TOO CLOSE || ChanLix ✔

● 14. Nem vagy egyedül

»»---- ɴᴇᴍ ᴠᴀɢʏ ᴇɢʏᴇᴅᴜ̈ʟ -----««

W A R N I N G
+18
hihike, kissé kaki lett :'D

<< Felix pov. >>

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj.
Kívül-belül.
Tudom, hogy nem nagy dolog, de elég volt ahhoz, hogy eszembe jusson az a szörnyű nap... de úgy hiszem, ez nem viselt meg annyira. Talán Chan miatt? Régen eleve nem tudtam, kinek mondhatnám el, a szüleim se tudtak róla.
Ő pedig pontosan tudja, mire van szükségem. sosem gondoltam volna, hogy egy ölelés gyógyító lehet.
Bár kissé szomorú voltam, amiért egyedül voltam reggel. Hunyorítva olvastam el a cetlit, ami a szekrény oldalára volt ragasztva.

"Jó reggelt csibém, ne felejts el enni, és sokat pihenni ma is! Légy jó ^_^
Ha unatkozol, felhívhatsz, tudod a számom :))
Xoxo: Chan"

Nem bírtam ki vigyorgás nélkül, de... sajnálom Chanie, azt hiszem suliba kell mennem.
Felkeltem, és valahogy bicegve átmentem a szobába, ahol épp Inie pakolt a táskájába.
- Jó reggelt, hyung!
- Neked is. Mennyi az idő?
- Csak fél hét.
- Hogy hogy fent vagy?
- Tanultam... tudod, a promóciók miatt nem mentünk be, így sűrűn lemaradunk.
- Igaz is - motyogtam, majd az órarendünk szerint bedobáltam a könyveket a táskámba.
- Mit csinálsz?
- Készülődök. Chan elment, ugye?
- Igen, de mi lesz a~
- Nem akarok itt ücsörögni, megértesz ugye? Ne mondd el neki - kacsintottam, majd elszenvedtem magam a szekrényig.
- Megértem, de maradnod kellene...
- Nem lesz baj, ne aggódj. Nincs véletlen bokarögzítőd, ugye? Remélem lesz a boltban - vettem ki az egyenruhám, majd a gólyákat megszégyenítve, vettem fel a pólómat (fél lábon állva), majd rá az inget és a többit.
- Kérdezd Hyunjint, neki talán van.
- Itthon van még? - cseréltem nadrágot már Hanie ágyán ülve, majd csak az egyik lábamra húztam zoknit.
- Igen, szólok neki! - indult ki.
- Majd én~... aigoo - kerestem meg a mobilom az ágyneműim közt, és mázlimra 50%-on volt.
Aztán visszajött a szobába Inie és Hyunjin.
- Jó reggelt! Tessék, használd amíg kell - adta kezembe a bokarögzítőt.
- Jó reggelt! Köszönöm szépen - bólintottam.
- De ugye nem akarsz bemenni?
- Ez titok... volt. Ismerem magam, nem lesz baj - mosolyodtam el, majd levettem a tegnapi kötést, és felhúztam a cuccot, majd rá a zoknit.
- Okés. Majd hívj, ha van valami, jó? Lehetőleg kerüld a balfaszokat - nyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam.
- Igyekszem... köszi.
- Szivi. Jössz enni?
- Van számomra reggeli?
- Hát megkérjük Seungmin, hogy neked is készítsen. Tudsz járni egyedül, vagy segítsünk?
- Megköszönném az ételt, ezzel meg igyekszem boldogulni - vettem fel a táskám, majd kifelé menet ledobtam a cipőm mellé a bejárathoz. A konyhába belépve pedig kissé megszédültem, de Jeongin segített nem elesni... persze azonnal vissza akartak küldeni Hyunnal az ágyba, de tudattam velük, hogy azért volt, mert tegnap nem ettem semmit sem.
Azért örülök, hogy legalább ők nagyjából dumálnak velem... kicsit sikerült összerázódni a csapatnak, de tipikusan ha Minho hyung és Changbin a közelben vannak, Hyun hozzám sem szól, Jeongin ugyanez Seungmin miatt... de még mindig várok, és reménykedek.
Végül mivel Seungmin evett, Hyunjin készített reggelit nekem, pedig mondtam, hogy intézem én...
- Ülj le, nem kellene túlhajszolnod magad. Nem mintha nem tudnék meg sütni egy tojást meg bacont - mutatott a székre. - Plusz nem vagy egyedül, nem kell mindent magadnak csinálnod, főleg ha ilyen állapotban vagy.
- De én döntöttem úgy, hogy így akarok menni - mondtam halkan.
- És? Elfogadjuk, és segítünk ha kell - vágta rá Jeongin. - Te is megtennéd értünk, nem?
