TOO CLOSE || ChanLix ✔

● 4. Emlékek csapdájában

»»---- ᴇᴍʟᴇ́ᴋᴇᴋ ᴄsᴀᴘᴅᴀ́ᴊᴀ́ʙᴀɴ -----««

- Felix! Ne sírj, Felix!
- Miért vagy szomorú?
- Sírj csak nyugodtan, amíg el nem fogynak a könnyeid!
- El ne mozdulj onnan!
Nem láttam őket, túl sötét volt, de tisztán hallottam őket. A gardróbban ültem, felhúzott térdekkel, hisz máshogy nem fértem be oda. Felkeltem az éjszaka sötétjében, és újra hallottam őket, akiket más nem. Nem hagytak aludni, és mindig oda bújtam be, hogy legalább ne lássam őket. Ijesztőek.
Ahogy ott lebegnek, szinte átlátszóan, bár az évek alatt egyre inkább hasonlítottak egy hús-vér emberre, és már csak az érzés segített megkülönböztetni élőt a halottól.
Csak ültem a szekrényben, és sírtam, de megéreztem egy kezet a vállamon. Megijedtem, hisz még sosem értek hozzám.
- Felix, hallasz engem?
- Uhum - nyeltem nagyot.
- Mi a baj?
- Én... félek, hogy bántani fognak.
- Nem fognak bántani, ne félj. Rendben?
- Rendben. Te ki vagy?
- Toby Lee. A bátyád vagyok.
- T-tessék? - makogtam, és bár sötét volt és nem láttam, a hangja irányába néztem.
- Meghaltam, mikor megszülettem, előtted két évvel. De ne félj - éreztem, ahogy átölel. - Nem maradsz egyedül. Van egy nővéred, és lesz hamarosan egy húgod is. Lesznek barátaid, akik támogatnak, és lesz valaki, aki csak téged fog szeretni, és te is őt. Nem fogod látni őket, és hallani sem. Boldog leszel öcsikém, csak várd ki a végét. Ne add fel! Megígéred?
- De honnan tudod ezeket? - kérdeztem kissé szipogva. - Az oviban sem álltak szóba velem, és a suliban se.
- Tudom, mert elmondta valaki, aki látta. Ez volt az utolsó dolog, amit meg akartam tenni, de mostmár mennem kell.
- Ne menj! Maradj kérlek! - löktem ki a gardrób ajtaját, és keresni kezdtem Tobyt. A többi szellem eltűnt, és csak ő maradt előttem. Fényesebb volt, mint bármi, amit azelőtt láttam, de nem bántotta a szemem. Mosolygva törölte le a könnyeim, és adott egy puszit a fejemre, majd megfordult, és elindult a fény felé. - Toby...
- Ígérd meg, hogy türelmes leszel - fordult ismét felém, én pedig hevesen bólogattam, és felemeltem a kisujjam, egy "megígérem" kíséretében. Homályosan láttam, és a fény még ennél is ragyogóbb lett, amiért már lehunytam a szemem... de mikor újra kinyitottam, már nem volt előttem Toby.
Nem tudtam tovább tartani, és csak sírtam, és sírtam, mígnem sietett be anyu a szobába.
- Rosszat álmodtál, kincsem? Miért vagy a padlón? Meg fogsz fázni - húzott fel, majd az ágyra ültetett, és leguggolt elém. - Mi a baj?
- Anyu, itt volt Toby, de elment! - szipogtam.
Sosem láttam anyut ennyire meglepettnek, de csak elmosolyodott, és magához ölelt.
Biztos voltam benne, hogy sírt.
- Mostmár feküdj le aludni, rendben?
- Nem mehetek mellétek? Félek...
- De csak ma este, rendi? - mosolygott, mire elvettem a kis plüssöm, és anyu kezét fogva átmentem a szobájukba. Apu is fent volt, így alhattam köztük, aminek örültem.
Viszont másnap már kevésbé voltam boldog.
