TOO CLOSE || ChanLix ✔

Ep. 5/7 | - Önbizalomhiány

Yang Jeongin / I.N / Bob Yang
2016|09|11

Csak egy átlagos ember vagyok a sok közül, mégis teljesen más céljaim, és álmaim vannak.

Sajnos beleestem abba a korba, hogy nem érzem különlegesnek magam.
"Már nagyfiú vagy, menni fog egyedül is!" - mondják a szüleim, karöltve a bátyámmal, húgommal és kisöcsémmel. Sokan vagyunk, mi? Mégis én kapom jó ideje a kevesebb figyelmet. Már nem aggódnak annyira, és lesik minden apró kívánságom, előbb kérdezik meg a kisebbeket. Kész átok, ha több testvéred van, mint egy... feleannyi figyelmet nem kapsz, ha négyen vagytok. Hogy bírok ki még egy évet így? Nehéz lesz, főleg így, hogy szöulba költöztünk, és egy barátom sem maradt.

Haragudtam az egész világra emiatt, magammal az élen.

- Figyeld, hogy merre mész! - kiabált le valaki a folyosón, ahogy a termet kerestem, kezemben az imént kapott tankönyvekkel, amit nem kaptam meg időben. Nem ejtettem le őket, szorosan fogtam mellkasomhoz, és lehajtott fejjel bocsánatot kértem. De addigra tovább ment már... akkor mindegy is.
Végre megtaláltam a termet, és hál' istennek nem késtem el, mert a tanárral egyszerre értem az ajtóhoz az ofőmmel. Bemutatott az osztálynak, én pedig illően bemutatkoztam, és leültem hátra egy szabad helyre, az ablaknál viszont megpillantottam az iménti fiút, akinek neki mentem. Sors fintora? Lehet.
Az első nap eléggé megterhelő volt, főleg miután nem igen jöttek hozzám "barátkozni", én pedig nem akartam beszélgetést kezdeményezni. Úgy éreztem, hogy bele trollkodtam egy olyan közösségbe, ahol mindenki ismeri egymást, én pedig... teljesen idegen vagyok.
Vége lett az utolsó órámnak is, én pedig sikeresen eltévedtem a kijárat felé, miközben azon agyaltam, hogy ha lekésem a buszt, hogy a fenébe jutok én haza, mikor meghallottam, hogy valaki zongorázik a terembe, ami mellett elhaladtam. Aztán azt is, hogy valaki énekelt... de még hogy.
A dal ismerősen csengett, de egészen más volt a fiú hangja. Annyi érzelem futott végig rajtam abban a pár röpke percben. Boldogság, szomorúság... keserű ízt éreztem a számban, és bekönnyeztem.

Ki lehet az, aki ennyire szenved?

Nem tudtam, nem is érdekelt, de eldöntöttem, hogy meg akarom vigasztalni.
Lassan lenyomtam a kilincset, és beléptem a terembe. Rám nézett, így azonnal felismertem... ő az a fiú a reggelről, aki csak az első órán volt bent.
- Mit akarsz?
- Um... csak hallottalak az előbb - feleltem. - Nagyon tehetséges vagy!
- Aha. Kösz, vagy mi - nézett vissza a zongorára. - Ennyit akartál?
- Uhm - bólintottam. - Meg... meg akartam kérdezni a neved, elvégre osztálytársak lettünk.
- Kim Seungmin - sóhajtott. - Yang Jeongin, ugye?
- Igen!
- Jeongin. Magamra hagynál?
- Persze... oh, valójában eltévedtem, merre van a porta?
- Menj jobbra, aztán a második folyosón fordulj be, és annak a végén - mutatta, mire csak biccentettem, és magára hagytam.
Szerencsére elértem a buszt, így haza tudtam menni. Nem igen kérdezte meg otthon senki, hogy milyen volt az első napom, vagy ilyesmi, bár nem mintha lett volna mesélni valóm.
Másnap sem volt ez másképp, ugyanúgy egyedül töltöttem a szüneteket a teremben, de ebédelni már kevésbé volt kedvem elmenni, így kitaláltam, hogy megkeresem Seungmin hyungot. Ugyan megint hallottam a teremben, de egy kis idő után abbamaradt a zongora, és az ő hangja is. Fojtogatónak éreztem a helyzetet, és nehezen vettem rá magam, hogy bemenjek...

És egy pillanatra sem bántam meg.

Időben húztam vissza egyenruhájától fogva, mielőtt olyat tesz, amit nem kellene. Nem kicsit ijedtem meg, talán ha egy másodperccel később megyek be, nem tudom visszahúzni az ablaktól.
Nehéz volt lefognom, újra és újra ki akart szabadulni a szorításomból, és hallottam, ahogy sír.
- Kérlek, ne csináld ezt! Ne vedd el magadtól az életed, legyen akármilyen! - Nem akartam, mégis sikerült elsírnom magam. - Kérlek...
Valahogy lenyugodott, és már csak hagyta, hogy magamhoz öleljem, mert attól féltem, hogy újra megpróbálja.
- Ne haragudj... nem akartam rád ijeszteni - szólt halkan.
- Semmi baj. Inkább mondd el, miért~
- Hosszú.
- Van időm.
Látszólag nem szívesen mesélte volna el, de nem csodálkoztam, hisz szinte idegen voltam neki. Mégis elmondta, én pedig a bizalmával tartozom, mivel ő is bízik bennem. Aznap sikerült rávennem, hogy bejöjjön az órákra, délután pedig rengetegen beszélgettünk... Megkérdeztem, hogy mihez akar kezdeni a suli után, ő pedig azonnal rávágta, hogy énekes akar lenni. Mikor ő kérdezett, végre habozás nélkül tudtam válaszolni neki. "Én is."
Azután egy héten keresztül együtt gyakoroltunk. Ő volt az első, aki elismert, és megdicsért.

Akkor úgy éreztem, hogy nem csak egy átlagos ember vagyok a sok közül, és lehetnek hasonló céljaim, és álmaim, mint neki.