TOO CLOSE || ChanLix ✔

● 17. Bocsánat

»»---- ʙᴏᴄsᴀ́ɴᴀᴛ -----««

Az emlegetett Lee Minho nyitott be, látszólag könnyes, sírástól enyhén felduzzadt szemmel, és ajkakkal. Halkan, alig hallhatóan szólalt meg, a padlót stírölve.
- Bejöhetek?
- Persze, mi történt? - kérdezte aggódva Chan, majd elengedte a kezem, hisz eddig fogta.
- Csak beszélgetni szeretnék...
- Kimenjek? - kérdeztem.
- Úgy értem veletek - csukta be maga mögött az ajtót, majd közelebb sétált, kifordította a forgószéket, és leült rá.
- Mi a baj, Minho?
- Azt sem tudom, hol kezdjem - dörzsölte meg a szemét, majd rám nézett. - Valahol ott kellene, hogy sajnálom... mindent. Könnyű mondani, és pofátlanság részemről, de nem akartalak bántani, nem tudom, mi ütött belém... meg tudsz nekem bocsátani, Felix? - kérdezett, én pedig csak néztem ki a fejemből. Valahogy nem akartam elhinni, hogy bocsánatot kér tőlem, de látszott rajta, hogy őszinte. Úgyhogy nincs mit tenni.
- Nem tudom, honnan jött ez az egész bocsánatkérés dolog... nem haragszom rád. Azt nem mondom, hogy hú de boldog voltam, mikor úgy viselkedtél velem, de nem haragszom.
- M-mégis miért...
- Hyung, nem vagyok valami tapasztalt az életben, de tudom, hogy ok nélkül nem lesz senki sem ilyen. Ugye? - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Igazad van... köszönöm! - bólintott, majd a mellettem ülőre nézett. - Tőled is bocsánatot kérek, hyung... nem gondoltam az érzéseidre, pedig tudtam, hogy nézel rá, de én mégis...
- Várj, mire gondolsz? - nevetett fel zavartan. - Felix a kis ausztrál öcsim!
- Hyung, a vak is látja, hogy vele másképp viselkedsz, mint velünk - nevetett Minho. - Nem kell előttem eltitkolni, már párszor láttalak titeket... de akkor meg tudsz bocsátani, ugye?
- Aigoo... akkor nagyon ideges voltam, de láttam, hogy megbántad. Tehát felejtsük el inkább - karolta át a vállam. - Ha Felix megbocsátott, nekem is meg kell. Na meg, mostmár egy csapat vagyunk, nemde?
- De... köszönöm! Egyébként nem akartam így rátok rontani, csak nem tudtam, mit tegyek... véletlenül meghallottam, miről beszéltetek, mert nyitva maradt az ajtó, és azt gondoltam, hogy cseppet sem érdemlem meg azok után, amiket csináltam.
- Aki nem hibázik, az nem is ember, bár lehet ez csak az én szemléletem - húztam el az orrom, majd elmosolyodtam. - De akkor, milyen tortát szeretnél? - kérdeztem, ha már így hallott mindent, de csak elsírta magát. Channal egymásra pillantottunk, én meg csak felkeltem, és megöleltem Minhot. Valahogy megnyugtattuk, én pedig mondtam neki, hogy majd szívesen meghallgatom az "élettörténetét". Azt mondta, hogy már nagyjából feldolgozta annyira a dolgokat, hogy elmesélje.
Az elejétől a végéig elmondta, hogy mit csinált, mielőtt a JYP-hoz jött. Háttértáncos volt, de kiközösítették egy alaptalan pletyka miatt, és annyira megviselte, hogy felborult az élete. Valahogy meg tudtam érteni...
- Ha Chanék nincsenek, most nem lennék itt, és nem tehetném, amit szeretek. De eleget dumáltam magamtól, nem mondjátok el, hogy jöttetek össze? - pillantott felváltva ránk, de egyszerre vágtuk rá, hogy "de mi nem is"... ez pedig eléggé meglepte. - Aha, vicceltek velem... mi volt az múlthéten a táncteremben? Véletlen láttam mindent, vagyis hallottam... most kajak, csak flört, és semmi más? Mire vártok, tapsra?
- Nem akarom Felixre fogni, de miatta várok - felelte Chan, én meg csak hevesen bólogattam.
