TOO CLOSE || ChanLix ✔

Ep. 7/7 | - Nézőpont

Hwang Hyunjin / Hyunjin / Sam Hwang
2017|07|19

Az emberek undorítóak, egytől egyig, a világ pedig miattuk tart ott, ahol.

Gondolok itt a gazdag rétegre és a szegényebbekre. Az előbbi a legrosszabb mint közül, bár tudom, hogy az én családom is gazdag, mégsem annyira... különben nem velem kerestették volna a plusz pénzt.
- Jinie! Van egy perced? - állított meg anya, mielőtt a szobámba léptem volna.
- Mi az?
- Tudod, apád csak két hét múlva ér haza... és vacsorát kellett főznöm.
- Nem értelek.
- Sajnálom, Jinie. Bírd ki egy kicsit - sóhajtott, majd csak magamra hagyott, bár hallottam, ahogy szipog. Nem foglalkoztam vele különösen, csak bementem a szobába. Sötét volt, pedig biztos, hogy felhúzva hagytam a redőnyt. Nem tudtam tovább gondolkodni rajta, mert fel kapcsolódott a villany, és valaki behúzott az ajtón, majd az ágyamra lökött. Mire bármit fel tudtam volna, az ajtóm már zárva volt, az ismeretlen alak pedig felettem.
Mit mondjak... minden erőm elhagyott, és csak levegőért kapkodtam. Futótűzként ment át az agyamon sok olyan emlékfoszlány, amit el akartam felejteni, de lehetetlen.
Ki tudná elfelejteni, hogy a saját szülei pénzért bárkinek kölcsön adták? Sosem bocsátom meg nekik.

Azt sem, hogy megmondják, mit csináljak.

Színészt akarnak belőlem, vagy minimum egy idolt. És miért? Mert elvileg hű de helyes vagyok, és futnának utánam... igaz, hogy előfordul, de sosem foglalkozom vele. Nem akarom, hogy kihasználjanak.
Összeszedtem a bátorságom, és behúztam a csávónak, mielőtt rám rakja a retkes bilincset, és már az ajtónál is voltam. Szerencsére benne volt a kulcs, és csak egyet kellett fordítanom rajta, hogy kimehessek. Meg sem álltam, csak futottam, amíg tudtam.
Fáradt voltam, a szívem eszeveszetten dobogott, ziháltam, és... nem tudtam, hová kellene mennem, hisz haza nem mehetek ma.
Végül csak vetettem egy bácsival magamnak egy üveg piát, és egy padra leülve megittam. Azt hittem, jót tesz, és lenyugtat, vagy hasonló, de nem igazán... csak egyre több, és több dolog jutott eszembe, és legszívesebben csak ki feküdtem volta az út közepére.

Gyűlölöm a szüleimet.

Mindent elvettek tőlem, és helyette olyanokat erőltettek rám, amiket nem akartam. Simán elmehettem volna otthonról, de egyszerűen nen tudtam, hova mehetnék. Senkim sincs, aki meg tudna menteni ettől az élettől.
Míg ezen gondolkodtam, és nézelődtem, megláttam, hogy valami izomagy letámad egy fiút, én pedig minden hezitálás nélkül át siettem a zebrán, amint zöldre váltott a lámpa, és leszedtem róla. Mázlimra valószínű be volt baszva, így viszonylag könnyen ment, bár elég nagy darab volt... aztán a fiúhoz fordultam, és láttam, hogy tiszta vér az arca. A szája fel volt repedve, és folyt az orrából a vér. Az első az volt, hogy mentőt hívtam, aztán mikor fel akartam segíteni - benne is lehetett pár pohárral -, megjelent három másik fiú, és segítettek. Azt hittem, hogy a barátai, de azt mondták, nem ismerik. És csak segíteni akartak, de megelőztem őket...
Hamarosan megjött a mentő, hisz innen csak pár utcára volt épp, majd bementünk mi is a kórházba.
A folyosón ahogy leültem a székre, elnyomott az álom, másnap viszont felkeltett az egyik fiú, Bangchan a neve talán, hogy kérek-e kávét. Természetesen elfogadtam, majd elmentem a mosdóba legalább arcot mosni, hogy jobban felébredjek, és újra leültem, de akkor lépett ki a teremből azzal, hogy menjek be.
Vicces srác, megtudtam, hogy a neve Lee Minho. Beszélgettem vele, és felajánlottam, hogy iskola után benézek, mert úgysincs jobb dolgom, ő pedig nem unatkozik. Másnap is meglátogattam, de harmadnap viszont már nem tudtam bemenni hozzá, mert magam is a sürgősségire kerültem.
Úgy értem, egymagam indultam el a kórház felé, de félúton összeestem, fogalmam sincs, hogy ki vihetett be. Egy teljes napig eszméletlen voltam, de nem lepett meg, hisz nem ettem, és nem is ittam valami sokat, ráadásul aludni sem mertem, nehogy valaki álmomban megerőszakoljon... bezárhattam volna az ajtót, de a kulcsomnak nyoma veszett.
Aztán a nővértől megtudtam, hogy az egyik srác volt a három közül, akikkel a múltkor találkoztam. Nem tudtam kire gondol, csak Bangchant "ismerem" közülük. Ahogy elment a nővér, felöltöztem, és kimentem a folyosóra, de egy hajszál választott el attól, hogy elessek. Teljesen elsötétült előttem a kép, és ha valaki nem fogja meg a karom, és ültet le, biztos megint elájulok.
- Nem szabadott volna felkelned! Várj meg itt - mondta, s már itt sem volt. Legközelebb pedig egy szendviccsel tért vissza, amit nagyon sok kérlelés után fogadtam el. Aztán leült mellém, és ő is evett egyet, én pedig azon gondolkodtam, hogy honnan ismerős ennyire. Pufi arc, nagy szem, vékony testalkat, sötét ruhák... nem voltam biztos benne, de mikor megettük az ételt, és elővett egy kis tasak olyan cukrot, amit a kávéval szoktak adni, és magába megette, leesett.
- Ji-Jisung?
- Kérsz még? Hah, honnan tudod a nevem? - pislogott rám.
- Nem ismersz fel, ugye?
- Hmm... nem. Kellene?
- Nem, de nem is baj. Köszönöm - erőltettem magamra egy mosolyt, majd felálltam, és elindultam a kijárat felé.

Nem haragudtam arra, hogy nem ismert fel, vagy csak úgy tett. Az emberek tényleg undorítóak... én sem vagyok különb.