𝐓𝐡𝐞 𝐜𝐮𝐫𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐦𝐞 𝐢𝐬 𝐘𝐨𝐮 /𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬/

𝐂 𝐔 𝐀 𝐑 𝐄 𝐍 𝐓 𝐀 𝐘 𝐎 𝐂 𝐇 𝐎 - 𝐍𝐞𝐱𝐭 𝐌𝐨𝐧𝐝𝐚𝐲?

𝐋𝐀𝐍𝐃𝐎 𝐍𝐎𝐑𝐑𝐈𝐒

𝐉𝐮́𝐧𝐢𝐮𝐬 30. 𝐀𝐮𝐬𝐳𝐭𝐫𝐢𝐚

Talán délután öt lehetett, amikor arra keltem, hogy kopognak, ezért szinte leesve az ágyról indultam ajtót nyitni. Alig láttam még valamit, ezért a szemeimet dörzsölve majdnem orra estem egy szerte hagyott ruha darabban. Fél lábon ugrálva értem az ajtóig, ahol már sikerült nem orra esnem és már láttam is.

- Honnan jössz te gyerek? Valami akadály pályát építettél bent? - kérdezte szórakozottan Jon, mikor ajtót nyitottam.

- Nem, csak aludtam, majdnem leestem az ágyról, utána meg a kupimban akartam felnyalni a padlót és közben meg nem láttam semmit, mert most keltem. - magyaráztam, mire nevetni kezdett.

- Nem is te lennél. - csóválta meg a fejét. - Amúgy azért jöttem, mert gondoltam dumálhatnánk.

- Csináltam valamit? - kérdeztem.

- Nem, csak régen voltunk úgy edzésen kívül, hogy beszélgetni tudjunk. - mondta.

- Ha adsz egy pillanatot mehetünk csak felveszek valamit.

- Megvárlak itt. - biccentett, mire már nem mondtam semmit csak visszacsuktam az ajtót és a farmeremet kezdtem keresni. Az annyira nem érdekelt, hogy egy pizsi felső szerű pólóban voltam, mert arra csak felkapok egy pulcsit aztán hello, de az már cinkesebb, hogy a nadrágomat nem találom. Jó pár percig kerestem a fekete farmert, amit végül a bőröndömben találtam meg. Miért raktam oda?

- Oké, mehetünk. - léptem Jon mellé.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a tóhoz.

- Felőlem, még úgy sem voltam ott. - mondtam, miközben nyújtóztam egyet a liftre várva, ezért ropogni kezdett a hátam. - Uhh ez jó volt. - döntöttem még oldalra.

- Fejezd már be ember. Ez nekem fáj és amúgy is nem jó ezt a csontjaidnak. - csapott hátba Jon.

- Nem, a csontjaimnak meg a gerincemnek az nem jó, hogy állandóan csapkodsz. - morogtam.

- Hidd el az még mindig jobb, mint amit te csinálsz. Fogadni merek, hogy holnapra vagy akár már estére is, de fájni fog a hátad.

- Nem fog.

- Majd meglátjuk. - forgatta meg a szemét, majd beszállt a liftbe.

- Szia Oli. - köszöntem mosolyogva Daniel barátnőjének, aki a liftben volt már.

- Sziasztok. - biccentett felénk.

- Merre lesz az út? - kérdezte Jon.

- Még nem tudom. Charlotteval megyünk valamerre a városban, mert Dan és Michael elmentek kirándulni. - rántott vállat. - Ti merre?

- A tóhoz megyünk.

- Oda elmentem volna én is, de túl messze van gyalog, kocsival meg nem lehet bemenni arra a részre.

- Majd legközelebb.

- Jaja. - bólintott, majd előengedve őt szállt ki a liftből, mikor leértünk a földszintre.

- Hát akkor további szép napot a hölgyeknek. - intett neki Jon, majd miután én is elköszöntem tőle elindultunk a saját úti célunk felé.

- Akarsz beszélni a múlt hét péntekről? - kérdezte percekkel később.

- Azt hiszem tartozok ennyivel. - simítottam a kezem zavartan a tarkómra.

- Együtt vagytok?

- Igen. - mondtam egy nagy és büszke mosollyal az arcomon.