Megijesztett egy fura szellemlány, akinek hiányzott az egyik szeme, és fel volt vágva a szája. Akkor ijedtem meg igazán, mikor felsikított, és kiugrott az ablakon... annyira megrémültem, hogy kifutottam a teremből az óra közepén, és nem akartam kijönni a mosdóból, pedig ott is tele volt szellemekkel. Behívták a szüleimet, hisz nem az első alkalom volt, hogy kirohantam a teremből. Pszichológushoz küldtek, de senki sem hitt nekem.
"Túl elénk a fantáziája, ki fogja nőni."
Ezt mondta a pszichológus néni anyuéknak. Anya pedig azt kérdezte, hogy ha nem látok senkit, akkor honnan tudtam Tobyról...
Miután láttam, hogy senki nem hisz nekem, inkább próbáltam megszokni, hogy látom őket, és megtanultam figyelmet kívül hagyni, bár nagyon nehezen ment. Talán hetedik osztályra, addig a pszichológus viszont nem hagyott békén, hetente kellett hozzá mennem 1-2 órára. Emlékszem, az elején állandóan be akartam bizonyítani neki, hogy vannak szellemek: lerajzoltam azokat, akik épp a szobában voltak (még meg is álltak nekem egy helyben pár percre), de nem igen tudtam meggyőzni. Nem mondta, de éreztem, hogy nem hitte el.
Nyolcadikban viszont a nagynéném, akit mellesleg az egész család utál, elhitte nekem, és azt mondta, hogy ő is látja őket, de megtanult vele élni úgymond. Orvos, és ő írta fel nekem azokat a bogyókat, hogy ha beveszem, akkor nem látom őket, és vitamin is van benne. De ugyebár az sem hatott egy idő után, így próbáltam összeszedni magam... ott leszek tizennyolc, és még mindig nehezemre állt elfogadni ezt a tulajdonságom.
Levegőért kapkodva ültem fel az ágyban, és bármilyen megfontolás nélkül szálltam le a lehető leghalkabban, hogy kimenjek a konyhába. Csendben kivettem egy poharat a szekrényből, és a csapból engedtem bele vizet, de majdnem megfulladtam tőle, miután felkapcsolódott a villany...
- Jesszus, ne haragudj! Csak felkapcsoltam, hogy láss! - sétált közelebb Chan, majd a hátamat kezdte óvatosan ütögetni.
- Megvagyok - próbáltam abbahagyni a köhögést, majd a pultnak dőltem. - Felkeltettelek...?
- Dehogy, már egy ideje itt vagyok. Tudod, mint a jó szellemek - nevetett fel zavartan. - Te miért vagy fent?
- Uhm, csak hülyeséget álmodtam... és már nem is vagyok álmos, szóval egy darabig még fent leszek - gondolkodtam hangosan. - Amúgy miért vagy ébren?
- Csak nem tudtam aludni, mert megtettem délután. Nincs kedved ki jönni velem?
- Hova?
- Általában ha nem tudok aludni, kimegyek sétálni. Csak a sarokig, és vissza, ami egy negyedóra. Nos?
- Uhm... bent van a pulcsim - mutattam az ajtóra.
- Ih, ezek a szekrények ezer évesek... várj, keresek neked egyet, jó? Addig vedd fel a cipőd!
- Pizsi nadrágban?
- Rajtam is az van - nevetett, aztán el is halkult, hisz mindenki alszik. - Pedig általában ruha nélkül alszom, szóval nagy szó ez is.
- Ru-ruha nélkül?
- Aha. Mindjárt jövök - ment be a szobájába, én meg siettem felvenni a cipőm... 10/ mennyire néznek hülyének egy fehér-kék kockás nadrágban? Jó, legalább hosszú, és nem a térdemig ér. - Bocsi, csak fekete cuccaim vannak - tért vissza, majd a kezembe adta az említett "színű" pulóvert. - Oh fene, pont azt vettem ki, ami még rám is nagy...
