TOO CLOSE || ChanLix ✔

● 5. Figyelem

»»---- ғɪɢʏᴇʟᴇᴍ -----««

<< Felix pov. >>

- ÚRISTEN MI FOLYIK ITT?! BANGCHAN HYUNG MEGÖLLEK! - Kissé szívfaszt kaptam, mikor Jisung elkezdett kiabálni. Rögtön kipattant a szemem, így megdörzsöltem, majd körülnéztem. Ez nem az én ágyam... jesszus, miért van mellettem Chan?!
- Mi a baj? - ült fel ő is. - Áh, jó reggelt, jól aludtál? - kérdezett de én csak pislogni tudtam egy darabig.
- Jól, de hogy kerültem ide?
- Elaludtál út közben, és nem tudtalak az ágyadba tenni, ezért ide hoztalak - emelte fel kezét, hogy ásítson. - Hallod Sungie, átaludtam az éjjelt!
- Jah, öt és fél órát~ MI VAN, TUDTÁL ALUDNI?
- Asszem jah, nem keltem fel - nevetet Chan. - Ilyen se lesz többet.
- De, Lixie baba mától itt alszik!
- Heh? M-miért?- makogtam.
- Mert hyung tudott aludni, míg mellette voltál.
- Nem hiszem, hogy csak miattam tudott, csak fáradt lehetett!
- Jisung, nyugi. Nem kell itt aludnia, amúgyis az őrületbe kergetném - nevetett zavartan, majd felkelt, de ekkor vettem észre, hogy csak egy szál nadrágban van... mint valami testépítő, csak élőben! Jézus Mária, a szemem most vesztette el a szüzességét, és majdnem sikítottam, de Jisung megelőzött.
- ÖLTÖZZ FEL TE BAROM, NEM EGYEDÜL LAKSZ MÁR!
- Oh, bocska - indult a szekrénye felé, én meg a fejemre húztam a takarót.
- Balfasz! Lixre is csak a szívfaszt hozod!
- N-nem gáz - keltem fel, majd azzal a lendülettel igyekeztem vissza a szobába, hogy felöltözzek, majd tettem egy kört a fürdőbe, hogy összeszedjem magam. Aztán hát öm, utána néztem a busz menetrendjének, és kitaláltam, hogy előre megyek, bár Seungmin és Jeongin is ott volt a buszon. Szerencsére nem vettek észre, szóval jah.
Utálok egyedül lenni, de... mióta eljöttem, olyan vörös a fejem, mint aki most futotta le a maratont! Vagy csak lázas vagyok? Nem kaphattam el Jisungtól, vagy de? Eh.
Basszus, amúgy hol a telefonom? Ugye nem hagytam a koliban?! Áhh, ez nem az én napom!
Míg ezen gondolkodtam, leültem egy padra a parknál, hogy megvárjam hyungot, ha már így leléptem.
Már legalább negyedórája basztam ott a rezet, mikor két srác megállt előttem, egy pedig kicsit odébb. Egy pillanatra megijedtem, mert azt hittem, hogy a tegnapiak, de nem... öm, ezek kicsit magasabbak voltak, és izmosabbak, és mindkettőnek az ing ujja fel volt tűrve.
- Vegre megtaláltunk. Emlékszel ránk, Yongbok? - nevetett a fel zselézett hajú.
- Nem. Kellene? - kérdeztem, de próbáltam leplezni az ijedtségem. Miért érzem magam ilyen védtelennek? Vagy inkább... gyengének?
- Akkor teszünk róla - nevetett fel a másik, a következőt pedig az ökle mondta, ahogy behúzott nekem... a tegnapi még mindig fájt, és ez csak rátett egy lapáttal, azt hittem, ott ájulok el.
De még levegőt sem hagytak venni, és amikor a földre kerültem, ott rúgtak, ahol értek. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy összekuporodtam, és nem tudtak olyan helyen megrúgni, hogy eltörjön valamim...
- Végeztetek már? Fejezzétek be, kapott eleget - szólt azt hiszem a harmadik, mire abbahagyták a püfölésem.
- Megérdemli! - kezdtek vitába vele, de én meguntam. Azt sem érdekelt, ha elájulok, de akkor is felkeltem, és... jah, visszaadtam amit kaptam, de lehet túl erős lett, mert hátraesett... a fura hajú meg már adta volna nekem vissza, dehát annak is adtam egy kis köszönömöt. De nem tartott sokáig, mert a mögöttem lévő felkelt, így ugyanarra a sorsra jutottam. Erősen lehunytam a szemem, és kezemet feltartva védekeztem, de... nem jött az ütés.
Egy ismeretlen alak volt előttem, nekem háttal, mégis ismerős volt.
- Jól vagy? Felix, ugye? - segített visszaülni a padra. - Basszus, ezeknek elment az eszük!
- Uhum... köszönöm...
- Hyunjin. Még nem mutatkoztam be, ne haragudj - vett elő egy zsebkendőt. - Miért álltak beléd?
- Nem tudom - ingattam a fejem, de ha nem fogja meg a karom, lefordulok a padról... dehát nekem sem kellett több, és azt hiszem, elájultam.

