A Hold gyermekei (Yoongi ff)

🏯28.rész🏯

Az egész utat végig aludtam haza felé, ugyanis altatót vettem be. Sohasem szerettem ilyen szerekhez folyamodni, de most muszáj volt. Csak a sötétségre volt szükségem. Nem akartam látni semmit a semmin kívül. Nagyon is jól tudtam, ha nem így teszek, akkor csak róla fogok álmodni, csak őt fogom látni, azt pedig a szívem már nem bírná el. Szeretem őt, de el kel engednem. Ő a mindenem, a szerelmem, mindennek az értelme, de nem lehetek vele. Nem tehetem ezt Jaewaval. Annyi mindenkit elveszített kiskora ellenére, nem veszítheti el Yoongit is. Vele szemben nem lehetek önző.  Én alig voltam vele, mégis nagyon hamar bele szerettem.

Meg sohasem éreztem ilyet, hogy szinte ismeretség nélkül ennyire visszavonhatatlanul beleszeressek valakibe. Már az első pillanattól kezdve valami láthatatlan kötelék alakult ki közöttünk. Mikor előszőr a szemébe néztem már elvesztem a tekintetében, igaz, hogy akkor még kissé tartottam tőle. Ez nem egyszerű fellángolás. Sokszor volt már olyan, hogy hamar bele szerettem emberekbe, de ez nem ilyen. A kezdetektől fogva érzem, hogy nekem mellette van a helyem.

Mindig is úgy éreztem, hogy nekem nincs helyem ebben a világban, hogy nem a megfelelő helyen vagyok, hogy valaki hiányzik mellőlem, csak nem tudom megmondani, hogy ki. Ezért is kezdtem el festeni. Ott a saját világomat teremthettem meg magamnak. És ha jobban belegondolok rengeteg olyan festményem van, ami egy sötét hajú ázsiai férfit ábrázol. Sose értettem, hogy miért, de most már igen. Nehezen akartam elhinni az elején, de most már egyre biztosabbnak tűnik, hogy igaz. Én vagyok az Arany Kisasszony reinkarnációja, Yoongi pedig az Arany Sárkányé. Az Arany Kisasszony is festő volt, mint én. Utólag vissza gondolva igaza volt a jósnőnek a vidámparkban. Éreztem a kötődést kettőnk között, de féltem tőle. Folyamatosan azt éreztem, hogy menekülnöm kell tőle, egészen addig a pillanatig. Az a nap a vidámparkban megváltoztatott mindent. Vonzott magához, de féltem tőle. Igaza volt a jósnőnek, hogy engednem kell, és ha megbocsájtok neki, akkor minden csodálatos lesz. És tényleg így lett. Életem legcsodálatosabb pár hete volt az, amit vele töltöttem. A meghalós részt leszámítva.

-          Megérkeztünk, itthon is vagyunk. – mondta anya a kocsiban, miközben leparkolt a házunk előtt. Lassan, komótosan kiszálltam az autóból, majd bementem a házba. Ott a nagyszüleim és apa is éljenezve meg lufikkal vártak, mintha annyira szuper lenne, hogy újra itthon vagyok. Pedig nem.