- Nem baj~ - aigoo, majdnem megköszöntem.
Felvettem, és valóban jóval nagyobb volt rám, de hogy? Egy magasak vagyunk, igaz, talán izmosabb alkata van, velem ellentétben. Majdnem a térdemig ért, a kezem pedig körülbelül a pulóver könyök-részéig ért, így fel kellett tűrnöm. Bár le is akart csúszni, szóval úgy hagytam...
Lesétáltunk a lépcsőn, és elhagytuk a kollégiumot, és abban a pillanatban kitört belőle a nevetés.
- Bocsi, csak... áhh, olyan vagy, mint a hét törpe egyike ebben a cuccban! Mi is a neve, Kuka? Cukker!
- M-mi, én...? - makogtam már valószínű 100%-osan vörös arccal. Talán erre nagyobb befolyása volt annak, hogy a pulóvernek valami eszméletlen illata volt, hogy majdnem elájultam. Úgy értem, olyan... férfias? Nem mintha én női dezodort használnék, de ez nekem miért imponáló? Aigoo kajak nem értem magam, mik ezek a kirohanások?
- Az egyik kedvenc karakterem! Bírtam, mikor lenyelte a szappant, vicces volt! - nevetett tovább. - És igen, cukin áll rajtad!
- Uhum - nyaltam meg alsó ajkam, mert totál kiszáradva éreztem magam...
- Egyébként jól vagy?
- Igen... és te?
- Én is. Mit csinálsz holnap?
- Még nem tudom... Jisung azt mondta, be akar mutatni valakiknek, szóval délután elmegyünk aaa... az internet kávézóba a sulitól nem messze.
- Értem. Én mehetek be a stúdióba, mert el kell kezdeni a dolgokat a debüthöz. Apropó, jövőhéten kezdünk, hallottad?
- Hogy mi? - kaptam felé a fejem. - Jisung azt mondta, 1-2 hét...
- Úgy volt, de JYP előre hozta. Amolyan "meglepetés".
- Erre nem készültem fel lekileg.
- Én öt éve várok rá, szóval izgatott vagyok!
- Azóta vagy gyakornok?
- Olyasmi. Pár évvel ezelőtt nem vették ilyen szigorúan, így bejárhattam az Ent.-be. Te mióta vagy trainee?
- Csak másfél éve.
- Értem. Oh, kérsz valamit? - mutatott egy üdítőutomatára.
- Megint kávét akarsz, mi...?
- Ennyire nyilvánvaló? - kuncogott. - Azért is kólát iszok. Te mit kérsz?
- Van narancs?
- Igen. Jó lesz?
- Tökéletes - mosolyodtam el.
- Oksi - lépett oda, majd bedobta az aprót, nem sokkal később pedig megkaptam az üdítőt. - Tessék.
- Köszi!
- Nincs mit - bontotta ki a kis fémdobozt, ahogy én is, majd míg ő az automatának dőlt, én leguggoltam. Fáradt vagyok állni. - Felix?
- Igen?
- Te miért akarsz Idol lenni?
- Hosszú történet... csak ki akartam próbálni, miben vagyok jó, és miben nem, így az utóbbit akartam kijavítani. Ez pedig a tánc volt. Azt hiszem, most ez megy a legjobban - feleltem. - A nővérem és a húgom is rengeteget támogattak ebben, ahogy a szüleim is, úgyhogy azt hiszem, nem okozhatok nekik csalódást.
- Értem. Éés, szeretsz táncolni?
- Nem tudom - mondtam már bizonytalanul. - Néha olyan, mintha muszájból lenne. De ha megvonnám magamtól, azt nem élném túl... nehéz elmagyarázni.
- Nem is kell. Teljes mértékben átérzem... nem figyeltem, de öt év így hosszú idő. Ugyan komolyabban csak 2-3 éve foglalkoztam zenével, de... sok. Mégsem tudnám abba hagyni.
-

