|Nicholas Collins|

Harmincnyolcadik

- Nicholas! Kezdek aggódni! Órák óta nem veszed fel a telefont! Kérlek szépen, hogy hívj vissza amint ezt meghallgattad! Szeretlek! - könnyes szemmel nyomtam ki a hangpostát, miközben remegő kezekkel álltam a fürdőszobában és a tükörképemmel szemezgettem. A bizonytalanság és a félelem a hatalmába kerített. Rossz érzés rabja voltam, nem voltam se nyugodt, se kiegyensúlyozott. Napok óta rosszul érzem magam, a hangulatom pedig kiszámíthatatlan. - Akkor felhívom Piaot! Ő biztos tudja, hogy hol van - kerestem ki Nicholas ügyvédjének a telefonszámát, miközben rányomtam a névre és szám szélét rágcsálva vártam, hogy felvegye. A másodpercek lassan teltek, úgy éreztem, hogy bármelyik percben elsírhatom magam. Piao végül fogadta a hívásomat. - Öhm, szia! Én Jenna vagyok! Azt szeretném kérdezni, hogy tudsz valamit Nicholasról? - fürkésztem a csempét, miközben Piao válaszolt, de hangját nem hallottam tisztán, mert mentőautó hangos szirénája hasított bele a levegőbe.

- Jenna! Itt vagyok! - válaszolta Piao. - Jól figyelj arra, amit mondani fogok! - hadarta, miközben könnyes szemmel pillantottam a tükörképemre. - Nicholas megsérült - amint kimondta, minden forogni kezdett velem. Kezemet a hasamra szorítottam, miközben éreztem, hogy vissza fog jönni a vacsorám. Mikor azt hittem, hogy rosszabb már nem lehet, egy hirtelen mozdulattal hajoltam előre, hogy a vacsorám távozzon belőlem. - Itt vagy? Haló?

- H...hogy mit mondtál?! - köhögtem a hajamat hátra túrva. Izzadt a hátam, remegett a kezem. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok, hogy a testem elengedi a súlyát. - Mi van Nicholassal?! - kiabáltam és a mosdókagylóra ütöttem. - Mi van a párommal?!!

- Kórházba megyünk! Elküldöm a címet! Gyere ide! - és ekkor bontottam a vonalat.

Szinte lassított felvételben láttam, hogy kilököm magam előtt az ajtót, majd a kanapén található fehér táskához futok. Tenyeremet a hasamra szorítottam, mintha erőt tudnék meríteni az apró életből, ami bennem növekszik. Remegő kezekkel helyeztem vállamra a táskámat, miközben megfordultam, de ekkor Liamel találtam szembe magam, aki a lépcső szélén állt.

- Anya?! - suttogta. - Hol van apa? - vonta fel a szemöldökét, mire oldalra biccentettem a fejem és próbáltam visszafojtani a sírásomat. Liam elé léptem és puszit nyomtam a homlokára. Káosz. Túlságosan nagy volt a káosz, ami a percek alatt a fejem felé tornyosult.

- Anyának el kell mennie, oké? - simítottam a haját. - Nemsokára visszajövök!

- De baj van? - kérdezte, miközben tekintetemmel a tengerimalac felé pillantottam, aki egy szelet uborkával játszott. Próbáltam elterelni a fiam figyelmét, de Liam okos volt. Megérezte, hogy valami nincsen rendben.

- N...nem tudom - böktem ki, majd könnyeimet törölve megindultam az ajtó felé.

Miután beléptem a kórház forgó ajtaján, tekintetemmel a recepciót kerestem, ahol egy fiatal hölgy ült. A monitor tompa fénye megvilágította fáradt és karikás tekintetét. Az asztalon egy csésze kávé foglalt helyett, amit az ajkához emelt, miközben felém pillantott. - Nicholas Collins melyik szobában van?! - támaszkodtam a pultra, miközben kezemet a hasamra helyeztem. Miután a nővér útba igazított, végigfutottam a folyosón és megkerestem a szobáját. - Mi történt az apukáddal?! - suttogtam, miközben belöktem magam előtt az ajtót, és szembe találtam magam Nicholassal, aki az ágy szélén, egy melegítő szettben és pokrócban ült. Hatalmas kő esett le a szívemről, a könnyeimet megkönnyebbülten letöröltem, miközben leguggoltam elé. - Nicholas! - fogtam meg a kezét, amit az ölében tartott. - Életem! Mi...mi történt veled?! - ráztam a fejem, de Nicholas nem válaszolt. Láttam, hogy a válla be volt kötve, hogy valami történt vele. A halántékán lila sebek voltak jelen. Szinte lassított felvételben láttam, hogy némán kifújja magát, hogy csak pislog. Olyan, mintha egy olyan állapotba esett volna, amiből nem lehet őt kihúzni. - Mi történt veled, életem?! - helyeztem borostás arcára a kezem, de ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Nicholas vörös tekintettel a szemembe nézett, majd tenyerét a csuklóm köré fonta és egy határozott mozdulattal ellökte a kezem. A mozdulat mindennél jobban fájt. Nem akartam elhinni, ezért nagyokat pislogtam, hogy jobban lássak. A fejemet ráztam, magyarázatot vártam a viselkedésére. - Mit csinálsz? - fürkésztem az arcát, mire a szemembe nézett. Nem mondott semmit, csak nézett. Mintha egy megtört kisfiú ült volna velem szembe.