- Hát jó, ti tudjátok... sok sikert - nevetett. - Megyek, nem zavarok tovább. Jó éjt! - tolta vissza a széket a helyére, majd miután mi is elköszöntünk, kiment, én pedig Chan mellkasának dőltem, kiengedve egy sóhajt.
- Mi az, életkém?
- Csak megkönnyebbültem... plusz mi az, hogy nem tudod normálisan becsukni az ajtót?!
- Siettem, na - puszilt arcomra. - De kis idegbeteg vagy néha!
- Most vetted észre?
- Nem nagyon tűnt fel, kis Mandaricsom vagy. Tudod, kis cuki.
- Sweet, but psycho, mi?
- Igen, ez illik rád - nevetett, majd elfeküdt az ágyon, húzva magával, majd megtámaszkodva felettem, letámadta az arcom puszikkal. Nyilván nem bírtam nevetés nélkül, főleg miután elkezdett csikizni...
- C-Chaaan! Héé!
- Nem értem, hogy mondod?
- Hagyd abba! - próbáltam lefogni a kezét, de nem igen jött össze, már csak a röhögés miatt.
- Nem hallaaak!
- Aaish! Oppaaaa, elég! - mondtam nehézkesen, mire végre abbahagyta. Bár azt az elégedett mosolyt nehéz lett volna eltűntetni az arcáról.
- Végre kaptam becenevet!
- Még nem találtam ki, valami mást akartam...
- Milyet?
- Mondjuk... Babe? Vagy ilyesmi.
- Babe? Cuki, ez tetszik - puszilt az orromra. - Bár nekem kellene így hívnom téged, amolyan "domináló".
- Ki mondta, hogy te vagy felül... - motyogtam, bár biztosra veszem, hogy elpirultam.
- Senki, bármikor lehetsz felül - hajolt a fülemhez. - De a végén akkor is alul maradsz.
- Jó, értem a célzást - toltam el magamtól, amin felnevetett.
- Akkor rendben. Nem vagy éhes, Csibe?
- Egy kicsit - kacsintottam, és arra gondoltam, milyen komoly hangulat ingadozásaim vannak...
- Belőlem sosem elég, ugye?
- Olyasmi... - karoltam át lassan nyakát.
- Akkor ma itt alszol?
- N-nem!
- Kis huncut, nem fog fájni - csavarta ujja köré a hajam.
- De félek...
- Mitől?
- Hogy mondjam... talán hogy nem leszek elég jó neked - mondtam halkan. Tudja, hogy eleve kényes vagyok a külsőmre.
- Felix... több vagy, mint elég. Ha nem lennél az, nem tartanánk itt.
- De~
- Nincs de. Olyannak szeretlek, amilyen vagy.
- Tudom... aigoo.
- Szóval aludj itt jövőhéten, mit szólsz?
- Re-rendben...
- Biztos? Jól gondold át.
- Megvolt - bólintottam, ő meg mosolyogva a számra puszilt.
Most kajak megbeszéltük, mikor csináljuk...? Aigoo, ideje meghalnom, mi?
Végül mégis elmentünk vacsizni, én meg zuhany után felmentem az ágyamra történelmet tanulni. Az égen nincs annyi csillag, ahány dolgozat kérdést állított össze a tanárnő...
De persze annyira nem volt nehéz a dolgozat, mint hittem, de eljátszottam szerintem a Hattyú halálát az utolsó két óra előtt, hogy hazaengedjenek a két tesiről. Mindenképp be akartam menni a JYP-hoz a "kutatás" miatt, Chan pedig megígérte, hogy kicsalja az irodából, amíg a gépén keresgélek. Szerencsére le tudta kötni az igazgatót 20 percre, ami bőven elegendő volt, hogy pendrive-ra tegyem a dokumentumokat.
Természetesen utána 2 órán keresztül ezeket bújtuk de megérte, hisz megtaláltuk Park Minkit. A menedzsere pedig Ahn Inseong volt, aki már nem dolgozik itt, viszont Chanannyit tudott róla, hogy az igazgatóval jó kapcsolatot ápolnak.
Végül úgy mentünk biztosra a dolgokban, hogy megmutattuk Minkinek a csávót, és azt mondta, azonnal megkeresi... hát, másnap mi is találkozhattunk az emberrel, pénzt adott az igazgatónak, majd kihívta magára a rendőrséget, hogy bevallja a tetteit, hisz öngyilkosságnak titulálták eddig az esetet.
Minkit akkor láttuk utoljára, örömkönnyeit nyelve lépett tovább, miután elköszönt tőlünk.
A nap tanulsága pedig szerintem az, hogy egy bocsánatkérés nem csak a szavakban rejlik, ha pedig igen, van, amit nem lehet megbocsátani.