Karácsony... pontosabban december 23. Mivel holnap szenteste, karácsonyi vlive-ot tartottunk a dorm nappalijában. Apropó, új dormba költöztünk, és tiszta boldog voltam, amiért Channal lehetek egy szobában! Igazából vicces, mert egyszerűen kisorsoltuk... Seungmin Jeonginnal, Changbin Minhoval, Jisung pedig Hyunjinnel került egybe, amiért kicsit sajnáltam. Kérdeztem, hogy cseréljünk-e, de azt mondta, túléli. Szóval VLive... Chan liveolt külön a közös után, amit nyilván végig néztem, hehe. Mikor vége lett, egy tíz perc múlva átmentem hozzá (míg "adásban" volt, a nappaliban voltam). - Hai! - Szia szívem, mi jót csináltál? - fordult felém a forgószékben. - Néztem a live-od - nevettem fel. - Ugye nem láttad... - Hogy majdnem hátra estél? De! - Aaaa, ne már - túrt hajába. Szeretem a kisebb depressziót, hehe. - Késő bánat - ültem az ölébe, majd csak megöleltem. - Tudd, hogy nem lesz olyan live, amit kihagyok tőled. - De ez ciki, ne nézz! - Nem ciki - fogtam arcát két tenyerem közé. - Inkább energiát ad, és gyógyító. - Talán csak neked... - Nem hiszem, elég sokan nézték, pedig csak most lesz három hónapja, hogy debütáltunk. Ne legyél ennyire negatív, oppa. - Próbálkozom - húzta el az orrát, majd lassan átkarolta a derekam, és a pólómmal játszott. - Úgy legyen - pusziltam mosolyogva telt ajkaira, amit hamar egy csókba váltott át. Viszont a szemem sarkából a képermyőre pillantottam, így elváltam tőle, hisz láttam a sarokban a piros pontot... és hogy a számok még mindig ott vannak, a szivekkel együtt, és egyre csak gyűlnek. - Chan, nem kapcsoltad ki... - De kikapcsoltam! - nézett ő is a képernyőre. Mire pedig a billentyűzethez ért volna, kiírta az oldal, hogy nincs internet elérés. - Mi a fene? Esküszöm, háromszor ellenőriztem, hogy kiléptem belőle! - Hiszek neked, de ennek most nem lesz jó vége - szálltam le róla, majd épp akkor jött be a szobába Minho és Changbin. Azt mondták, meg akarták viccelni Chant, de rám nem számítottak, hogy azonnal bejövök. Aztán csak követték egymást az események, akár a dominók. A managerünk is kérdőre vont minket, aztán az igazgató is, a tagok nagyrésze pedig kissé undorodva néztek rám. Igen, csak rám. És jogosan, hisz az utolsó pillanatban érkeztem szinte, hogy debütáljak velük, és rövid időn belül okoztam ekkora foltot azon a parányi hírnevünkön. - Ha undorodtok tőle, akkor engem se hagyjatok ki! - Mondta el minden alkalommal Chan. A vacsora közben, a próbák közti szünetekben... hisz még egy bő hétig vártunk, hogy dönt a vezetőség rólunk. A legrosszabb, hogy kirúgnak. Ha nem is mindkettőnknek, de az egyikünknek mennie kell, én pedig nem akarom Chant ilyennek kitenni. Imádja a munkáját, és túl sok energiát ölt már bele... nem hagyhatom, hogy miattam itthagyja. Szóval nekem kell mennem.
"Vedd fel a telefont!" "Hyung, gyere haza, kérlek" "Megoldjuk, nem vagytok egyedül!"
Hasonló sms-ekkel bombázták, és rengeteg nem fogadott hívás volt a mobilomon. Ignoráltam mindenkit, az utolsó üzenetem pedig Channak volt elküldve.
"Szeretlek, oppa. Ezt ne felejtsd el, jó?"
