TOO CLOSE || ChanLix ✔

● 11. Köszönöm

»»---- ᴋᴏ̈sᴢᴏ̈ɴᴏ̈ᴍ -----««

<< Chan pov. >>

- Megyek zuhanyozni - nevetett, majd fogta az alvós ruháit, és magamra hagyott.
Kissé ijesztő volt az a plüss, ezért mégegyszer meg akartam nézni...
Kukázó a harmadik nevem.
Igen, elég rossz állapotban volt, szét volt vagdosva... ez az övé lenne? Valószínű, mert ahogy láttam rajta, majdnem elsírta magát. Talán Minhoék csinálták ezt szerencsétlen unikornissal? Aigoo, szegénykém... szívesen megvarrnám, de nem tudok varrni. Mondanám, hogy veszek neki újat, de az meg nem ugyanolyan. Talán megkérem Hannaht, hogy segítsen, ő biztos ért hozzá!
Hogy miért csinálom ezt? Mert az én hibám minden, és próbálom helyrehozni. Nem elég, hogy elvettem az első csókját, de még piszkálták is vele miattam... ráadásul ma kissé kiakadtam, mikor hallottam őket beszélni Jisunggal.
Talán kedvel engem?
Vagy csak fellángolás lenne? Aish, erről is én tehetek, biztos össze zavarta az a csók...
Bár ezzel nincs egyedül. Azóta állandóan azon kattog az agyam, hogy szívesen kipróbálnám újra vele. Aztán pedig tipikus olyan kezdetű mondatok jutottak eszembe, mint a "Mi lenne, ha..."
Mi lenne, ha lenne köztünk valami? Valami, ami meleg, és édes... felemelő érzés? Igen, valami ilyesmi a szerelem, a fellegekbe repít.
De nekem a talajon kell maradnom.
Nem gondolhatok ilyenekre, mert csak ő issza meg a levét. Egy lavinát indítottam el, most először helyre kell hoznom... csak szeretném, hogy végre őszintén mosolyogjon, de már megint csak magamra tudok gondolni, ugye? Imádom azt a mosolyt, képes feldobni a napomat.
- Kicsit későn hívsz, oppa!
- Ne hari, bent hagytam a telefonom az Ent.-ben...
- Nem is te lennél. Minden rendben?
- Persze. És veled?
- Jól vagyok, csak fáradtan. Túlórázok ma is.
- Remélem nem viszed túlzásba!
- Meglesz. Na, lassan mennem kell, ne haragudj.
- Várj egy picit!
- Mire?
- Csak azt akartam kérdezni, hogy... eh, semmi. Jó munkát, vigyázz magadra!
- Hát jó. Meglesz, jó éjt - nevetett, majd megvártam míg leteszi.
Aztán gyorsan kerestem egy tasakot, és beletettem a plüsst, és hirtelen nem találtam neki jobb helyet, mint az ágy alatt... majd visszaadom neki, ha megvarrtam. Legalábbis megpróbálom egyelőre egyedül, ha nem megy, akkor majd Hannah.
Végül átmentem a konyhába, de már láttam, hogy Felix befejezte a mosogatást... szóval inkább csak visszamentem a szobába, és elpakoltam az asztalról, kidobtam a szemetet, meg minden... olykor olyan, mintha bomba robbanna itt, esküszöm. Mire épp leültem a székre, Lix akkor ért vissza, de mivel nem nézett rám, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. De azért is elé álltam, és megkértem, hogy nézzen rám.
- M-mi az?
- Sírtál?
- Nem.
- Pedig eléggé látszik - böktem meg az arcát. - Ha visszajöttem, beszélünk?
- Beszélni? M-miről? - makogta, amin felnevettem.
- Nem lehet csak úgy beszélgetni?
- De...
- Na ugye. Mindjárt jövök - kócoltam össze a haját, majd vettem ki tiszta ruhát, és indultam fürdeni.
Én hülye meg nem tudtam elképzelni, hogy miért sikít meg vág hozzám egy párnát, mikor visszamentem... hát, pólót valahogy elfelejtettem felvenni.
- Összekötlek Jisunggal, mint akik nem látták magukat póló nélkül, vagy nem tudom... - nevettem, mikor a szekrényben kutattam valami felső után.
- Mi nem vagyunk kigyúrva, mint valami Terminátor!
- De akkor is... na mindegy, így jobb? - csuktam vissza a szekrényt, majd lekapcsoltam a villanyt, bár emiatt az ágyig alig találtam el. - Jaj, hol vagy?
- Itt.
- Kösz, nem látok semmit.
- Itt múltkor is ilyen sötét volt...?
- Nem. Nem szereted a sötétet?
- Talán csak megszoktam, hogy mindig van egy kis fény - mondta halkan, de már keltem is fel mellőle, hogy felhúzzam egy kicsit a redőnyt.
- Jobb?
- Igen, köszi!
- Akkor jó - feküdtem vissza mellé. Tényleg jobb, legalább látom a pofiját. - Hogy érzed magad?
- Jól... te?
- Én is. Amúgy szólj majd nyugodtan, ha van valami. Azt nem mondom, hogy kelts fel, mert annak az esélye, hogy alszok, az 0% - nevettem halkan. - Elférsz? Jöhetsz errébb, nem öllek meg!
- Elférek...
- Le ne ess nekem aztán!
- Nem fogok.
- Rendben. Amúgy eddig azzal a plüssel alukáltál?
- N-ne nevess ki, de igen...
- Ez cuki - fordultam hanyatt. - Én is azzal aludtam, de akkoriban még ment a folyamat.
- De miért nem tudsz aludni? És ha alvászavarod van, akkor miért nem mész orvoshoz vele?
