Egyetlen szabály van Nicholas Collins életében:
Semmiféle párkapcsolat vagy elköteleződés, csak alkalmi szex.
Nicholas Collins élete gyökeresen megváltozik egy szakítás után, miután felesége kellemetlen vizsgálatra küldi férjét. A felesége szerint...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Kétségbeesetten futottam be a kórház fotocellás ajtaján. Az emberek ledöbbenve néztek engem, sokan félre álltak, hogy utat adjanak nekem. Abban a percben minden mozgolódás és beszélgetés megállt a folyosón, és mindenki azt figyelte, hogy az embereker kikerülve édesanyám szobájához futok. Eluralkodott felettem a káosz, a végtagjaim nehezen mozogtak. A lehető legrosszabbra gondoltam. Nem akartam még ezt. Nem akartam újra átélni azt, amit egyszer már átéltem. Nehéz súly nehezedett a lábamra, és úgy éreztem, hogy bármelyik percben elsírhatom magam. Nem törődtem azzal, hogy az orvosok utánam futottak, félre löktem a nővéreket az útból. Még emlékszek, hogy a kezem lecsúszott a kilincsről, ezért küszködve löktem be magam előtt az ajtót. A függöny el volt húzva, sötétség telepedett a szobára. Tekintetemmel édesanyám ágya felé pillantottam, de az ágy üres volt. A másodpercek töredéke alatt fel sem fogtam, hogy üres ágy és sötét szoba fogadott engem. A felismerés utolért. Édesanyám nem volt a szobában. Hatalmas könnyeimet már nem tudtam visszafogni. Erőtlenül guggoltam le és arcomba temettem a tenyerem. Fájdalom. Kín. Kínlódás. Ugyanaz a kisfiú voltam, mint az, aki elveszítette az édesapját. - Csak te maradtál nekem - fogtam meg az ágy szélét, hogy erőt gyűjtsek. - Ne mondják, hogy meghalt - megmarkoltam a fehér huzatot, de minden összedőlt körülöttem. Éreztem, hogy az orvosok mögém álltak, senki nem mondott egy szót sem. Fájt a szívem, fájt minden porcikám. Elvesztés és hiány. Fájdalom és még több fájdalom. - Hol van az anyukám?! - ütöttem az ágyra dühösen.
- Nicholas...
Szinte lassított felvételben láttam, hogy lassan megfordulok, felpillantok, majd anyukám tekintetével találom szembe magam. A vér kifutott az ereimből, az erőm elhagyott és tehetetlenül zuhantam le a padlóra. Könnyes szemmel fürkésztem anyukám arcát, aki lassan letérdelt elém. A szemöldökömet ráncoltam, nem akartam hinni a szememnek. - Anya? - kezemmel az arca felé nyúltam, majd a füle mögé tűrtem az egyik hajtincsét. - Hogy...hogy lehetséges ez? - az orvosokra pillantottam, akik illedelmesen mosolyogtak, jelezve, hogy édesanyám kigyógyult a katatóniából.
- Nagyon jó hírekkel tudunk szolgálni, Mr. Collins - suttogta az intézmény fő orvosa, miközben anyukám megállás nélkül fürkészte az arcomat. Pislogott. Sírt. A mozdulatai lassú volt, de...élt.
- Tényleg te lennél a fiam? - helyezte arcomra a kezét, majd megsimította a borostámat. - Erős vagy! Egy igazi férfi - ujjaival még mindig a borostámat simogatta, majd megérintette a homlokomat. - Ugyanúgy nézel ki mint az édesapád - ekkor hatalmas könnyek kezdtek hullani a tekintetéből. Megtámasztottam az arcát, hogy segítsek neki, miközben tudatosult bennem az, hogy hatalmas kő esett le a szívemről.
- Hogy érzed magad? - töröltem le a könnyeit. Anya sápadtan fürkészte az arcomat, látszólag zavarodott volt. Nem tudta, hogy mi történt, hogy miért ültünk a padlón. Lassan felsegítettem őt, miközben az orvosokra pillantottam, akik kezüket hátra téve bólintottak.- Hogy van? - pillantottam az anyukámra, aki engem nézett. A haja már őszült, ráncok is megjelentek a szeme alatt. Változott az évek alatt, de úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban minden boldogságot visszakaptam, amit elvesztettem.
