TOO CLOSE || ChanLix ✔

● 16. Fogadás

»»---- ғᴏɢᴀᴅᴀ́s -----««

Chan azt hitte, alszom, pedig csak be volt csukva a szemem, és vártam rá. Érdekes, hogy aludtam ma, mégis fáradt vagyok.
- Aludj jól, és álmodj velem Lixie - csókolt homlokomra, majd betakart.
- Te is... igyekszem - öleltem meg.
- Köszi. Aigoo, a lábad~
- Majd reggel, most aludjunk - mondtam, de szerintem meg sem hallotta (mert nem akarta), hisz ismét felkelt, és hozta a szokásos dolgokat. Most jól esett rá a hideg valójában, de ráért volna...
- Mostmár alhatunk - kapcsolta le a villanyt, majd ismét be feküdt mellém az ágyba. - Jó éjt, Csibém - puszilt a számra, amiért kirázott a hideg... persze jó értelemben.
- Jó éjt - öleltem meg ismét, amin fel kuncogott, majd ő is úgy tett. De aztán meghallottam, hogy odakint dörög az ég, és kissé megijedtem... szóval jah, tudtára adtam, hogy ha éjjel pisilni kell, biztos nem megyek ki egyedül, szóval fel fogom kelteni. Természetesen csak röhögött rajtam, de mondta, hogy nyugodtan ébresszem fel. Történetesen, megpróbáltunk aludni, bár én talán kicsivel több ideig voltam fent... rám jött a vigyorgörcs, egyszerűen túl boldog voltam ahhoz, hogy aludjak. De persze összejött valahogy, másnap pedig ő keltett azzal, hogy ennem kellene, csak nem igen voltam képes kinyitni a szemem.
- Csipke Lixie, ha nem kelsz fel, puszit kapsz! - bökte meg az arcom. - Csibém, életem, ébresztő!
- Hagyj aludni - nyontam a fejem a párnába. - Menj nyugodtan, csináld a dolgod.
- Kész vagyok már, csak biztonsági mentéseket csináltam meg ilyenek. Nyaa, kelj fel!
- Minek?
- Nem is tudom, például enni? És kettesben vagyunk itthon, nem akarod kihasználni? - pisszegte a fülembe.
- Aigoo - fordultam hanyatt, majd kinyitottam a szemem. - És mit akarsz csinálni kettesben?
- Nem tudom, azt hittem van valami ötleted - nevetett. - Nézzünk animét?
- Be alszol rajta, az úgy nem buli.
- Nem fogok!
- Mindanám, hogy menjünk el valahova, de a lábam megakadályoz, és eleve kockázatos... nos, nem mintha annyira híresek lennénk jelenleg.
- Ettől független mehetünk. Kocsikázzunk? Úgyis kellene vennem füzetet, de megkeresem a legtávolabbi üzletet - nevetett.
- Bolond vagy, de szeretlek - mosolyodtam el. - Amúgy van egy felesleges füzetem, kell?
- Hol van?
- A táskámban. Fekete, keményborítós. A sulihoz vettem jegyzeteknek, de szerintem semmit sem írtam bele.
- Biztos nem kell?
- Ha kellene, nem ajánlottam volna fel.
- Akkor megnézem - kelt fel, majd kiment. Én meg az ágy szélén ülve próbáltam gyűjteni az energiát, míg Chan vissza nem jött... min nevet?
- Nevetgélt nem tettem a táskámba.
- Jól van, csak annyira cuki!
- A füzetem? - pislogtam rá.
- Igen - mutatta felém, és akkor esett le, hogy a múltkor abba firkáltam unalmamban... úgy értem A-tól Z-ig mindent, plusz tele van írva a lap "Chanie"-val... rosszabb, mint egy szerelmes tini füzete, bár szerencsére csak az utolsó oldalt rajzoltam tele.
- Tépd ki... és felejtsd el! Nem láttál semmit! - keltem fel, majd elindultam ki.
Szar lehet a gólyáknak.
- Ezt nehéz elfelejteni - kuncogott, majd elém állt. - Kis cuki, állj csak meg!
- Nem nyilatkozom, ne kérdezz semmit! - takartam el az arcom, ami pirosabb lehetett egy túl érett paradicsommal.
- Nyaa, de akkor is aranyos!
- Aranyos lesz, ha bepisilek? - mutattam az ajtóra.
- Elfeledkeztél valamiről, Csibe - csücsörített felém, mire nagyot nyeltem.
