TOO CLOSE || ChanLix ✔

Ep. 6/7 | - Függetlenség

Lee Minho / Lee Know / Rhino Lee
2017|07|19

Világéletemben gyűlöltem másoktól függni, mégis így kellett élnem.

Hogy miért? Mert legalább megadatott, hogy azt csináljam, amit szeretek. Próbáltam megbecsülni, de... ha az életed túl jól alakul, tipikusan jön valami, ami egy másodperc alatt tönkretesz mindent. És pakk, volt-nincs.

Olyan napnak indult, mint a többi.

Épp, hogy elaludtam, de tíz perc múlva jelzett az ébresztő, amit azonnal kinyomtam. Egyedül voltam a kollégiumi szobában, pedig vicces, mert hatan vagyunk, és mindig van bent épp valaki. Plusz tíz percen át ácsorogtam a szekrény előtt, mire eldöntöttem, mit vegyek fel mára, aztán konkrétan sorbaálltam a fürdőszobához, mert épp voltak bent.
Mikor sorra kerültem, lezuhanyoztam, felöltöztem, és fogat mostam, és csak igyekeztem át a főépületbe, azon belül is a gyakorlóteremhez. De előtte muszájnak éreztem, hogy vegyek egy kávét, bár alig álltam a lábamon. Hajnali kettőig maradtam fent, mert koreográfiát segítettem összeállítani, aztán csak szimplán nem ment az alvás dolog. Na igen, az ujjoncok miatt egy darabig nem is fog.
Immárom négy éve vagyok háttértáncos, és nem akadályozhatott meg ebben senki, és semmi...

Egészen addig a napig.

Mindenki úgy nézett rám, mintha a világ szégyenfoltja lettem volna. Hideg, megvető tekintetek. Annyira utáltam.
- Van rajtam valami érdekes? - kérdeztem.
- Minho, gyere egy kicsit - hívott félre Jiyeong, én pedig követtem a sarokig.
- Miért néz mindenki így rám, nem csináltam semmit!
- Figyi, az kering rólad, hogy itt van az Ent-nél az exed, és azt mondta, hogy mikor együtt voltál vele, mindig bántottad...
- Mi a fasz? Sosem bántottam senkit, Jézusom! Maximum szavakkal, meg tudod milyen vagyok, de akkor se!
- Tudjuk, de mutatta a hegeit, és nem tudják, kinek higyjenek... ebből nem mászol ki, sajnálom - hagyott is magamra. Nagyszerű, hol van az a faszfej? Adok neki olyan szólavinafost, hogy az megemlegeti! Miért kell tönkretenni a kialakított kapcsolataim, egy ilyen hazugsággal?
Mint mondtam: utálok másoktól függni, és ilyen az, amikor jön valaki elbaszni a napomat.
Sőt, nem csak azt az egy napomat. Onnantól kezdve mindenki elkerült, én pedig sikeresen magamba fordultam. Nem, nem depressziós, inkább agressziós - van ilyen szó? Ha nem volt, most lesz - lettem, és senkivel sem beszéltem. Nem bántam. Kit érdekel, ha nem állnak szóba velem? Valahogy nem érzem magam vesztesnek, kiállok az igazam mellett.

Nem hagyom, hogy megtörjenek.

Nem akartam, mégis megtörtént, és aznap úgy kezdtem a reggelem, hogy összepakoltam, és hazamentem a rég nem látott lakásomra, majd mint a jó alkoholisták: elittam a havi fizetésem, és próbáltam túltenni magam a dolgokon. Nem akartam ott maradni, ahol mindenki úgy néz rám, mint egy szadista állatra.
Egyszer az életben akartam egy kicsit jól érezni magam egy diszkóban, de ott is megtalált a baj. Nem mintha sokra emlékeznék belőle, de azt hiszem, hogy majdnem holtra vert az exem mostani palija, és akire utoljára emlékeztem, az egy fekete hajú srác volt.
Vicces, mintha csak egy "fekete hajú srác" lenne egész Szöulban, de ő valamiért... különlegesnek tűnt? Úgy értem, mint valami Idol, de mégsem. A lényeg, hogy utána hallottam még valakiket, és mikor legközelebb magamhoz tértem, egy kórteremben voltam, tele kötésekkel, infúzióra kötve. Az első az volt, hogy le akartam szedni őket magamról, de egy random srác nem engedte.
- Ne! Ha rosszul szeded ki, baj lesz! Inkább ne nyúlj hozzá!
- Te meg ki vagy?
- Oh, bocsi, nem ismersz...Byung Bangchan! Téged hogy hívnak?
- Lee Minho. Mit keresek itt?
- Valaki megvert, és elájultál... de szerencsére azt mondták, egy héten belül helyre jössz! Valaki időben leszedte rólad a csávót, mielőtt mi segíteni mentünk volna.
- Kicsoda?
- Kint van, behívjam? Nem ismerem.
- Jah, meg kellene köszönnöm.
- Egy pillanat - indult ki, majd nem sokkal bejött a tegnapi srác, akit láttam. Tényleg helyes arca van, de csak egy diák, nem pedig idol.
- Annyeonghaseyo...
- Szia - köszöntem vissza. Hány éves lehet, 16? Jézus, de magas! - Köszi a tegnapit,... mi is a neved?
- Hwang Hyunjin.
- Köszönöm, bár nyugodtan ott hagyhattál volna - nevettem fel zavartan, de csak köhögésbe fulladt.
- Óvatosan, hyung - ült le az ágy mellé. - Sajnálom, nem tudtam volna csak elsétálni mellette...
- Nem baj, nem olyan rossz tulajdonság. De tudod, nem biztos ám, hogy mindenki kellően tudja értékelni.
- Tudom.
- Akkor jó. Amúgy Lee Minho - mutatkoztam be, mire felnevetett. - Mi az?
- Mint a színész?
- Hallgass, mert bele dugom a szádba a vattát - néztem rá, majd a kis szekrényre, amin ott volt az említett tárgy, ő pedig elkomolyodott.
Mivel unatkoztam, felajánlotta, hogy suli után benéz, ha már bent leszek itt egy hétig. Belementem, úgy éreztem kell a társaság, mert kezdett hiányozni... ráadásul megismertem Bangchan másik két barátját, és ők is azt mondták, hogy segítenek.
Sikerült össze barátkozni velük, hálás voltam nekik, amiért végre hozzám szóltak, és nem néztek úgy rám, mint a véres rongyra.
Annak ellenére, hogy ez összejött, az érzéseim nem változtak.

Nem tudtam megváltozni, pedig akartam, de... könnyű elveszíteni az emberekbe vetett bizalmat, és annál nehezebb vissza szerezni.