Értem - bólintottam, majd megittam az üdítőm. Mióta tudom a szénsavast ilyen gyorsan legurítani?

<< Chan pov. >>

Tizenöt perc. Igen, kereken ennyit aludtam, míg nem hallottam újra a hangokat... már megint ugyanaz.
"Miért alszol? Kelj fel!"
"Öld meg magad!"
"Add fel! Miért kínzod önmagad?"
- Hallgassatok! - fogtam be a fülem, és felültem, de azzal a lendülettel rohantam át a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom. Mély levegőt vettem, és igyekeztem lenyugtatni magam. Amint teljesen felébredtem, hallottam őket suttogni, de... utána csend lett.
Elindultam vissza a szobába, miközben azon gondolkodtam, hogy mit csináljak,de valaki volt a konyhában, szóval felkapcsoltam a villanyt. Szegény Felixre a szívbajt hoztam...
Mivel azt mondta, hogy rosszat álmodott, és nem tud aludni, kitaláltam, hogy menjünk el sétálni. Egyedül úgyis unalmas.
Adtam neki egy pulcsit, és kajak nagyon cukker volt benne! Aztán elindultunk le, és egy öt perc séta után megálltunk az automatánál, és beszélgettünk 1-1 doboz üdítő mellett. Nem gondoltam volna, hogy egy cipőben járunk ezzel a "nem tudok letenni a hobbimról" dologgal. Örültem, hogy nem csak én érzek így.
Miután megittuk, kidobtuk őket, és ekkor vettem észre rajta, hogy alig áll a lábán... akkor jól láttam, hogy majdnem elaludt guggolva, hehe!
- Felix.
- Hm?
- Gyere rám - fordultam meg, s leguggoltam.
- Heeeh?!
- Aigoo, miért jön ki nálam minden félreérthetően - csaptam homlokon magam. - Úgy értettem, hogy a hátamra, leszek az ingyen busz Pt. 2!
- De mi-miért?
- Mert fáradt vagy, butus. Elbírlak, szóval gyere - nevettem.
- De~
- Parancs volt - mondtam, mire csak sóhajtott, és lassan felszállt végre a hátamra. Tényleg nem nehéz, mintha egy zsákot vinnék a hátamon, hehe. Csak arra nem számítottam, hogy elalszik... aigoo, nem akarom felkelteni. Épp azon agyaltam, hogy hogy vigyem fel, mikor rezegni kezdett a telefon a zsebemben. Valahogy kivettem, és a fejemmel a válamhoz tartottam, hogy ismét a fiút tartsam.
- Hyung, hol vagy? Felix? Az isten szerelmére, hajnali egy van!
- Áh, pont jókor, Honey. Gyere le, és segíts! - kértem halkan majd ki is nyomtam és a zsebembe mélyesztettem a készüléket. Jisungnak sem kellett öt perc, már lent volt, és nyitogatta nekem az ajtókat. Kérdezte, hogy miért nem teszem le, de tök jó torna volt felmenni vele a lépcsőn. Gondolkodtam - mint mindig -, hogy hogy a fenébe tegyem az ágyába, ha Jisungéba nem tehetem, mert akkor neki kellene fent lennie, aki fél... szóval maradt az én szobám, és lefektettem az ágyamra, és betakartam, majd magára hagytam, mert majd' bevizeltem. Történetesen azután, hogy kijöttem onnan, elkezdett bombáni kérdésekkel Jisung.
- Most randitok volt? NEKEM NEM SZÓLSZ?! Miért vitted a szobádba? Ha megrontod, megverlek!
- Mi?
- NEM MI, CSAK TE EGYEDÜL.
- Halkabban, ssh! Csak kimentünk sétálni, és láttam hogy fáradt, szóval így hoztam haza, de közben elaludt - feleltem. - Nem rontok meg senkit, hé... csak kedves akartam lenni!
- Aha. Biztos rá fogsz mászni!
- Hülye vagy? Nem vagyok Afrika, mint te, drága.
- É-én nem is! NE TERELD A TÉMÁT!
- Jól van, menj aludni - legyintettem, majd lecsuktam a villanyt, és visszamentem a szobába.
Elfelejtettem levenni róla a pulóvert, meg fog sülni benne. De mi van, ha akkor ébred fel, mikor leveszem róla? Totál félreértene... aigoo!
Végül addig variáltam, míg arra nem jutottam, hogy megkísérelem levetkőztetni. Szerencsére nem ébredt fel, én pedig azt hittem, jött értem a kaszás, annyira aggódtam miatta. Hátat fordított nekem, és tovább aludt, szóval mivel volt helyem, lefeküdtem mellé. Már majdnem elaludtam, de éreztem, hogy megfordul, és... konkrétan mintha valami plüss lennék, megölelt. Nem, nem lett melegem! Mit kellett volna tennem? Az ölelést viszonozni kell, szóval én is úgy tettem, és próbáltam aludni.
Olyan csendes...

»»----------««