●●●

Sötét volt, mikor kinyitottam a szemem. Először azt hittem, meghaltam, de hamar leesett, hogy egy kórteremben vagyok. Rólam pedig tudni kell, hogy utálom ezeket a helyeket, így nem kellett több: felkeltem. Csakhogy elfelejtettem az infúziót, ami azonnal kijött a vénámból - eléggé fájt -, a következő akciómban pedig elestem. Megszeppentem, hisz ahogy fel akartam állni, kiment az erő a lábamból, így csak szerintem lehorzsoltam a térdem... aish, nem érzem semmimet! Hogy kerültem ide egyáltalán?
- Felix! - éreztem, hogy valaki felsegít, majd csak szimplán felkap, és visszafektet az ágyba, bár kevésbé voltam oda az ötletért. - Felix, nyugodj meg!
- C-Chan hyung? - kérdeztem kissé rekedt hangon.
- Igen. Megütötted magad?
- Nem vészes... miért vagyok itt?
- Verekedésbe keveredtél a reggel, vagyis megint beléd kötöttek. Valami Leo és Adam, cserediákok. Nem ismered őket?
- De, azt hiszem igen - stíröltem a plafont.
- Mi okuk volt erre?
- Mondjuk úgy, hogy jogosan kaptam - haraptam ajkamba. - Pedig már három éve.
- Minek?
- Nem biztos, hogy tudni akarod... ki tudja, mit hinnél rólam.
- Mindenkinek van egy olyan éne, amit el akar rejteni a világtól, de... ez nem olyan, amit szégyellned kell.
- Uhum... hát, röviden annyi, hogy pár évvel ezelőtt nem voltam valami jó gyerek - mondtam halkan. - Megvoltak rá az okaim, és az egyik miatt figyelmet akartam... De nem kötöttem belé senkibe, csak ha ők kezdeményeztek... mint Adam és Leo. Állandóan piszkáltak és egyszer megvertem őket - fordultam háttal Channak, bár eléggé fájt a művelet. - Még enyhén fogalmaztam... Leo a sürgősségin kötött ki. Anya sem akarta elhinni, hogy majdnem kinyírtam az évfolyamtársam, pedig csak 15 lehettem. Elfeledkeztem a dologról, pedig visszagondolva tisztán emlékszem rá, addig vertem a fejét a falba, míg nem folyt a belőle a vér. - Letöröltem az az egy könnycseppet az arcomról, ahogy eszembe jutott egy-két rossz emlék, majd erőltetetten felnevettem. - Kissé beteg voltam, mi? Ezután kimaradtam egy hónapig az iskolából, és örültem, hogy megúsztam ennyivel. Miután anyáékat sírni láttam a hibámból, megígértem nekik, hogy nem bántok többet senkit... ma sikerült megszegnem, de valahogy nem tudtam megállni. Ha nem jött volna Hyunjin, biztos addig vernek, amíg lélegzem.
Vártam, hogy mit mond erre, de csendben maradt. Eszem ágában sem volt megfordulni... féltem. Nem akarom újra látni, ahogy undorodva néznek rám.
Nem mondott semmit, de megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, és hogy megölel.
- C-Chan?
- Az a fiú, aki sír amiatt, hogy eltévedt, és állandóan zavarba jön, ne próbálja beetetni nekem, hogy nem jó ember.
- É-én nem is... - Áhh, ennyire nyilvánvaló? Nekem még szokatlan az is, hogy egyáltalán beszélnek velem. - Nem hallottad? Majdnem megöltem valakit, mert idegesített...
- Talán akkor is csak egy kis figyelemre lett volna szükséged. Nem mondom, hogy jól tetted, de tudod, hogy nem volt helyes. És ez a lényeg.
- De... aigoo.
- Most viszont pihenj, késő van - nevetett, majd fel akart kelni mellőlem, de szinte reflexből kaptam el a karját. - Hm?
- Maradhatsz, és aludj te is... - mondtam halkan, de már megint úgy éreztem, hogy tiszta vörös vagyok.
- Biztos? Nem akarom, hogy leess.
- Biztos - mondtam halkan, mire csak megint nevetett egy sort, és megölelt.
Nem mintha megérdemelném, hogy figyeljen rám.