Az utolsó üzenet, amire nem vártam választ sem. Minek? Többet nem mehetek vissza, nem látnak szívesen. Fogalmam sincs, honnan az a sok üzenet tőlük, ha utálnak... mindegy, már nem számít. Szörnyű volt az elmúlt pár napom, talán jobb is lesz ha már nem leszek itt. Vajon szellemként vissza fogok jönni? Csak hogy láthassam. Biztosra szeretnék menni, hogy túllép rajtam... kénytelen lesz. Fájt a csuklóm, ahogy megemeltem az üveget, bár nem éreztem semmit. A kezem akár a jégcsap, de nem a hideg volt az egyetlen baja a kezemnek. Pedig még a vérzés is elállt. Legurítottam a megmaradt pár korty alkoholt, bár már semmit sem értem vele. Az üveget leejtettem - véletlenül -, de hasznomra vált. Sötét volt, az emberek sétáltak előttem jobbra és balra. Mosolyogtak, nevettek, vagy épp vitáztak... senki nem nézett rám. Rám, aki csak ült a hűvös padon, és lassan kimegy belőle az élet. Nagyon fáradtnak éreztem magam, órák óta ültem, éhes voltam, és a könnyeim már szinte az arcomra fagytak. Mégis mosolyogva hunytam le a szemem, hogy remélhetőleg egy hosszú és szép álomban lehessen részem, de... felébredtem arra, hogy hozzám beszélnek. - Felix, ne hagyj itt kérlek! Miért csináltad ezt... tudod, mennyire fáj? Szükségem van rád, kelj fel, és nyugtass meg, kérlek! Sajnálom Chanie, de nem tudom, mit tegyek... vajon meg tudok szólalni? Annyira fáradt vagyok. Legalább a kezemet meg akartam mozdítani, de nem tudom, mennyire járna sikerrel, hisz nem érzem a kezeim... - Édesem...? - Válaszolni még nem tudtam, de legalább sikerült megfognom a kezét, mégha erőtlenül is sikerült. Mégis mit műveltem? Ezzel csak neki okoztam fájdalmat. - Sa... sajnálom - mondtam halkan, rekedtesen, talán meg sem hallotta. Harcoltam önmagammal, hogy nyissam ki egyáltalán a szemem, de semmi erőm nem volt hozzá. Mire sikerült, már egyedül voltam a kórteremben. Felültem, de fájt ahogy a kezemmel akartam támaszkodni, de sikerült, majd csak a csuklómat bámultam. Kissé kék volt mindkettő, a hegekről nem is beszélve... szóval ezért nem érzem őket? Túlzásba estem. Miért hittem az, hogy minden jobb lesz, ha megyek? Ha magam után csak mégtöbb fájdalmat hagyok? Hogy nézzek ezek után a szemükbe? Csak újabb problémákat okoztam... Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és tudtam is, hogy ki nyitott be, hisz pillanatok után már mellettem volt, hogy átöleljen. Nem mondott semmit, csak hallottam, hogy szipog, Én is sírtam, a szemem pedig csak úgy égett. Éreztem, ahogy a könnyeim végig folynak az arcomon, Chan pedig letörli őket. - Minden rendben lesz, megígérem - szólt halkan, nekem pedig csak bólintásra telt. Életembrn nem sírtam ennyit, mint az elmúlt három napban. Még a kórházban voltam, pedig haza mehettem volna... de nem akartam, hogy valaki miattam ne menjen iskolába, vagy dolgozni. Persze, hogy sírtam, mikor bejöttek hozzám bocsánatot kérni, amiért úgy viselkedtek velem, ahogy nem érdemeltem meg... Han volt a kivétel, tíz percen át magyarázott arról, milyen hülye vagyok, aztán velem bőgött legalább fél órán át, ami már nevetésbe fulladt. Hiába, nem is mi lettünk volna. Chan volt a másik kivétel, aki reggel és este is bejött, és hozott a kedvenc kajáimból, és