A Hold gyermekei (Yoongi ff)

🏯16.rész🏯

Elérkezett ez a nap is, amikor mindannyian elmentünk a vidám parkba. Bevallom nem szívesen egyeztem bele, de egyrészt nem akartam elrontani a többiek kedvét, hiszen csak nekem nem fűlött hozzá a fogam. Másrészt meg tudni szerettem volna, hogy mi a jutalmunk, amiért Yoongival megnyertük a ping pong versenyt.

Idegesen toporogtam a bejáratban várva, hogy a többiek megvegyék a jegyeinket. Egyszer csak egy kar ölelte át a derekamat. Kissé megugrottam a hirtelen érzéstől. A kar tulajdonosára kaptam a tekintetemet. Yoongi volt az. Mégis ki más lehetne...
-         Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Bár ahogy elnézem ez amúgy sem volt túl nehéz. – mondta pimaszul vigyorogva.
-         Mire akarsz ezzel célozni? – kérdeztem kissé ingerülten.
-         Ideges vagy. Tördeled az ujjaidat, egyik lábadról a másikra állsz. A vak is láthatja, hogy ideges vagy.
-         Te engem figyelsz? Nincs jobb dolgod? – kezdett felidegesíteni. Miért nem foglalkozik inkább mással? Nem szeretem, mikor úgy érzem, hogy megfigyelnek.
-         Nálad jobb dolgom sosem lehet. – mondta, majd rám kacsintott.
-         Mi... – meg sem várta, hogy befejezzem a kérdésemet, és már ott is hagyott. Esküszöm az agyamra megy. Mindig ott van mindenhol. Még az álmaimban is.
-         Srácok, meg vannak a jegyek. – csiripelte Chungha boldogan. Nekem végem. Nem szeretek semmilyen forgó, pörgő, fel, le mozgó kütyüt, itt viszont csak ilyen van. Csak le ne hányjak valakit.

Már majdnem túl voltunk a vidám parkon, mikor elértünk a hullámvasúthoz. Jaj, ne! Csak ezt ne! Rettegek tőle. Gyerekkoromban apukámmal felültünk egy ehhez hasonló hullámvasútra, és annyira féltem a magasban, hogy behánytam...
-         A hullámvasút a legkirályabb dolog, ezért a győztes pár érdemeli meg, hogy az első helyre üljenek. – mondta Hoseok izgatottan. Igazából rajtam kívül mindenki izgatott volt.
-         Köszi, de jó lesz nekem hátul is. – tiltakoztam egyből. Ha már fel kell ülnöm erre, akkor legalább ne mindenki előtt szenvedjek.
-         Ugyan Yoonah, Yoongival ti ketten nyertetek, ezért megérdemelitek az első helyet. Ne szerénykedj. – mondta Namjoon. Most már biztos, hogy innen nem megyek haza élve. Most valljam be nekik, hogy rettegek tőle?
-         Én élnék vele. Hölgyem? – mondta Yoongi, és a kezét tartotta elém. Mintha egy igazi úriember lenne. Na persze... Valaki hátulról meglökött, így egyenesen Yoonginak estem, készségesen elkapott. – Nos, igy is jó lesz. – mondta, majd behúzott maga után az ülésekre.
-         Yoongi, ez igy nem lesz jó. – mondtam neki kétségbeesetten.
-         Dehogy nem. – mondta nyugodtan
-         Befogok hányni. – suttogtam neki rémülten, mire elnevette magát. – Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy! – mondtam neki duzzogva. Próbáltam kiszállni, de a kellékes pont ekkor zárta ránk a biztonsági pántot. Elkezdtem pánikolni és zihálni. A tenyerem izzadt, a szívem majd kiugrott a helyéről, úgy kalapált.
-         Yoonah, nyugodj meg. – suttogta Yoongi a fülembe.
-         Nem megy. – mondtam neki síráshoz közeli állapotban.
-         Nézz rám, kérlek. – mondta, majd az államnál fogva maga felé fordította a fejemet. Csak gyengédséget és aggódást láttam a tekintetében. – Itt vagyok, vigyázok rád. Nem engedem, hogy bármi bántódásod essen, királyném. – a végét suttogva mondta, de így is tisztan értettem.
-         Yoongi...
-         Itt vagyok, ne félj. – mondta, majd a jobb karjával szorosan át ölelt, a másik kezével, pedig szorosan megfogta mind a két kezemet.

Innentől kezdve nem is tudtam a hullámvasútra figyelni. Már nem féltem. Az összes gondolatom Yoongi körül forgott. Miért hívott királynémnak? Most miért ennyire kedves? És én miért érzem ennyire biztonságban magamat mellette?

Hamar véget ért a hullám vasutazás, szinte alig 2 percnek éreztem Yoonginak köszönhetően. Amint véget ért a menet Yoongi egyből elengedett, és ki is pattant mellőlem. Én meg csak néztem, mint hal a szatyorban. Most akkor mi van? Miért van az, hogy az egyik percben kedves és odaadó, a következőben meg mintha nem is ismerne? Kipattantam az ülésből és egyből utána eredtem. Elkaptam a karját és magam felé fordítottam. Láthatóan nem leptem meg.
-         Csak tegyünk úgy, mintha ez soha meg sem történt volna. – mondta, majd kirántotta a karját a kezeim közül és ott hagyott. Értetlenül álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
-         Yoonah, ez annyira király volt. – mondta Chungha, de a lelkesedése hamar alább hagyott. – Mi a baj, miért sírsz? – kérdezte. Ekkor vettem észre, hogy sírok. Amilyen gyorsan csak tudtam letöröltem a könnyeimet. – Nem is sírok. – mondtam neki makacskodva.
-         Azt látom. Na ki vele, mi történt az út alatt.
-         Semmi.
-         Nem úgy nézel ki. – erősködött tovább, amitől csak idegesebb lettem.
-         Mondom, hogy semmi! – mondtam neki ordítva, majd ott hagytam. Csak még jobban elkezdtem sírni.