<< Chan pov. >>

Megállt a szívverésem - igen, így éreztem, mikor Hyunjin felhívott azzal, hogy Felixet megverték, és most nincs eszméleténél.
Csak lezseren mentem le a lépcsőn azzal, hogy elmenjek az üzletbe, majd a JYP-hoz, de amint megtudtam, mi történt, rohanni kezdtem, majd mentem a kocsihoz. Nem volt elég neki a tegnapi, most ezerszer rosszabbul nézett ki, hisz csupa vér volt az egész arca.
- Hyung, rendben lesz, csak vigyük kórházba! - nyugtatott Hyunjin.
- Tudom... te menj iskolába, majd én beviszem - vettem fel, ő meg kinyitotta az ajtót, hogy be tudjam tenni Felixet, viszont ő is beült mellé hátra. - Megértem, hogy aggódsz, de más kötelességed van~
- Indulj már!
- Aish - ültem be a volán mögé, majd ismét beindítottam a kocsit.
A kórházba érve Hyunt végre rá tudtam venni arra, hogy iskolába menjen, én viszont csak fel-alá járkáltam a folyosón, míg Felix vizsgálaton volt, és azon gondolkodtam, hogy hogy magyarázom meg ezt a managernek. Az volt a feltétele annak, hogy ne kelljen velünk laknia, hogy figyelek a srácokra. Vagyis magam ajánlottam fel, hogy ne fáradjon ezzel, erre...
Ráadásul jövőhéten készülünk a debütre, hogy fog addig rendbe jönni?
Gondolataimat az hesegette el, hogy kinyílt az ajtó, és kijött rajta a nővérke, akit szinte azonnal letámadtam. Persze csak akkor esett le, hogy ismerem...
- Hannah?
- Oppa?! - kérdezett, de azonnal megfordultam. Erre nem készültem fel lelkileg... - TE HÜLYE BAROM, NEM LÁTTALAK KÉT ÉVE! - vágott fejbe a felírótáblával, így visszafordultam.
- Auh... ne haragudj! Minden oké otthon?
- Élünk még, de veled mi van? Áhh várj, nekem dolgoznom kell - sóhajtott.
- Várj! Hogy van a fiú odabent? - mutattam az ajtóra.
- Nincs belső vérzése, csontja nem tört, viszont... szépen átrendezte valaki az arcát. Reggel mehet, de ne erőltesse magát 1-2 napig - felelte, mint valami gép. - Ki ő neked? A pasid?
- Heh? Miért néz mindenki melegnek? - sóhajtottam. - A csapattársam... jövő hónapban már debütálunk.
- Oh, sok sikert.
- Nagyon lelkes vagy...
- Miután szó szerint leléptél, ne csodálkozz. De örülök, hogy jól vagy, oppa! - ugrott a nyakamba már sírva, én pedig megöleltem.
- Sajnálom, Hannah...
- Tudom, hogy okod volt rá, szóval nem kell. Tizenöt perc múlva szünetem lesz, szóval hívj meg egy kávéra, jó? - engedett el.
- Rendben, hugi - mosolyogtam rá, majd csak figyeltem, ahogy elmegy.