- Utána békén hagysz?
- Nem ígérem, de kérem a csókom. Sosem adsz egyet sem, még mindig félős vagy?
- Aigoo... csukd be a szemed.
- Igenis! - szólt, én meg puszit nyomtam az arcára. Olyan csalódott fejet életemben nem láttam, mint most nála! - A lelkem darabokban, de annyira mégsem.
- Majd legközelebb... oké? - mosolyodtam el.
- Várok bármennyit az édes kis ajkaidra, Lixie.
- Ennyire ne csöpögj - mondtam halkan, majd csak kikerülve őt, mentem a dolgomra.
Olykor azon tűnődöm, hogy tudom-e ennél jobban szeretni... és hogy ez jó dolog-e, vagy sem. Úgy értem, Minhonak igaza van, és az Idolság miatt nem igen vállalhatnánk fel, ami köztünk van.
Még a csapatból sem tud rólunk senki, mégha nem is "hivatalosan" vagyunk együtt. Nem nagyon tudom minek nevezni a kapcsolatunkat, de remélem ez változni fog hamarosan.
Kérdés, hogy mi lesz utána. A többieknek nem mondhatjuk el, de titkolni is nehéz lesz. Eleve alig tudom magyarázni, miért alszom nála olykor, de nem számít...
Ha muszáj lenne, sem tudnék lemondani róla.
Mindig itt van, ha szükségem van rá, és vigyáz rám. Tanácsot ad, és ami a legfontosabb... érzem, hogy szeret. Engem, aki meg sem érdemli, én pedig bár tudom magamról, mégsem tudnám elengedni.
A reggeli után leültünk animét nézni, ami délutánig tartott, és csodák csodájára nem aludt el, helyette végig bőgte. Végülis jobb, mint a semmi, de helyette én aludtam végig egy részt. Csak a lábára tettem a fejem, és mivel a hajam jó játéknak minősült, azzal játszott... mikor felébredtem, azt mondta, hogy mostmár tudja, mitől alszom el könnyen, és kinevetett. Hát végülis, mikor kicsi voltam, anyu is mindig a fejemet simogatta, és mikor nagyobb lettem, elmondta, hogy csak így tudtam visszaaludni, mikor rosszat álmodtam, vagy hasonló. Azt hittem, "leszoktam" erről, de ezekszerint nem teljesen... na mindegy.
Hiába lett jobban a lábam, Chan csak egy hét múlva engedett iskolába. De hogy az a hét nap... minden este megkérdezte, hogy "Itt alszol?" A válaszom már csípőből rávágtam, hogy nem. Tetszett, hogy állandóan ezzel ugratott, amiért néha bementem hozzá csak délutáni pihenésre... lehet, hogy kíváncsi voltam, de még mindig tartottam a dologtól, és fogalmam sincs, meddig csinálom ezt. Tényleg nem akarom megváratni úgymond, de nem vagyok rá felkészülve... aigoo!
- Felix. Feliiix... Lix! Hallod?
- Mondtál valamit? - kaptam padtársamra tekintetem.
- Jah. Eljössz velem fénymásoltatni? Az előbb kért meg a tanár.
- Oh... menjünk - álltam fel, a telefonomat meg a zsebembe csúsztattam.
- Min gondolkodsz ennyire? Úgy egész nap.
- S-semmi különös dolgon!
- Csak nem Chanien?
- Nem... hova megyünk amúgy?
- Az előbb mondtam, nem figyelsz, ugye? Nagyon el vagy varázsolva, Lixie - vonogatta fel-le szemöldökét. - Mesélj, mi volt eddig köztetek? Ne mondd, hogy semmi!
- Öm... mire gondolsz?
- Tudod. Csók, keksz, egyéb... bármi?!
- Csak csók - mondtam halkan, de még ígyis meghallotta.
- Mikor volt utoljára?
- Aigoo, miért kell faggatni? Amúgy asszem reggel, épp elcsíptem az ajtóban, mert elaludt szerintem... vagyis micsoda~
- HOGY MIII, MÉGIS MILYEN GYAKRAN?! És miért nem láttam egyszer sem?!
- Mert nem akarjuk, hogy lássa bárki? Aish Jisung, haladjunk már! - Mentem előre. Viszont később direkt előre engedtem, hogy lelépjek újra tablókat nézni, hisz jó deig nem tudtam ezzel foglalkozni. Előbb meg nem jutott eszembe, pedig már csak egy óránk van... jobb lenne belehúzni, mi?
