|Nicholas Collins|

Negyvennegyedik

Munka után azonnal elhívtam anyát a kávézóba mert sürgősen beszélni akartam vele. Úgy éreztem, mintha megfordult volna velem a világ. Mintha eddig tartott volna a tökéletes, gondtalan életem. Mindenem megvolt, amire vágytam. Tökéletes esküvő egy káprázatosan szép parkban, egy gyönyörű fiú és egy kislány. Nem vágytam másra, csak Nicholas szerelmére. Mindent megkaptam. Erre egy váratlan napon a sors úgy döntött, hogy mindent megváltoztat. Ép ésszel nem tudtam felfogni, hogy ennyi idő után, miért jött vissza a városba. Próbáltam félvállról venni a dolgot, de nem volt egyszerű. Egyszerűbb lenne, ha Hassan csak a volt pasim lenne. De ő nem csak a volt pasim. Minket olyan múlt köt össze, amivel kevés ember találkozik. Olyan dolgok történtek és szakítottak szét minket, amik az egész hátralévő életünkre hatással lesznek. Még akkor is, ha külön utakon folytattuk.

- Szia, kicsim! Fal fehér vagy! Minden rendben? - anya maga mellé helyezte a táskáját, miközben a homlokomhoz hajolt és puszit nyomott a bőrömre. A karjaim közt tartottam a lányunkat, aki néha rúgkapált álmában, de egyébként csendben aludt a mellkasomon. Az illatából merítettem erőt és bátorságot, hogy szembe tudjak szállni ezzel a dologgal. Alayna csendben szuszogott, kicsi kezével néha meghúzta a nyakláncomat, de pufó ajkát mindig összeszorította. Életem egyik legnagyobb kincsét tartottam a kezeim közt.

- Nem fogod elhinni, hogy mi történt ma, anya! - remegő kezekkel emeltem ajkamhoz a kávéspoharat és lehunyt szemmel kortyoltam bele az italba. - Még én sem fogom fel! Én... - remegő kezemre pillantottam, amit anya mosolyogva lefogott. A szeme mellett megjelentek a ráncok, a szemhéját visszafogott arany szemfesték emelte ki. Barna haját a tarkójánál fogta össze. A kisugárzása és a higgadsága mindig megnyugtatott. Ez volt az első alkalom, amikor nem sikerült. - Hassan itt van! - amint kimondtam, anya a szája elé emelte a kezét és nagyokat pislogva nézett rám.

- Mi?! - a kelleténél hangosabban kérdezte, ezt Alayna is meghallotta, hiszen mozogni kezdett a kezeim közt. - A te Hassanod? - suttogta könnyes szemmel. Nem tudtam, hogy mit mondjak, még én sem dolgoztam fel a történteket.

- Tudom, hogy mindenkinek van exe! Én is ismerem Nicholas ex barátnőit, ezért természetes, de...Hassan más! - ráncoltam a szemöldökömet.

- Mikor láttad őt? - sóhajtotta anya, majd hátra dőlt a széken és összefonta maga előtt a karját.

- Ma délelőtt a ruhaüzletben! Öltönyt és inget rendelt! - sütöttem le a szemem, miközben üveges tekintettel néztem előre. - Nem tudom, hogy mit csináljak! - ekkor anya összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Semmit! - csattant ki. - Hassan a múlté! Egy dolog a múltadból! Semmi értelme foglalkozni vele! A ti történetetek azon az éjszakán véget ért! - mivel anya tudta, hogy kicsit elszaladt vele a ló, sápadtan helyezte arcára a kezét, hogy visszaszívja amit mondott. - Nem akartam felháborgatni - magyarázta elcsukló hangon. - De az az éjszaka... - helyezte szeme elé a kezét. - Mindenkinek nehéz volt - anya sírni kezdett, ezért a lányom arcát néztem, aki idő közben kinyitotta szemét és nyűgös tekintettel fürkészte a mennyezetbe épített gömb lámpákat. A tekintetem megtelt könnyel, hiszen anya az eszembe juttatta az időt, amit eltemettem magamnak. Rossz érzés, amikor az ember egy olyan időszakra gondol, ami megváltoztatta az egész életét. Nem volt könnyű emlékezni, nem volt egyszerű felejteni. Minden rossz emlék eszembe jutott. Ezzel a keserű érzéssel nem tudtam mit tenni, csak csendben tűrtem.