Gyorsan felnőtt, mi? Két évvel fiatalabb nálam, és már 19 éves... aigoo, hiányzott már, lesz mit beszélnünk. Persze előtte megkérdeztem az orvost, hogy bemehetek-e Felixhez, de azt mondta, hogy alszik, és hogy várjam meg a látogatási időt.
Addig pedig kénytelen voltam felhívni a menedzsert, és elmondani neki, mi történt.
Azt hittem, le fog tolni érte, de azt mondta, hogy nem én tehetek róla, de lehetőleg maradjak mellette, és figyeljek rá. Valamint, hogy leigazolja a cég a hiányzását, és ne aggódjon miatta.
Ahogy letettem a telefont, Hannah már visszajött és elkezdett rángatni a kórházi büfé felé. Meghívtam egy kávéra, én viszont a nagyobb pohárral vettem, amiért szintén lebaszott.
- Még mindig túl sok kávét iszol? Kinyírod magad!
- Hannah, ez nekem olyan, mint a víz... konkrétan átfolyik rajtam.
- Úgy értem, nem fogsz tudni aludni.
- Eddig sem tudtam.
- Még mindig? Gyógyszer? Tea?
- Mindent kipróbáltam már - nevettem, majd belekortyoltam a koffeines italba, de sikerült leégetnem a nyelvem, amin csak nevetett.
- Esti ágytorna? Elvileg hatásos! - nézett rám olyan perverzen, hogy azt az egy kortyot félrenyeltem. - Kérdezd meg a pasid, biztos benne lenne.
- Hannah! Felix nem a pasim! Mégcsak nem is a fiúkat szeretem.
- Mindegyik BL sztori így kezdődik - forgatott szemet. - "Nem vagyok meleg!"
- Túl sok yaoit nézel...
- Lehet. Bocsika, de egyszer sem hoztál haza egy lányt sem, mire kellene gondolnom? - nevetett.
- Attól még volt barátnőm.
- Kajak? Kicsoda?
- Már nem emlékszem, talán egy hónapig jártunk... aztán szimplán dobott, bár nem lepett meg. Sok dolgom volt.
- Ahh. Akarok egy sógornőt! Menj, és csajozz be.
- Nincs időm ilyenekre!
- Undok vagy, sose lesz barátnőd! - nézett rám durcásan, amit nem tudtam nevetés nélkül hagyni.
- Nagyon a témában vagy, neked nincs fiúd?
- Örülök, hogy megkérdezted - kuncogott, majd felemelte a kezét. - Januárban férjhez megyek! - Mikor megláttam a gyűrűt az ujján, köpni-nyelni nem tudtam... nagyon le vagyok maradva! Úristen...
- Az én kis hugicám férjhez megy? Nem, nem engedem, te bátyusé vagy! Megígérted! - akadtam ki, de annyira nevetett, hogy majd lefordult a székről.
- Babákkal játszottunk, és óvodás voltam!
- Aigoo... ki a szerencsés egyébként?
- Majd bemutatom neked mindenképp, jó?
- Rendben. Mesélj róla!
- Magas, helyes, 21 éves, színészkedik. Nem kell aggódnod, szeret és vigyáz rám - mosolygott.
- Ha nem, akkor megkeresem a puskám - nevettem. - Hát, gratulálok, sok boldogságot!
- Köszönjük!
Aigoo... emiatt bánom, hogy csak úgy leléptem.

»»---------««