- Hé, mit képzelsz, ez melyik terem? - hallottam meg egy ismerős hangot. Aztán rájöttem, ahogy megláttam a vörös hajat... még csak be sem mentem a terembe, csak az ajtó melletti tablókat néztem, Minki nevét keresve.
- 3/3 - feleltem, miután elolvastam az ajtóról. - És akkor mi van?
- Hé, téged vertünk meg a vécében, mi? Idegesítő az arcod - vonta fel fél szemöldökét, aztán megláttam kijönni a két haverját... nem érdekel, többet nem ijedek meg ezektől.
- Mert te van a példaképem - húztam el az orrom. - Most akadj le rólam, nincs időm rátok, és a gyerekes dolgaitokra - fordultam meg, de a vállamtól visszafordított.
- Ki mondta, hogy leléphetsz, huh? Azt hiszed, van esélyed egyedül?
- Eleve nem volt igazságos a három az egy ellen. Csak akkor nagy az arcotok, ha csapatban vagytok.
- Akkor rendezd le Myungkivel, nem segítünk neki! Nem mintha lenne esélyed! - szólt a kopasz... úgy értem, nagyon rövid és szőke a haja.
- Mondtam, hogy nem érek rá.
- Szóval elfutsz? Megijedtél? - nevetett a másik fura hajú.
- Úgy nézek ki?
- Akkor bizonyítsd be - lökdösött be a terembe, ahol nem volt épp senki... legalábbis nem vettem észre, de még volt bent két ismerős arc... szóval Adam és Leo tényleg ide járnak ebbe az osztályba.
Nyilván azonnal nekem akartak ugrani, de a vöröske haverjai nem engedték nekik, aztán konkrétan fogadtak arra, hogy Myungki fog nyerni... viszont Leo rám fogadott.
Tapasztalatok, mi? Nem mintha büszke lennék rá.
De nem hagyhattam annyiban a dolgot, nem akartam veszíteni... nem tudtam volna Chan szemébe nézni úgy, hogy tele vagyok sebekkel. Ha mégis megsérülnék, ne legyen súlyosabb, mint Myungkié. Igen, ennyi lett volna a célom... és meg akartam mutatni, hogy nem vagyok vesztes, nem vagyok egy kis senki, akit le kell nézni. Utálni tudtam, hogy nem vettek észre.
Talán ezután észhez térnek?
Azt hittem, ez lesz... egy pillanatra sem tudtam sajnálni, akkor sem, mikor sírva azt mondta, szálljak le róla. Alig pár percre, de sikerült elveszítenem a higgadtságom, és a józan gondolataim. Mérges voltam rá, amiért úgy elbántak velem, holott semmit nem tettem ellenük...
Véres volt az arca, az ingje, és szerintem az orra is eltört... fel akartam segíteni, de azt hitték, folytatni akarom, így azt hiszem Adam hátra húzott. Egy pillanatra bocsánatot akartam kérni, de...
Nem én kezdtem. Rohadtul nem, hanem ők. Nem az én hibám.
De ezt ki hitte volna már el nekem?
Alig volt rajtam egy-két karcolás, míg ő tele volt sebekkel, a tanár aki bejött, rögtön engem vitt le a tanáriba, miután megkérte a többieket, hogy vigyék az orvosiba a srácot. Persze elmondta, hogy normális esetben az igazgatóhoz kellett volna engem vinnie, de akkor biztos nagyobb baj lesz belőle. És hozzá tette, hogy tudja, milyen az az osztály, úgyhogy reméli, nem lesz nagy baj belőle.
Mindent elmondtam az osztályfőnökömnek, és ki volt akadva, de szerencsére hitt nekem. Nyilván ezerszer bocsánatot kértem, mert nem akartam messzire menni, de ez már a második, hogy zaklatnak. Megúsztam egy szaktanárival, és egy órák utáni elzárással, de marad a két jómadár is, akik kitalálták az egészet, plusz Adamék.
Myungkinak mivel nem volt nagy baja (mégsem tört el az orra, bár kajak megérdemelte volna), bent maradt ő is. Délután négyig ott basztam a rezet, édes hetesben az ügyeletes tanárral is, de legalább otthon nem kell tanulnom... még annyit megengedtek, hogy szóljak Jisungnak azzal kapcsolatban, hogy később megyek, és ne keressen, de persze mondtam neki, hogy Channak egy szót sem, mert halott ember leszek...