- Természetesen... köszönöm szépen - mondtam, bár már majdnem előbújt pár örömkönnyem, hehe.
Chan álma sínen van... apránként tényleg olyan lesz a Stray Kids, mint egy család - mégha köztünk kicsit több is van.
Miután én is ettem és tettem még egy kört a fürdőben, elindultunk a buszmegálló felé, bár Hyun ezerszer megkérdezte, hogy vigyen-e a hátán, de megnyugtattam, hogy annyira már nem fáj.
Na jó, francokat... alig tudok ráállni. Mikor fel kellett szállni a buszra, majdnem elsírtam magam, annyira fájt. Mert végülis a fájós lábbal kell indulni, nem fordítva.
- FIAM ÉN NAGYON MEGVERLEK, TAKARODSZ HAZA DE TÜSTÉNT! - Hoppá, Jisungról megfeledkeztem...
- Bocsi apu, de nem, és halkabban! - ültem le mellé.
- fogadni merek, hogy még mindig fáj a labad te hülye! Chan meg fog ölni minket!
- Ha nem kürtölöd világgá, akkor nem - sóhajtottam. - Nem akarok lemaradni, kérlek ne szólj neki!
- Aish... csak mert nem tudok nemet mondani! - csípte meg az arcom, amin felnevettem.
- Ha nagyon fáj neki, majd lemegy az orvosiba - ült be mellém a másik oldalra Hyun. Igen, leghátul csövezünk általában.
- Dik, te fel tudsz időben kelni? - forgatott szemet.
- Nem, még otthon alszok. Látod?
- Nem, csak egy faszkalapot látok. Akkor Hyun még otthon van, ugye?
- Hihetetlen vagy - fordult az ablak felé az idősebb.
Hogy ezek ketten állandóan csak veszekedni tudnak! Egyszer próba alatt majdnem egymásnak ugrottak... még csodálkoztam, hogy Jisung mindenkivel beszél Hyunjin kivételével. Vicces, mert Jisungból nem néztem ki, hogy képes vitát kezdeményezni, vagy folytatni... mikor meg engem védett be, akkor egy szót sem szólt.
- Gyere, Lixie! - húzott volna szerintem már csak megszokásból a suli felé miután leszálltunk, de már csak attól, hogy a csuklómhoz ért, reflexből ehúztam a kezem.
- Ne...
- Mi? Oh bocsi, a lábad!
- Nincs baj - mosolyodtam el. - Hova megyünk?
- Csokiért! A stúdióban hagytam... miért remeg a kezed?
- Csak a hideg - vágtam rá.
- Felix. Átlátszó vagy, mi történt?
- Később talán elmondom, most haladjunk - indultam a szokásos üzlet felé.
Aish, ez nagyon fáj... lehet tényleg otthon kellett volna maradni, de mostmár késő bánat. De már szerveztem magamnak programot, bár csak a buszon jutott eszembe. Keresgélni akarok Park Minki után... ha kiderülne, ki ölte meg, kereshetnénk bizonyítékot, és akkor talán Minki is tovább léphetne. Igen, akkor az én lelkem is nyugodtabb lenne, Chan pedig nem hallaná többet, és tudna aludni. Bár hallottam, hogy többen is vannak, de nem a mi emeletünkön valószínűleg, hisz többet nem láttam.
Ráadásul ha Chan rajtakap ma ezen, akkor én is ott fogok valószínűleg kísérteni a dormon.
Az oké, hogy a saját osztytálytermünkben meg tudtam nézni pár régebbi osztályképet, de sehol sem láttam Minkit, bár az csoda lett volna. Legalább azt tudom 100%-ra, hogy ide járt...
A negyedik szünetre talán sikerült annyira kipihennem magam, hogy egyáltalán talpra álljak, és szét nézzek a folyosón, sőt, még felszenvedtem magam a második és harmadik emeletre is. Ott valaki véletlenül nekem jött - bocsánatot kért legalább, mert sietett -... hát ööö, rálépett a lábamra, és azt hittem, bepisilek! Nem értettem miért, ha a bokám fájt, de mindegy.
- Lee Felix, mindenhol kerestelek! - Hoppá, ígyis alig tudtam lerázn Hant, erre... - Azt mondtad, kaksiznod kell, és hogy ne kísérjelek el a mosdóba!
- Csak annyit mondtam, hogy pisilnem kell!
- Told vissza a segged a terembe!
- Nem tesink lesz amúgy?
- Pont azért, te nem tesizhetsz. Dumáltam a tanárral!
- Köszi - sóhajtottam fel. - Milyen óránk lesz még?