-          Isten hozott újra itthon, drágám! – kántálta a mamám boldogan. Nem akartam elrontani a jó kedvét, ezért magamra erőltettem egy mosolyt, majd szépen sorban megöleltem mindenkit.
-          És milyen volt? Hogy vannak Chunghaék? – kérdezte mama.
-          Jól vannak. És jó volt. – mondtam, majd leültem az egyik konyhaszékre. Úgy éreztem, ha még egy szót kell erről beszélnem, akkor tényleg elsírom magamat.
-          Mi a baj drágám? Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte a nagyim.
-          Megtalálta a fiút. – mondta anya.
-          Hogy micsoda?! Úr isten! Ugye nem esett bajod? – kérdezte mama rémülten. Ekkor esett le, hogy ő is tudott erről.
-          Te tudtál erről? Te tudtál az egész átokról, és nem mondtad el? Hogy tehetted? Hogy tehettétek ezt velem? – kérdeztem felháborodva. Már meg sem próbáltam palástolni a fájdalmamat.
-          Yoonah, nyugodj meg. – mondta anya.
-          Nem! Elküldtetek Koreába, hogy jobban megismerjem a koreai kultúrát, miközben tudtatok erről az átokról! Tudtátok, hogy össze fog törni, de ti ezzel nem törődtetek! – vetettem a szemükre.
-          De legalább most már tudod, hogy ki az, és el tudod kerülni őt. – mondta mama mosolyogva, de amint látta az arckifejezésemet egyből lefagyott a mosoly az arcáról.
-          Hogy mondhatsz ilyet?! Hogy?! Ott kellett őt hagynom! Muszáj volt megtennem, mert az egyikünk meg hal, ha együtt maradunk! Neki ott van az unokahúga, akit a sajátjaként nevel, mert a bátyja meghalt, és nem tehetem meg sem az anyukájával, sem a kislánnyal, hogy elveszem őt tőlük! Ezen nincs semmi mosolyogni való! Egy ember többféleképpen is meghalhat. Nem csak akkor, ha ténylegesen meghal, hanem akkor is, ha megpróbálom őt örökre elfelejteni, pedig szívem szerint most is vele lennék. – mondtam neki sírva. – Ezt az áldozatot hoztam mások boldogságáért, csak éppen én nem vagyok boldog. El tudjátok képzelni, hogy ez nekem, nekünk mennyire fáj? Tudom, hogy nagyon is életben van a világ másik felén, de úgy kell viselkednem, mintha sohasem ismertem volna.
-          Azt hiszed, hogy nekem olyan könnyű volt ott hagynom mindent Koreában? Ott maradt a családom, a kultúrám, a mindenem! Te meg emiatt sírsz? Életben vagy! – mondta mama dühösen.
-          Te is életben vagy, annyi különbséggel, hogy te azzal vagy, akivel szeretnél. De én ezt nem tehetem meg!
-          Önző és hálátlan vagy Yoonah! Én áldozatot hoztam érted! – mondta mama mérgesen. Még neki áll feljebb?
-          Én pedig mindenki másért hoztam áldozatot. Csak azért, hogy mindenkinek jó legyen én lemondtam mindenről, ami a legfontosabb nekem. Mert nekem ő a legfontosabb! Mellette úgy éreztem, mintha minden a helyére került volna, mintha minden rendben lenne. Soha többé nem láthatom őt! Soha többé nem lehetek vele, és ebben az a legrosszabb, hogy a következő életemben is így lesz. Soha nem lelhetek nyugalomra! Veletek ellentétben! – mondtam nekik, majd a macskát felkapva felrohantam a szobámba, nem törődve a többiek felháborodásával.

Zokogva ültem le az ágyamra a macskával az ölemben. Süti csak kíváncsian nézett rám, hogy mégis mi ütött belém.  Annyira fájt, hogy ott kellett hagynom Yoongit, de talán az még jobban fájt, hogy a családom nem ért meg. Ha Jaewa nem lenne, akkor még mindig Yoongival lennék. Ez nem a kislány hibája, egyszerűen csak tudom, hogy neki nagyobb szüksége van Yoongira, mint nekem. Akárhonnan is nézzük, az átok teljesült. Többé nem fogok találkozni vele. Soha többé nem láthatom, ami már önmagában olyan lenne, mintha halott lenne. Elveszítettem.

🏯🏯🏯🏯🏯🏯🏯

2 hónap telt el, mióta haza jöttem. Az egyetem már egy hónapja elkezdődött, de én passzíváltatam. Ez lenne az utolsó szemeszterem, de most újra kell gondolnom mindent az életemmel kapcsolatban. 2 hónapos terhes vagyok. Yoongi nem tud erről, de ez így jó. Mindketten tudtuk, hogy mit vállalunk, mikor az utolsó éjszakánkat együtt töltöttük. Hogy valamit megtartok magamnak belőle...