De ki tud parancsolni neki, vagy megkérni bármire is? Ahogy kijöttem az iskola épületéből, már felhívott azzal, hogy vár az út túloldalán... mérgesnek tűnt, így eléggé remegő lábakkal sétáltam át a zebrán pár járókelővel, de ahogy közeledtem felé, láttam, hogy sír.
- Mit csináltál már megint magaddal? Nem egyszer mondtam, hogy kerüld a bajt! - ölelt magához, ahogy megálltam előtte. - Mi történt?
- Ők kezdték... nekem pedig elegem lett belőlük - mondtam halkan.
- Hol van? Melyik idióta volt? - tolt el magától kicsit, és éreztem, hogy próbálja kevésbé szorongatni a dzsekim, ahogy a karomat fogta.
- Nem lényeges, rosszabbul fest nálam.
- Elvégzek rajta pár utolsó simítást, de azt nem éli túl!
- Chan, nyugodj meg... jó? - fogtam két kezem közé arcát, mert annyira kereste a szemével az illetőt, és nem akartam nagyobb bajt. - Kérlek! Kapott eleget, mostmár remélhetőleg leszáll rólam.
- Nem érdekel! Menjen a fenébe, élve el kellene temetni az ilyet!
- Chan, megijesztesz... nem szoktál ennyire ideges lenni.
- Aish... sajnálom, de utállak így látni. Annyira fáj.
- Pedig megérdemlem. Megtanulhatnék uralkodni magamon. Azt hittem, ezután észhez térnek, és nem maradok láthatatlan - sütöttem le a szemem.
- Felix... nem számít, mert én látlak. Soha nem veszem le rólad a szemem - emelte fel a fejem, én pedig letöröltem a könnyeit.
- Sajnálom, hogy aggódnod kellett... többet nem fordul elő - öleltem meg, már majdnem bőgve.
- Remélem is... tudod, ugye?
- Én is szeretlek, Chan - feleltem egészen halkan. Én vele ellentétben nem tudom nem kimondani... nem mintha ő nem tudná, csak engem félt, mint mindig.
- Gyere Csibe, lássuk el a sebeid.
- Már fertötlenítették, de kifogytak a sebtapasztból.
- Az nálam sincs, csak otthon - engedett el. - Menjünk, jó? Biztos fáradt vagy.
- Menjünk - erőltettem magamra egy mosolyt, bár fájt kissé a szám széle... alig múlt el az előző, már megint ez. Nem csodálom, ha aggódott miattam, bár nem értettem, miért akadt ki ennyire, így rákérdeztem...
- Valaki videóra vette, és kissé elterjedt az osztály csoportokban. De ne félj, nem lesz baj, mert nem látszódott az arcod, bár én rögtön felismertelek. Aztán Hanie megnyugtatott, hogy megúsztad egy elzárással - Láttam, hogy remeg a keze, ahogy a sebességváltón volt, így véve a bátorságot, megfogtam a kezét. Rám pillantott, és bár fájt látni a kisírt szempárt, elmosolyodott, én pedig viszonoztam.
Talán akkor döntöttem el, hogy többet nem akarom, hogy miattam legyen szomorú.
Végül visszamentünk a dormba, és bekente azt az 1-2 karcolásom, és sebtapaszt tett rá.
- Kész vagy, Csibe - simogatta meg a fejem. - Fáj valahol?
- Nem - ingattam meg fejem, majd csak arcát fürkésztem. Tétovázott kissé, de lassan hozzám hajolva a számra puszilt, ügyelve a sebemre.
- Akkor jó. Majd este lecseréljük.
- Rendben... hallod, amúgy nem a jövőhéten lesz Minho hyung szülinapja?
- Ah, de. Meg akartam kérdezni, hogy tudsz-e esetleg tortát sütni vagy ilyesmi.
- Egyszer sütöttem a húgomnak, szóval megpróbálhatom, bár abban anya is besegített. Elkérem a receptet - bólintottam. - Amúgy mit szeretne szülinapjára? Jobban ismered nálam.
- Azért ez jó kérdés volt... azt hiszem, szeret olvasni, de nem vagyok benne biztos.
- Akkor... csokitorta, vagy inkább valami gyümölcsös? Tudod, a diéta. Meg akkor valami~ - mondtam, de hallottuk, hogy kinyílik az ajtó, így arra néztünk.
Azt hiszem, nem csak én lepődtem meg...