|Nicholas Collins|

Negyvenhetedik

Mérhetetlenül nagy fájdalmat éreztem, a fájdalom pedig nem csillapodott. Késő este a mosdókagylónak támasztottam a kezem és hideg vízzel locsoltam az arcomat, de nem tudtam összeszedni magam. Azt hittem, hogy el tudom magam taszítani a múlttól, hogy már nem kísért tovább. Mégis elég volt egy szó, egy pillantás és minden kezdődött elölről. Egyedül éreztem magam és ebben az volt a legrosszabb, hogy a pici Sophie is nagyon hiányzott. Régen majdnem belehaltam a fájdalomba, nehezen tudtam a padlóról felkaparni magam. Most, hogy minden az eszembe jutott, úgy éreztem, hogy újra ott voltam, abban a pillanatban, amikor végleg összetörtünk és belül meghaltunk:

Késő este Hassan kinyitotta nekem az ajtót és a padlót fürkészve előre engedett. Lassú és erőtlen mozdulatokkal léptem be a nappaliba, ahol a kis lámpa még égett. Éreztem, hogy mögöttem van, tudtam, hogy nem akar belépni, de muszáj volt elfogadni. Az ajtót becsukta, a mellényt pedig a fogasra akasztotta. Nagy csend és sötétség telepedett a nappalira. Nem ezt vártuk. Hónapokig rendezgettük és tervezgettünk. Háromszor festettük át a nappalit, új bútorokat vettünk, hogy minden tökéletes legyen. Arra vágytunk, hogy ababa végre világra jöjjön és új nappaliban köszönthessük. A fa lépcső felett lógott a Welcome Baby feliratú rózsaszín szalag. A korlátokra rózsaszín és fehér lufik voltak kötve, a nappali közepén még egy csokor virág is várt rám. Emlékszem, hogy tegnap ezt mi ketten csináltuk, hogy a babát színesen tudjuk fogadni. Most, hogy kudarcot vallottunk, a színek hirtelen válltak feketévé és színtelenné. Hassan volt az, aki a lépcsőhőz lépett és egy hirtelen mozdulattal letépte a szalagot. Láttam rajta, hogy nem tud uralkodni magán, ezért sírva mellé sétáltam, majd tarkójánál fogva magamhoz húztam. Hassan nem ellenkezett, nem dühöngött, még csak csúnyán sem beszélt. Egyszerűen felfogta, hogy a lányunk szülés közben meghalt. - Nem fogom kibírni! - a parkettára térdelt és tenyerével végig szántotta az arcát. Nem válaszoltam, csak a fejemet rázva letérdeltem mellé.

- Együtt átvészeljük! - a hasamra helyeztem a kezem. Megszokásból csináltam, olyan mintha a baba még bent lenne. Hassan a kezemet nézte, majd szipogva a lépcső felé pillantott.

- Fent van a szobája - suttogta és hátra túrta a hajam,

- Igen - bólintottam és erőltettem magamra egy mosolyt. Hassan és én kivettük a rózsaszín takarót, amibe szülés után a babát csomagolták. A takarót összehajtva helyeztük a pici ágyra és egymás kezét fogva néztük az üres fekhelyet. Próbáltam visszafogni a sírást, imádkoztam, hogy ne törjön fel belőlem, de nem bírtam ki. A nyugtató ellenére az ágy szélébe kapaszkodtam és kiabálva sírtam. Érzelmileg és lelkileg is teljesen tönkre mentem. - A lányom! A pici lányom! - remegő kezemet a pokrócra helyeztem, de tudtam, hogy nem volt ott. - Hassan... - magam elé helyeztem a kezem, mintha csak most fogtam volna fel, hogy mi történt valójában. - A kislányunk... - Hassan határozottan a homlokához húzott, éreztem, hogy keze remeg a fejemen. Hallgattam a szíve gyors dobogását, dühösen ütöttem a mellksát, pedig szegény nem tehetett semmről sem.