Nem kerestem őt, és ő sem keresett engem, ahogyan a többiek sem Koreából. Kicsit bántott, de tudom, hogy ez a helyes. Túl friss és fájdalmas a dolog ahhoz, hogy erről beszélni tudjak bárkivel. Mikor anyával közöltem, hogy terhes vagyok, annyit mondott, hogy tudta, hogy Yoongit nem fogom tudni elhagyni anélkül, ne csináljak hülyeséget. Előszőr nem repesett az örömtől, majd azt mondta, hogy teljesen megérti, hogy miért csináltam azt, amit. Azt mondta, hogy ő is ezt tenné a helyemben, és támogat mindenben. Szerencsére a családommal sikerült kibékülnöm, és ők is támogattak, nem csak anya.

A szokásos péntek esti filmezésre készültünk a nappaliban anyáékkal, mikor csörgött a telefonom. Nem igazán akartam felvenni, mert este 9 óra volt, de mikor megláttam a kijelzőn a nevet, kihagyott egy ütemet a szívem. Koreában hajnal van, miért hív ilyenkor Chungha?
-          Szia! – szóltam bele a telefonba.
-          Eltűnt! Balesetünk volt! – üvöltötte földöntúli hangon Chungha.
-          Micsoda? Nem értek ebből semmit.
-          Elsüllyedt! Elsüllyedt és eltűnt! Elsüllyedt! – ismételgette Chungha.
-          Chungha, próbálj megnyugodni, mert ebből nem értek semmit! Vegyél egy mély levegőt, és utána próbálj beszélni. – mondtam neki. Pár percig csak sírást és zihálást hallottam a vonal túlsó végéről. Tudtam, hogy baj van, csak azt nem, hogy mi az.
-          Eljöttünk Budapestre, hogy elmenjünk hozzád, hogy meglepjünk. Régen beszéltünk és láttunk, szóval eljöttünk. De mivel még a többiek nem voltak itt Budapesten, ezért úgy döntöttünk, kicsit szét nézünk a városban. Elmentünk séta hajózni a Dunán, de egy másik...hajó el...elsüllyesztette. Sokan meghaltak, istenem... – mondta Chungha megtörten. A rosszullét kerülgetett, ahogyan hallgattam őt. Kezdtem pánikolni, ahogyan lassan eljutott az agyamig az információ.
-          Chungha, te jól vagy? Te jó ég! Oda menjünk? – nem is tudtam értelmesen megszólalni. Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondjak.
-          Én jól vagyok, csak meghorzsoltam magamat. Minho is csak zúzódásokat szerzett, hamar kimentettek minket. De...de ő eltűnt. – mondta sírva. Mélyen legbelül sejtettem, hogy kiről beszélhet, de nem akartam, hogy ez a gondolat jobban begyűrűzzön a tudatomba. Éreztem, hogy össze szorult a mellkasom. Ennek ellenére mégis muszáj volt megkérdeznem. Hallanom kellett, hogy nem ő az. Tudnom kellett...
-          Kicsoda? Kicsoda?! – mélyen legbelül tudtam, hogy  Yoongira gondol, de reméltem, hogy nem ez a név fogja elhagyni a száját. Ettől féltem a legjobban..
-          Yoongi. Őt nem találták meg.

Kiesett a telefon a kezemből. Éreztem, hogy minden erő kiszállt a testemből, és összeestem. Mintha abban a percben megsemmisült volna minden. A szemem sarkából láttam, hogy a szüleim oda rohannak hozzám. Apa felsegített a földről, anya pedig a telefonba beszélt bele. Abban a percben kikapcsolt az agyam. Megállt minden körülöttem.

Már csak arra eszméltem fel, hogy anyáék betuszkolnak a kocsiba, és elindultunk az éjszakába. Abba az éjszakába, amit sohasem akartam átélni, de a sors mégis rákényszerített.

Helyesírási hibákért elnézést!😁