A Hold gyermekei (Yoongi ff)

🏯21.rész🏯

Korom sötét volt Yoongi házában, mikor beleptünk. Csak úgy visszhangzott a kulcscsörgés a sötét előszobában. Yoongi felkapcsolta a világítást, amitől hirtelen úgy éreztem, hogy megvakultam. Kellett pár perc, meg pár pislogás, mire hozzászoktam. A mellettem álló persze kihasználta az alkalmat, hogy kinevethessen. Grimaszoltam az együttérzésére, majd amilyen hallkan csak tudtam, levettem a cipőmet. Yoongi továbbra is jól szórakozott rajtam.

-         Jaewa nincs itthon. Nem kell halknak lenned. – mondta Yoongi mosolyogva.

-         Jókor szolsz. – morogtam a nem létező bajszom alatt.

-         Tudom.

Elindultunk a konyhába, majd egyszer csak egy kicsit nagyon almos Holly jelent meg a lábamnál. Egy nagyot ásított, majd elterült a konyha közepén.

-         Pedig adni akartam neki egy kutyakekszet. – mondta Yoongi, de mintha kimondta volna a varázsszót, Holly egyből kinyitotta a szemét, és úgy állt fel, mintha kötelező lett volna. Csillogó szemekkel csóválta a farkát, és várta, hogy végre megkaphassa a jól megérdemelt jutalom falatját. Yoongi csigalassúsággal adta oda a kutyának, aki már alig bírt magával. Direkt húzta az agyát, ahogyan nekem is.

Miután Holly megkapta, ami neki jár, Yoongi elment megmosni a kezét, én pedig jobban felfedezhettem a konyhat. A hűtőre tévedt a tekintetem, amikor megakadt a szemem egy hűtő mágnesen. Oda mentem, hogy közelebbről megnézhessem, hogy vajon milyen nyaralásból hozhatták, de amint előtte álltam kiderült, hogy ez nem egy hűtő mágnes, hanem egy fénykép. Két fiatal férfi volt rajta. Mind a ketten szmokingban voltak. A háttérben fehér virágok és kerti padok díszelegtek, mintha egy esküvőn készült volna a kép. A két férfi boldogan mosolygott rajta, mintha soha sem lett volna semmilyen problémájuk. Az egyik férfi a képen Yoongi volt, a másikat még sohasem láttam. Talán a bátyja vagy egy barátja lehetett...

-         Ő a bátyám. – mondta Yoongi hirtelen elő tűnve a sötétből. Úgy megijesztett, hogy a szívemhez kapva hátra ugrottam. – Ezek szerint rossz a lelki ismereted, amiért a fényképünket vizslatod. – mondta rám kacsintva.

-         Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni. Azt hittem, hogy ez csak egy hűtő mágnes... – próbáltam szabadkozni, de félbeszakított.

-         Nyugi, csak ugratlak, mint mindig. – kacsintott rám.

-         Nem szeretnél mesélni róla? De csak annyit, amennyi még belefér. Kíváncsi lennék rá, hogy ki volt. – kérleltem.

-         Ez egy kissé kellemetlen téma nekem, de legyen. Bangchannnek hívták. 3 évvel volt idősebb nálam. Ez a fénykép az esküvöjén készült. Mintha csak tegnap lett volna... Folyamatosan azzal piszkált, hogy a leendő gyerekei előbb fognak megházasodni, mint én. Akkoriban egy elég nehéz időszakon mentem keresztül, ugyanis Bangchan mindent egyszerre kapott meg, amit én valaha is szerettem volna. Nem elég, hogy megházasodott, de a felesége, Minji, 6 hónapos terhes volt Jaewaval. Elképzelheted, hogy milyen féltékeny lehetem rá. Anya mindig próbált nyugtatni, hogy ne aggódjak, egyszer majd nekem is el jön az időm. De azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a bátyám halála miatt válok apává. Borzasztóan nehéz volt az elvesztése. Pláne, hogy Jaewa miatt folyamatosan tartanom kellett magamat. Nem akartam, hogy ő is szenvedjen. Azt akartam, hogy a helyzethez mérten boldog gyerekkora legyen. Pedig nem is az én gyerekem. De kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjak róla, mert tudom, ha fordítva történt volna az, ami, akkor Bangchan is ugyanezt tenné. Efelől kétségem sincs.

Hallgattam, ahogyan beszél, és egyszeriben egy megtört embert láttam magam előtt, aki még mindig próbálja feldolgozni a bátyja elvesztését. Még mindig szenved tőle, ez tisztán látszik. De vajon egy ilyet valaha is fel lehet dolgozni? Nem tudom, hogy mi késztetett rá, de megöleltem. Talán a szomorúsága, az önzetlensége, vagy, hogy eléggé megkedveltem az utóbbi időbe, amit akár úgy is mondhatnék, hogy megszerettem, de ez most nem is számít. Úgy öleltem magamhoz, hogy érezze nincs egyedül, és bennem megbízhat. Azt akartam, hogy egy kicsit biztonságban érezze magát mellettem, és végre ne neki kelljen más támaszának lennie. El sem tudom képzelni, hogy mekkora erő lakozik benne. Hogy lehetsz az unokahúgod támasza, akit a saját gyerekedként nevelsz, anélkül, hogy egy percre is összeomlanál? Kissé meglepődött, de pillanatnyi habozás után a derekam köré fonta a karjait, majd szorosan magához ölelt. Eszméletlen érzés volt az ölelésében elveszni. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró. Szívem úgy verdesett a mellkasomban, hogy majdnem áttörte a bordáimat. Biztosan érzi, de nem érdekelt. Csak az, hogy ezek után sose engedjen el.