- Voltam, de nem igen mentem sokra vele... szerintem csak a megszokás. Egészen kis koromban kezdett el érdekelni a zene, és már akkor eldöntöttem, hogy foglalkozni akarok vele, de nem igen volt, aki támogatott volna... - szólaltam már meg angolul, hátha gördülékenyebb lesz a beszélgetésünk. Talán jó ötlet is volt, mert magabiztosabban válaszolt, mint szokott.
- Értem, de ez akkor sem tesz jót neked... próbálkoztál olyannal, mint tea, vagy ilyesmi? Én azt ittam mindig, ha nem tudtam aludni.
- Ugyanezt kérdezte a húgom is. Ő az esti ágytornát javasolta - kuncogtam. - De azt nem próbálom ki azért, bár ha az esti edzés sem fárasztott ki, az sem fárasztana ki.
- Uhum... értem. Nincs ötletem...
- Nekem sincs. Tudod, kicsit a szüleimet hibáztatom ezért is. Az ők dolguk lett volna, hogy rám szóljanak, hogy ez nem helyes. Nappal tanultam, éjszaka pedig a hobbimat űztem... de tudod, nem bántam meg. Megismertem Biniet és Sungiet, bár elég érdekesen hozott össze hármunkat a sors - mosolyogtam a cuki plafonra, ami tele volt repedésekkel, szóval inkább a fiú felé fordultam. Igen, elmeséltem neki, hgy alakult a 3RACHA, ő pedig figyelmesen végig hallgatta. Igen láttam, hogy figyelt. Sosem nézett rám senki ennyire érdeklődve... legalábbis nem volt ennyire nyilvánvaló számomra, de most örültem neki.
Azt is elmondtam neki, hogy nehéz volt az életem, mikor elhagytam a családi házat, de hála Binnek, át tudtam vészelni, és itt kötöttünk ki. - Sok kemény munka, kitartás, és két barát. Különben most nem lennék itt.
- De nagyon jól összehoztátok ezt, és megérte, ugye? - mosolygott.
- Igen, nagyon is!
- Örülök, hogy itt vagytok.
- Én is... egyébként kérdezhetek valamit? Mondjuk nem rám tartozik, csak a kíváncsiság.
- Igen?
- Tudom már, hogy mi szél hozott ide, de mi volt a kiváltó oka? Mármint érted...
- Ez... bonyolult.
- Szívesen meghallgatom.
- Hát, nézzük csak... ugye meséltem, hogy nem igen figyeltek rám, ami azt jelenti, hogy barátaim sem voltak nagyon. Tipikus láthatatlan diák voltam, és úgy voltam vele, hogyha idol leszek, talán észrevesz valaki...
- De miért voltál láthatatlan? - kérdésemet csend követte, és hogy mered maga elé a semmibe, aztán annyit hallottam, hogy szipog. - Ne haragudj, biztos valami régi sebet téptem fel ezzel - sóhajtottam, majd közelebb csúszva hozzá, magamhoz öleltem. - Nem kell elmondanod, ha nem akarod.
- S-senkinek sem mondtam még el... nem akarom, hogy megutálj - mondta halkan.
- Nem foglak utálni, nem számít, milyen voltál a múltban, hanem az, aki most vagy.
- K-köszönöm - engedett ki egy remegő sóhajt, és éreztem, ahogy a pólómat markolja. - Röviden annyi, hogy... ugye mivel folyton a balhé volt velem, az egyik tanár úr rám volt szállva. Olyannyira, hogy egyszer órák után bezárt a terem szertárába, mert nekem kellett vissza pakolnom... ránk zárta az ajtót, és... és...
- Nem kell tovább mondanod - öleltem szorosabban. - Sajnálom, hogy felhoztam... ez szörnyű... nagyon sajnálom!
- Már nagyjából túl vagyok rajta... ennek már négy éve - szipogta.
- Mostmár értem, miért vagy olyan, amilyen. De te egyáltalán nem ezt a sorsot érdemled! Ráadásul csak nehezítettem rajta.
- Ez nem igaz... te és Jisung rengeteget segítetek rajtam, pedig meg sem érdemlem.
- Szerintem nagyon is megérdemled. Nem fogom hagyni, hogy bántsanak, Felix - simogattam a buksiját. - Nem neked kell bocsánatot kérned tőlük, ezt ne felejtsd el.
- Nem akarok olyan lenni, aki megfutamodik, és más védelmére szorul...
- Félreérted! Ez az én döntésem, nem te kéred.
- Aigoo...
- És... köszönöm, hogy elmondtad. Nem fogom továbbadni.
- Akkor... nem utálsz, ugye?
- Istenem, dehogy! - csúsztam lejebb a párnán, hogy a szemébe nézhessek, és letörölhessem a könnyeit. - Nem te tehetsz róla, Lixie.
- Köszönöm...
- Mondtam, hogy nem kell mindent megköszönnöd.
- Uhm...
- Aigoo, de jó meleg vagy, én fagyok meg! - tereltem a témát inkább.
- Miért nem öltözöl fel?
- Nem tudom... mondtam, hogy eleve ruha nélkül alszok, és megszoktam - nevettem fel zavartan, majd "visszamentem" a helyemre, de csak sóhajtva közelebb csúszott hozzám, és megölelt.
- E-ezt csak azért, mert hiányzik a plüssöm... és hogy ne fagyj meg.
- Oké-oké - kuncogtam, és visszaöleltem. - Vállalom a plüss szerepét! Jó éjt, Felix.
- J-jó éjt...
Lehetne ennél aranyosabb?