- Föci, gazdaságtan. Annyira nem fontosak, szóval haza mehetnél! Hívjam a menedzsert? Taxi?
- Van busz, nem halok bele. Elenged szerinted?
- Mrs. Wang kedves, és megérti! Gyere, keressük meg. Bár lehet kapsz, amiért egyáltalán bejöttél - forgatott szemet.
Inkább már nem mondtam semmit, csak nevettem, majd lementünk a termünkbe, hátha ott van az osztályfönökünk. Szerencsére ott találtuk, és bár tényleg letolt, de haza engedett... de a kedves Lee Felix valójában még mindig nem akart visszamenni a koliba, hanem inkább a JYP-ba ment, azon belül a táncterembe. Nem táncoltam, hanem megcsináltam a matek és angol házit, amit ma kaptunk, aztán jah, megpróbálkoztam a gyakorlással. Azt mondják, hogy ha fáj, akkor erőltesd, bár lehet nem ilyen esetekre gondoltak, fogalmam sincs.
Én csak táncolni akartam.
Nyilván olyankor jön rám, mikor nem kellene, dehát ez van. Persze igyekeztem kevésbé terhelni a bal lábam... épp, hogy elindítottam a második dalt, és a tükör elé álltam - csukott szemmel, mert megszoktam -, és mikor tettem volna az első lépést, leállt a zene...
Eléggé megijedtem, és azonnal megfordultam, de a szívgörcs elvitt, ahogy megláttam Chant.
- Felix?
- K-kopogni elfelejtettél - makogtam, majd hátrálni kezdtem, mikor elindult felém. Nem olyasmitől féltem, hogy megüt, hisz olyat nem tenne, egyszerűen megijedtem, mert nagyon mérgesnek látszott.
- Miért nem vagy otthon? Nem szabadna ilyen állapotban táncolnod! Azt ne mondd, hogy már nem fáj, mert nem fogom elhinni!
- B-bocsánat... nem akartam otthon maradni - sütöttem le a szemem.
- Mióta vagy itt? Ne hazudj, mert meg tudom úgyis!
- Nagyjából egy órája csak, esküszöm!
- Remélem nem így mentél iskolába.
- Nem...
- Felix!
- Ne haragudj, tudom hogy nem kellett volna! - mondtam, és nagyot nyeltem, bár eléggé fájt a gombóc miatt, amit a torkomban éreztem.
- Aigoo, csak aggódok miattad! Olvastad, amit írtam? - fogta meg a kezem, én meg bólintottam. - Miért nem hívtál fel? Ha szólsz, hogy nem akarsz egyedül maradni, akkor veled maradok, vagy be hozlak ide, hisz a stúdióban is tudsz pihenni.
- Sajnálom... nem akartalak zavarni, és az iskolából sem akartam sokat kimaradni - vallottam be.
- Sosem zavarsz! Ha dolgom van, úgyis szólok. Nem mintha eget rengető feladataim lennének, de ha elő is fordul, nem hagylak sokáig magadra - törölte le másik kezével az épp éppen kicsordult könnyeimet. - Ha pedig lemaradsz a suliban, szólsz, és segítek! Hogy lehetsz olyan butus, hogy nem szólsz nekem ezekről? Tudod, hogy mindig itt vagyok neked - ölelt meg, én pedig visszaöleltem, és igyekeztem nem sírni.
Nincs okom rá, amíg itt van nekem.
- Nem lesz több ilyen, sajnálom - bújtam hozzá jobban.
- Én sajnálom, hogy kiakadtam... előbb is szólhattam volna, de nem hittem, hogy ez lesz - húzódott el tőlem, hogy rám nézhessen, keze pedig derekamon állapodott meg. - Nem hittem, hogy ilyen kis szabályszegő vagy.
- Nem mindig - mondtam halkan, de még mindig átkarolva a nyakát, figyeltem őt.
- A helyedben vigyáznék, nehogy meg büntessen valaki - nyalta meg ajkait, amiért kissé melegebbnek éreztem a helyiséget, de belementem a játékba.
- Mégis ki tenne ilyet? Ártatlan vagyok.
- Biztos? - húzott közelebb magához, így homlokunk összeért, egyik keze pedig a fenekemhez került, és ismét nagyot nyeltem. Úristen, ez a négy fal sok ilyet láthatott már, múltkor Minho is ezt csinálta, bár durvább volt velem.
- Nem... mi a büntim?
- Még gondolkodom rajta - markolt jobban a magánterületembe, mire felsóhajtottam, és kínomban lehunytam a szemem. Halkan fel kuncogott, és megcsókolt, de azt hittem, összeesek... egyszerűen nem volt elég a levegő, hogy csak az orromon vegyem, így elváltam tőle, és csak megöleltem. - Kis cuki.
