|Nicholas Collins|

Huszonnyolcadik

Remegő kezekkel emeltem az ajkamhoz a vizet, miközben a kórház folyosón idegesen ültem a műanyag széken. Az igazságtól csak percek választottak el engem. Olyan percek, amik nem csak rohamosan teltek, de kikészítették az idegeimet is. A másodpercek alatt megfordult a fejem, hogy mi van akkor, ha rosszul gondoltam és csalódni fogok? Mi van akkor, ha a teszt eredménye nem az, amire én számítottam? Próbáltam felkészíteni magam a csalódára is, de a szívem mélyén reménykedtem abban, hogy a megérzéseim nem csalnak. Könnyes szemmel szemezgettem a kezemben tartott összehajtott lappal. Úgy éreztem magam, hogy bármelyik percben elájulhatok. A gyomrom liftezett, nem akartam, hogy a reggelim visszajöjjön. - Édes istenem... - hátra túrtam a barna hajam, az egyik orvos összeráncolt szemöldökkel nézett rám, hiszen látta rajtam, hogy valami nincsen rendben. Erőltettem magamra egy mosolyt, miközben még mindig az összehajtott lapot fürkésztem. - Gyerünk Jenna... - biztattam magam arra, hogy maradjak erős, hogy ne essek össze az eredménytől. - Bármi lehetséges - fújtam ki magam, miközben szinte lassított felvételben láttam, hogy a lapot lassan kihajtom, majd az első sortól kezdve suttogva olvastam fel a szöveget. - A DNS vizsgálatok alapján számolt biostatisztikai számítás szerint, Nicholas Collins apasága, Liam Gomez tekintetében, 99,99998%-ban valószínűsíthető, tehát GYAKORLATILAG BIZONYÍTOTT.

"99,99998%"

- Te jó ég! - pillantottam oldalra, miközben könnyes szemmel az ajkamra szorítottam a kezem. - Nicholas... - pislogtam nagyokat, miközben próbáltam felfogni az olvasottakat. - Nicholas a fiam apukája? - végig szántottam a kezemen, mert libabőr futott végig az egész testemen. Rosszul éreztem magam, azonnal émelyegni kezdtem. Robot szerű mozdulatokkal tekertem le a víz kupakját és nagyokat kortyolva ittam belőle. - Tehát igaz... - suttogtam, miközben a recepciós pult mögött dolgozó ápoló felállt, mert látta rajtam, hogy valami nincsen rendben. - Nicholas Collins a fiam vér szerinti édesapja? - álltam fel, miközben a lapot a táskámba hajtottam, mert úgy éreztem, hogy nálam biztonságban van. - El kell mondanom Nicholasnak... - sétáltam jobbra majd balra a folyosón. - Igen...- ültem vissza, majd a tenyerembe temettem az arcomat. - Tudnia kell! - felálltam és egyenesen a kórház fotocellás ajtajához sétáltam. Még mindig a történtek hatása alatt voltam, ezért görcsösen szorítottam a kormányt, miközben egyenesen Nicholas házához hajtottam. Még nem jártam Nicholas otthonában, viszont elhatároztam magam, hogy elmondom neki az igazságot. Joga van tudni azt, hogy Liam az ő fia. Nem tudom, hogy történt, hogy mit csináltak kilenc évvel ezelőtt a kórházban, de ijesztő rájönni arra, hogy a fiam édesapja mindvégig Nicholas Collins volt. Amikor kilenc évvel ezelőtt találkoztam Nicholas Collinssal a mesterséges megtermékenyítés napján akkor...lehetséges, hogy ő volt a donor? Nem! Arról tudott volna. Azt hiszem, hogy valamit nagyon elrontottak azon a napon a kórházban.  Valamit elrontottak. Ebben biztos voltam. A teszt nem hazudik. - Elmondom neki! Muszáj megtudnia!