<< Felix pov. >>

Az éjjel valóban hűvös volt, reggel mégis melegem volt, mikor felébredtem. Kipihentnek éreztem magam, mégis fáradtnak... fura.
Kinyitottam a szemem, és akkor vettem észre egy izmos kart, ami engem ölel, valamint éreztem, hogy Chan lélegzetvételei csikizik a nyakam... csak majdnem sikítottam! Te jó ég... mennyi lehet az idő? Kint már süt a nap!
Mielőtt tovább gondolkodhattam volna ezen, hallottam, hogy csörög egy telefon, ami valószínű Chan hyungé... kissé megijedtem, ahogy megmozdult mellettem, és az éjjeli szekrényhez nyúlt, hogy elvegye a mobilt. Felvette, és kissé rekedtes hangon szólt bele, de halkan.
- Ne haragudjon, csak elaludtam... huh? Jajj, i-igen... köszönöm! Szép napot, viszhall!
- Mi történt? - fordultam meg, ami látszólag megijesztette.
- Basszus, azt hittem alszol... Jisung azt mondta a menedzsernek, hogy beteg vagyok, és itthon maradtál ápolni engem! Nem tudom, hogy sikerült elaludnom! Sőt, egész éjjel...
- Oh... örülj neki - nevettem. - Rád fért.
- Tényleg jobban alszom, ha itt vagy. Hát akkor, megyek összedobni valami ehetőt, oki?
- O-oké... - Omo, miért kell ilyeneket mondania?! Ég az arcom tőle mindig!
Végül csak felöltöztünk, és míg ő a fürdőben volt, én megigazítottam az ágyat, és én is elmentem a fürdőbe, majd a konyhába. Persze ott már elő is volt készítve a pirítós, mellé lekvár és csokikrém.
- Ne hari, még mindig lusta vagyok...
- Nem gáz, amúgy sem tudok sokat enni reggelire.
- Értem. Kérsz kávét? Tényleg, te kávézol egyáltalán?
- Csak ha nagyon fáradt vagyok... ha nem akarod, hogy bepörögjek, akkor nem adsz kávét - nevettem fel.
- Egy cukor, kettő? Tejszínhab?
- Tejszínhabbal még nem kóstoltam...
- Kipróbálod?
- Uhum.
- Okés.
Addig nekiláttam a csokis pirítósnak (nem szeretem lekvárral), majd nem sokkal később megkaptam a kávét. Megvártam, míg egy kicsit kihűl, és megkóstoltam.
- Naa, milyen?
- Finom!
- Akkor jó. Én általában így iszom - nevetett, majd leült mellém, és ő is evett... később kezdte, mégis ő végzett előbb vele! Mondjuk lehet ennem kellett volna ahelyett, hogy őt nézem... - Yummy! Te kérsz még?
- N-nem...
- Lixie - szólított, mire visszanéztem rá, ő meg hüvelykujjával letörölte látszólag a csokit. - Maszatos vagy!
- K-köszi - makogtam.
- Szivi. Na és, most hogy beteg vagyok, mit csináljunk itthon?
- Nem tudom...
- Hmm... szereted a süteményeket? Készíthetnénk valamit együtt!
- Hát, régebben otthon mindig sütöttem a nővéremnek és a húgomnak.
- Tényleg? Mit?
- Browniet.
- Akkor van kedved sütni ma is?
- A többiek szeretik...?
- Hanie és Inie biztos. Szóval?
- Ha adsz hozzávalókat, akkor igen - ittam meg a maradék kávémat.
- Mi kell?
- Cukor, vaj, liszt, étcsoki, tejcsoki, tojás, só - soroltam fel. Nem tudnám megszámolni, hányszor sütöttem otthon...
- Étcsoki biztos van Jisungienak valahol! - nevetett. - Na majd mindjárt.
Elmostam azt a két tányért és poharat, amíg előkészítette a dolgokat. Igaz, már lassan tíz óra, szóval elég késői volt ez a reggeli.

_____________________