A Hold gyermekei (Yoongi ff)

🏯30.rész🏯

Ismét itt voltam Koreában. Most kivételesen magamtól jöttem, és nem anyám erőszakolta rám a család látogatást. Furcsa úgy itt lenni, hogy előtte mindig úgy kellett kirugdosni a repülőtérre. Mindig is utáltam a nyár azon részét, amit Koreában kellett eltöltenem. Szeretem a családomat, de mindig kínszenvedésként éltem meg az itt eltöltött időt. Pedig Chungháék nagyon aranyosak, imádom őket, ők is imádnak engem, de valahogy sosem volt az igazi. Sosem volt meg közöttünk a „ragasztó”, ami valóban össze köthetett volna minket. Egészen addig, míg meg nem jelent Yoongi. Annyiszor voltam már Daeguban, de előtte még sohasem találkoztunk. Fogalmam sincs arról, hogy ez mégis hogyan történhetett, hiszen világ életében itt lakott, jó barátok Minhoval, a családdal is mindig jóban volt. Mégsem kereszteztük egymás útját.

Egészen addig az ominózus nyár estig, amikor is a konyhában találkoztunk. Féltem tőle nagyon. Valami ősi félelem futott akkor végig rajtam. Vicces utólag vissza gondolni arra, hogy eleinte mennyire nem akartam vele egy légtérben lenni, aztán megkaptuk a belépőjegyeket a jóshoz a vidámparkba. Annyiszor elgondolkodtam rajta, hogy ez vajon pusztán véletlen vagy sorsszerű volt. Mégis ez volt az a fordulópont, ami megváltoztatott mindent. Azóta megtaláltam a „ragasztót”, ami segített közelebb hozni a családomhoz, a koreai kultúrához. Általa sikerült megtalálnom azt a békét és szeretetet, amit mindig is kerestem. Eleve nem voltam egy háborgó, lázadó típus, de mellette mindig nyugodtnak és biztonságban éreztem magamat. Ezért is volt nehéz itt hagyni. Azóta sem bántam meg azt a döntésemet. Ő annyira fontos volt nekem, hogy még a saját boldogságomat is képes voltam feláldozni. Inkább legyen életben, de távol tőlem, sem mint halott. Bevallom, titkon abban reménykedtem, hogy valahogy ki lehet cselezni a sorsot, és egyikünknek sem fog az életébe kerülni a szerelmünk, de nem így történt...

Kissé nehéz szívvel hagytam magam mögött a szülőföldemet, de egyedül ez tűnt logikusnak Jaewa érdekében. Megígértem Yoonginak, hogy gondját fogom viselni a kislánynak, és ezt is fogom tenni. Ő még kicsi, ide köti őt minden, és biztosan nehezen szokna hozzá egy új kultúrához. Meg annyi szörnyűség után, ami a családjában történt, nem szeretném még jobban felkavarni a kis életét. Biztosan így is elég furcsa lesz neki az én mindennapos jelenlétem. Pláne, hogy terhes vagyok, és nemsokára megszületik a pici, aki már nem is annyira pici. 5 hónapos terhes vagyok, és bizonyos dolgok már nem mennek annyira egyszerűen, mint előtte, mint például a lehajolás vagy a cipő bekötése. Azt is tudom, hogy kisfiú lesz, aki majd a Changbin nevet fogja kapni. Ha akkor nem sikerült, talán majd most. Talán most sikerül felnevelnem a gyermekemet. A baba néha nagyon szeret aktívkodni, mint például most, ahogyan le rúgja a vesémet. Muszáj volt megállnom Yoongi házának bejárata előtt, és a hasamra simítanom, hátha ezzel megnyugtatom a kicsit, de neki esze ágában sem volt megnyugodni.

-          Minden rendben?
-          Persze, csak ide bent éppen partizik a kicsi. – mondtam Minhonak.
-          Ebben biztosan nem Yoongira hasonlít. Yoongi, ha nem volt muszáj, akkor meg se mozdult.
-          Sajnos. – mondtam kissé lehangoltan. – Pedig a testem nagyon is örülne neki, ha ebben Yoongira hasonlítana.
-          Lehet egy pofátlan kérdésem? – kérdezte Minho.
-          Ne kímélj.
-          Nem félsz az új helyzettől? Hogy távol vagy a családodtól, lesz egy gyereked, és még mellé kapsz egy másik gyereket is.
-          Miért félnék? Jaewa szerintem még nálam is izgatottabb, és itt vagytok ti is. Nem félek tőle, hanem inkább izgatottan várom.
-          Mindenesetre, ha bármire szükséged lenne, tudd, hogy én és Chungha mindig itt leszünk melletted.
-          Tudom, és köszönöm.
-          Na jó, most már menj, mert a függöny mögül kikukucskáló fejből  arra következtetek, hogy már nagyon várnak itt.
-          Oké, szia!
-          Szia!