TOO CLOSE || ChanLix ✔

● 2. Ismeretlen ismerős

»»----- ɪsᴍᴇʀᴇᴛʟᴇɴ ɪsᴍᴇʀős -----««
17. 09. 06.

Felix első napja... borzasztóan unalmas volt számára, és egyben ijesztő is. Olyan érzés járta át, mintha hatalmas súly nehezedne a vállára, amiért annyi elveszett lelket látott és hallott. Sírtak, kiabáltak, járkáltak fel-alá a folyosókon. Kísértek valakit. Kísértettek.
Felixnek fogalma sem volt, mihez kellene kezdenie a gyógyszere miatt, amit a nénikéje írt fel neki. Egyedül neki merte elmondani, hogy látja őket, s mint kiderült, a nagynénje is látja őket, a pirula pedig azt segítette, hogy a lehető legkevesebbet lássa belőlük, és ne érezze nyomottnak magát. Viszont mióta elfogyott neki, egyre csak többet és többet lát belőlük.
- Azt hiszem, nyaralni megyek a vécére - rohant ki a szobából Jisung, de ő csak együttérzően nevetett, hisz egész nap "nasizott", és össze-vissza evett.
- Talán így vezeti le a stresszt, vagy csak a személyiségéhez tartozik? - gondolkodott hangosan, és abban maradt, hogy majd egyszer rákérdez.
A figyelmét igyekezett a koreai történelemre fordítani, és memorizálni a vázlatot, de a csendet egy női hang vágta félbe, amit valószínűleg csak ő hallhatott.
- Itt fogsz meghalni!
Felix teljesen ledermedt, és csak lehunyva a szemét, próbálta figyelmen kívül hagyni.
Mély lélegzetet vett, és lassan kinyitotta a szemét, de arra kevésbé számított, hogy a lány közvetlen előtte lesz.
Piros keretes szemüvege be volt törve, a szeme alatt hatalmas fekete karikák voltak. Haja két copfba volt lekötve, és kissé megviselt iskolai egyenruhát viselt.
- Mi az? Pedig vicces dolog a halál, nem? Nevess tovább velem!
- Mégis mi lehet vicces benne? - kérdezte halkan, hisz tudta, hogy nem tudja a lányt ignorálni.
- Egész életedben szenvedsz, és várod, mikor lesz vége. Aztán rájössz, hogy egy örökkévalóság! - nevetett ismét.
- Ezt hogy érted?
- Ebben a szobában haltam meg, és azóta itt vagyok - komolyodott el, Felixet pedig kirázta a hideg. - Kipróbálod, mit jelent az "örökké" szó?
Mire bármit is válaszolhatott volna, a lány megpöckölte a homlokát, ő pedig reflexből összeszorította a szemét. Azonban mikor kinyitotta, eltűnt előle a lány, helyette egy férfit látott. A kép előtte olyan volt, mint egy fekete-fehér film, hirtelen azt hitte, színvak lett, de mielőtt rájöhetett volna, a férfi a hátára vágott egy övvel. Onnantól kezdve csak ütötte, ahol tudta, Felix pedig azt kérte, hogy fejezze be.
Nem mintha elértek volna a szavai hozzá.
Sőt, annyira fájt neki az egész, hogy úgy érezte elájul, viszont mikor visszatért valószínűleg a szellemlány emlékeiből a való életbe, arra eszmélt, hogy futott. Elhagyta a kollégiumot, mindössze egy papucs volt rajta, és egy szabadidő nadrág, egy vékony hosszú ujjú felsővel. Ennyire még semmi nem ijesztette meg őt, úgy érezte, ha ott marad, akkor veszélybe kerül az élete. Fogalma sem volt merre megy, az sem vette észre, hogy átrohan pár szellemen, ami miatt csak jobban fázott.
De ugyan ki nem ijedt meg volna attól, hogy ha egy szellem azt mondja neki, hogy ott halt meg?
Sötét volt az utcán leszámítva az üzletekből kiszűrődő fényt, és az utcák is zsúfoltak voltak. Ráadásul az eső is eleredt, ő pedig egy épület falának dőlve lecsúszott a betonra.
Homályosan látott a könnyeitől, és levegőért kapkodott, miközben arra gondolt, hogy mennyiszer gondolt már megoldásként a halálra, de a szellemnek köszönhetően rájött, hogy az életét meg kellene becsülnie.
Az utcán folyamatosan elsétáltak előtte, de Felix mégis emlékszik az Ő arcára, mikor találkozott vele.
Pontosan emlékszik minden másodpercre.
Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, egy kész útvesztőnek érezte, de mikor feladni akarta, valaki megjelent előtte, akár a fény az alagút végén.
- Szia, ne haragudj! Egy Felix nevű fiút keresek, nagyjából egymagas velem! - hadarta a számára ismeretlen férfi. - Aigoo, félek, hogy sosem találom meg ekkora tömegben - csapta magát homlokon, de a fiú meg sem tudott szólalni.
Végig nézte, ahogy a férfi leguggol elé, Felix pedig rájött arra, hogy még sohasem látott olyan gyönyörű barna szempárt. Talán csak egy idegen volt szamára, de ismerős érzés kerítette hatalmába, ahogy az arcát fürkészte.
- Felixet mondtál? - kérdezett vissza kis idő után, ahogy összeszedte magát.
- Igen!
- É-én vagyok az...
- Tényleg? Aahh, egy pillanat - kapta elő a telefonját, majd felhívott valakit. - Azt hiszem, megvan!
- Ne most menstruálj! Felix, ott vagy? - hallotta Jisung hangját.
- Hyung!
- Ah, azt hittem, eltévesztette a házszámot. Gyere haza fiam, mert el kell picsázzalak! És~ - kezdte el szidni Felixet, mire a fiú csak nevetve eltette a mobilját.
- Nos, először is gyere, mielőtt megfázol! - állt fel, majd felsegítette a földről. - A nevem Christopher Bang, avagy Bangchan. A csapattársad vagyok, csak még nem volt alkalmam bemutatkozni... ne haragudj - nevetett fel zavartan.
- Semmi baj... de hogy-hogy megtaláltál?
- Hogy érted? Csak elindultunk megkeresni, miután Jisung szólt, hogy eltűntél.
- Úgy értem, olyan észrevehetetlen vagyok - próbált kevésbé makogni.
- Hát, én akkor is megtaláltalak, hehe - mosolyodott el. - Miért jöttél ide egyébként?
- Levegőzni akartam, de eltévedtem - rögtönzött egy füllentést, mert az igazat nem mondhatta el. - Sajnálom, hogy problémát okoztam.
- Tényleg ilyen buta vagy? - állt elé. - Fel a fejjel! Előfordul.
- Velem valahogy túl sűrűn - mondta halkan, miközben újra elveszett a gondolatai között.
Még sosem beszélt senkivel ilyen nyitottan, de mielőtt távolabb evezett volna a belső vívódása tengerén, Chan magához ölelte, így minden gondolata falba ütközött.
- Bocsi, úgy éreztem, szükséged lenne egy ölelésre, miután ott ültél egyedül... remélem jobban leszel!
- P-persze... köszönöm mégegyszer!
- Természetes! Gyere, siessünk haza, mielőtt jobban fog esni - fogta meg a csuklóját, majd csak húzta maga után.
Felix azóta a nap óta úgy nézett Chanra, mint a megmentőjére; aki fény és ebben ragyogott az éjszakában a Holdnál.
Sosem kért még semmit az Istentől, de aznap azt kívánta, hogy Őt ne vegye el tőle, annak ellenére, hogy nem ismerték egymást.