon fáj. – még a könnyem is kifolyt az összehúzódás erejétől. – Ide adnád a telefont, kérlek? – kértem Jaewatól, aki azonnal a kezembe adta a készüléket. Egyből Minhot hívtam. Reményeim szerint őt utol lehet érni, ha nem, akkor kénytelen leszek a mentőket hívni, de fogalmam sincs, hogy akkor ki fog a gyerekekre vigyázni. A telefon párszor kicsengett, majd Minho végre beleszólt.
-          Szia! Mi a helyzet? – kérdezte vidáman. Legalább neki jó volt a kedve.
-          Szia! Be tudnál vinni a kórházba? Olyan, mintha összehúzódásaim lennének, Yoongit meg nem lehet utolérni. – mondtam Minhonak két fájás között. Egy darabig hallgatott, majd ismét beleszólt a telefonba.
-          Persze, hogy betudlak. Chungha is jön velem, ő addig majd vigyáz a gyerekekre.