- Hagyjál - makogtam, majd alig pár másodpercre rá már annyira melegem volt, hogy elengedtem, és hátat is fordítottam neki, miközben tenyerembe temettem az arcom.
Kurvára úgy éreztem, kicsi rám a nadrág... úristen, ez nagyon ciki! Még sosem volt olyan, hogy más miatt történt ez!
- Megvagy még?
- Nem... menj ki! Nincs jobb dolgod?
- Az a baj, hogy már végeztem, és haza akartam menni. De valaki írt, hogy nézzek be a táncterembe előtte, hátha itt találok valakit, és ki tudom nyírni.
- Hát, sikerült - mondtam halkan. - Megöllek, Jisung.
- Lixie drága, nem a hátaddal szeretnék társalogni.
- Ne mondj semmit...
- Mi a baj?
- Semmi!
- Lixie - lépett elém, és bár el is fordultam, elnevette magát. - Ejnye, kis huncut... ne haragudj.
- N-nem haragszom, csak kellemetlen - makogtam.
- Kell segítség?
- Nem!
- Most nincs benne semmi... ez teljesen normális, csibém. Mivel még nem voltál senkivel, és valószínűleg még mindig odébb lesz, le kell vezetned valahogy - kuncogott ismét. - Nos?
- N-nem akarok még meghalni...
- Nem halsz bele! Gyere - fogta meg a kezem, majd kifelé húzott a teremből, persze miután látta, hogy tudok jönni a lábamon. - Az én hibám amúgy is...
Nem nagyon tudtam mondani bármit, még csak fel sem fogtam a dolgokat, mikor behúzott a mosdóba, és körül nézett, és random bement egy fülkébe. Ránk zárta az ajtót, és mielőtt bármit mondhattam volna, ajkaimra tapadt. Valamennyire megnyugodtam, majd a fülemhez hajolt.
- Ne félj, nem teszek olyat, ami nem tetszene. Bízol bennem, ugye?
- I-igen...
- Akkor jó - mosolyodott el, majd újra megcsókolt, és megfordított. Alig kaptam levegőt, de venni is alig mertem, már csak a visszhangos hely miatt.
Miután felhajtotta az ülőkét, kicsatolta az övem, és kigombolta a nadrágom. Reflexből megfogtam a kezét, és azonnal megállt, de bocsánatot kértem, majd folytatta is.
Lehúzta a cipzárt, és lejebb húzta a nadrágom, majd lassan benyúlt az alsómba, amit csak beharapott ajkakkal próbáltam átvészelni.
Ahogy hozzám ért, végig futott rajtam egy bizsergés, és élesen szívtam be a levegőt. Majd lejebb került rólam a boxerem is, és tagomon lassan elkezdte mozgatni a kezét.
- Ha tényleg nem szeretnéd, szólj - suttogta.
- Folytasd... - feleltem, és bár nem láttam, tudtam, hogy mosolyog.
- Rendben, Csibém - puszilt nyakhajlatomba, én pedig olyan hangot adtam ki, amit még eddig soha, így befogtam a számat. - Egyedül vagyunk, nem kell visszatartani.
- Bármikor bejöhet valaki!
- Akkor segítek csendben maradni - szólt, mire oldalra fordítottam a fejem, hogy akkor most mire gondol... hát, ne nyögjek, vagy ne vegyek levegőt? Inkább az utolsó, bár nem mintha sokáig tudtam volna abban a pózban maradni. Főleg, mikor kicsit gyorsított a tempón, és a jó érzés miatt hátra döntöttem a fejem, és ismét elég érdekes hangot adtam ki.
Nagyjából tíz percig tartott, ha nem volt negyedóra, de azt hittem, ott esek össze... nem gondoltam, hogy ennyire jó, ha nem magam intézem ezt a problémát.
Miután lehúzta a wct, engem kiengedett, de ő bent maradt, és vissza zárkózott azzal, hogy várjam meg kint... azt hiszem, ezt nehezen fogom feldolgozni magamban, mégha pozitívabb élmény is volt...
De azt hiszem, ezzel szintet lépett a kapcsolatunk, mégha egyikünk sem mondta még ki hivatalosan... mikor fogja vajon megkérdezni? Már a barátságnak halvány jele sincs köztünk. Biztosan csak miattam vár... még meddig fog?
Nem számít, ki fogom várni magam is, sosem tudnék lemondani rólunk.