bár ő volt a legcsendesebb, tudtam, hogy ő aggódott a legjobban. Három nap után hazamehettem a dormba, a negyedik napon, pedig interjút kellett adnom. Vagyis nekem és Channak. Féltem, de nem hagytam, hogy megfogja a kezem. Nem akarok ennél nagyobb bajt okozni. - Lee Felix, 18 éves vagyok, a Stray Kids tagja, azon belül a koreográfus csapat maknae-ja. A napokban lőttem egy hatalmas bakit, amiről szerintem sokan hallhattak, és most azért vagyok itt, hogy elnézést kérjek. Nem akartam gondot okozni, nem akartam rombolni a csapatom hírnevét, mielőtt nagyobb lett volna. Hogy megbocsátást nyerjek, úgy döntöttem kilépek a JYP-tól. Bocsánatot kérek az igazgatótól, a menedzsertől, a dolgozóktól, a Stray Kids-től, a rajongóktól... és azért is bocsánatot kérek, hogy a nememhez vonzódok, és nem akarom letagadni - tartottam szünetet, hisz nyelnem kellett egyet, miután majdnem elsírtam magam. - Köszönök mindent, amit tettek eddig értem, és minden jót kivánok. - Valamit félre értett, Felix-ssi - szólt az interjúvuló hölgy. - Szívszaggató volt a nyilatkozata, de... tekintettel arra, hogy a rajongók, a JYP dolgozói is támogatják Önöket, nem kell kilépnie! - Hogy micsoda? - Nem kell kilépnie, de köszönjük, hogy elmondott mindent! Értetlenül néztem Chanra, aki csak nevetett. Tudott róla, és nem szólt? Aigoo! Már csak örömkönnyeim közt ugrottam a nyakába, a kamerák már nem is érdekeltek. Persze a körülöttünk levők - Channal együtt - csak nevettek. Életem legszebb napja volt, és ezt csak nekik köszönhetem. A Stray Kids olyan lett számomra, akár egy család, és még legalább 7 évig "boldogítottak", míg le nem járt a szerződésünk. Sokat gondolkodtunk, hogy hosszabbítsunk-e, vagy sem, de végül nem tettük meg. Seungmin és Jeongin maradtak egyedül, vagyis duóban, Lee Know pedig koreográfusnak maradt. Han és Changbin pedig producernek... Hyunjin viszont eltűnt. Nem szó szerint, inkább csak nem mondta el, mihez akar kezdeni ezután, hisz maradhatott volna a JYP-nál. Chan és én pedig úgy döntöttünk, vissza megyünk Ausztráliába. Az utolsó napon szerintem mind a nyolcan bőgtünk, de tudtuk, hogy így jó lesz mindenkinek. Megbeszéltünk, hogy tartsuk egymással a kapcsolatot, és ha problémánk van, szólunk egymásnak. Mindemellett megígértük a duónak, hogy nyomon követjük őket még 3 évig, és azután is, ha folytatni szandékozzák pályafutásukat. - Eltetted Berry pórázát, szívem? Hey, mit nézel ennyire? - ült le mellém, majd becsatolta magát. - Igen, eltettem. Nézd, Seungmin tette ki! - tartottam felé a mobilom. - Jaj, ez nagyon régi kép, ez volt az első fotózásunk - mosolyodott el. - Legalább hat éve. - Igen... hiányozni fog Szöul. - Nekem is, de majd visszajövünk látogatóba, nem? - döntötte fejét a vállamnak. - De - tettem el a telefonom, majd én is próbáltam pihenni, amíg le nem szállunk. Vajon milyen lesz újra otthon?
< THERE'S IS NOT THE HAPPY END >
lol
Szóval, még nem írok köszönetnyílvánítást, csak jelzem nektek, hogy publikáltam a második könyvet ^^
Remélem tetszeni fog (jobban, mint ez, hehe)!
Itt a borító: *figyelemfelkeltés+promo hehe*
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Köszönöm, hogy elolvastad, legyen csodálatos napod! ^^
