|| 𝗞𝗲𝗻𝗺𝗮𝘅𝗥𝗲𝗮𝗱𝗲𝗿 || 𝗞𝗼𝘇𝘂𝗺𝗲 𝗞𝗲𝗻𝗺𝗮 𝗳𝗳.

|𝗵𝘂𝘀𝘇𝗼𝗻𝗻𝗲𝗴𝘆𝗲𝗱𝗶𝗸 𝗳𝗲𝗷𝗲𝘇𝗲𝘁|

Gyorsan felöltöztem majd ténylegesen megindultam az én egyetlen és legkedvencebb iskolámba. Nagyon fúrta az agyamat, hogy vajon mit is tervezhetnek nagyapáék, ötletem se volt így természetesen egész nap Levvel tárgyaltam, hogy szerinte mi is lehet. Végül a tokyoi toronnyal se jutottunk semmire így már nem volt mit tenni mint kivárni.

– te Lev.. – fordultam meg a fiú felé. – kezd durván idegesíteni, hogy nem tudom miről van szó – mordultam fel.

– jézusom |becenév| veled meg mivan, áras belőled a sötét aura, mérges vagy valakire? – érdeklődött Tetsu.

– Úgy gondolom, hogy  magára mérges. – válaszolt helyettem Lev, ráadásul telibe találta.

– igen, idegesít, hogy nem tudom miért  nem tudom mit akarnak. – kezdtem el magamba motyogni mire a létező összes szempár ránkszegeződött a folyosón.

– Kenma-san! Csinálj már valamit.. |név| kezd ijesztő lenni. – remegett meg Lev látva a sötét aurám, mire barátom egy puszit nyomott homlokomra.

– mhm, inkább rátok bízom. – azzal sarkon fordult és elment.

– ugyan-ugyan |Név|-chaan, nem kell sokat várnod ne idegeskedj már ennyire. – karolta át vállam Tetsu, de nemtudtam lenyugodni.

– ahhh, eressz... – löktem le kezét vállamról majd beviharzottam a termembe, hogy kivárjak a nap végét.

Szinte villámgyorsan rohantam ki a teremből mikor meghallottam a csengőszót, de nem haza, a torna terembe. A fiúk elkerekedett szemekkel bámultak ahogy hajtottam őket, sokszor meg is kaptam, hogy igazán lenyugodhatnék dehát nem igazán sikerült. Edzés végére már sikerült lenyugodjak egy kicsit így már az öltözést te siettem el olyan gyorsan. Amint végeztem és kiléptem az iskola ajtaján észrevettem barátom amint kint vár a nintendójába bújva. Szaporábbra vettem léptem majd karjaimba zártam szerelmem és puszit nyomtam forró ajkaira.

– mehetünk? – nézett mélyen szemembe.

– neked nem kéne hazamenned tanulni? tudtommal neked holnap angol tesztet kell írnod. – engedtem el karjaimból.

– de... viszont nemakarom, hogy egyedül menj haza, bakaa. – pöckölt homlokon mire csak egy jóleső nevetés szökött fel torkomból.

– nem kell ennyire aggódnod, haza találok menj és tanulj.. nem akarom, hogy miattam rosszak legyenek a jegyeid. – adtam egy utolsó csókot ajkaira majd elköszöntem tőle.

Villámsebességgel szedtem a lábaim hazafelé így nem egyszer estem el bennük. Egész úton azon járt az eszembe, hogy mi az istent rejtegethetnek, jobban belegondolva az utóbbi pár napban nagyon furcsán viselkedtek, titkolóztak és nem is kérdezősködtek annyit. Eldöntöttem, hogy amint hazaérek kérdőre vonom a két időst. Már a ház előtt voltam amikor kivettem a fülest és elraktam a táskámba majd betrappoltam a házba. Amint beértem belekezdtem a mondandómba, hogy mostmár ne titkolózzanak és ne szórakozzanak mostmár velem mert egész nap ezen kattogtam, de miközben magyaráztam megéreztem két kart ahogyan hátulról körém fonódik, két apró, hideg, vékony kar.

– huh? – rezzentem meg mikor megéreztem az ismeretlen érintést, majd óvatosan magam mögé pillantottam. Akit ott megláttam, szinte azonnal összerándult a szívem. – K..Kosuke?? – pillantottam le a mögöttem álló kisfiúra, aki történetesen apukám mostoha testvérének a fia.

– |név|-chaaan, olyan rég láttalak! Olyan nagy vagy! és olyan széép! – szorított ölelésén, mire tejesen könnybe lábadtak szemeim és a meglepettségtől térdre rogytam. – |név|-chan? mi a baj? nem örülsz nekem? – szomorodott el a 5 éves kisfiú.

– Már hogyne örülnék neked Kosuke... – szorítottam magamhoz a fiút.

Pontosan tudtam, hogy miért van itt és azt is, hogy a családom a mai nap folyamán bővült egy taggal. Egy 2 éve, hogy apám közölte velem és anyámmal, hogy a mostoha nővére rákos, így szinte lehetetlen volt az az opció, hogy fel nevelje az akkor 3 éves Kosuket. Habár semmi vér nem kötött a kisfiúhoz mégis nagyon szerettem. Megleptek, őszintén szólva megleptek, mindenre számítottam de erre nem. Semmi ellenvetésem nem volt abban, hogy a fiú velünk maradjon, eleinte anyámra lett volna bízva de miután én eljöttem, az apja pedig elment, így a legközelebbi rokonok a nagyapáek voltak. Szívesen magamra vállaltam volna a kis Kosuket dehát még nemvagyok 18 így nemtehetem. Az egész estét átbeszéltük a nagyiékkal és Kosuke is minden figyelmét nekünk szentelte. Este 8 körül elmentünk mindannyian fürdeni majd előkerestem pár ágyneműt és beágyazva magam mellett megvártam ameddig az újonnan "kapott" kisöcsém végez.

– |Név| Nee-saan!!! – rohant ki törölközőbe, majd az ágyra vetette magát.

– Kosuke!! Vegyél fel nadrágot!! Azonnal! – dorgáltam meg mire azonnal felpattant és felöltözött, majd visszasietett hozzám.

– Nee-san, mostmár minden jó lesz ugye? – ült le ágyam szélére majd lóbálni kezdte lábait.

– minden erőmmel rajta leszek, hogy jólérezd magad. – mondtam a plafonnak majd éreztem ahogy egy kis test fúródik oldalamhoz.

– mostantól te vagy az új családom? – nézett fel rám,mire csak bólintottam.

– úgy tűnik, igen. – szorítottam magamhoz majd szép lassan simogatni kezdtem aranybarna tincseit.

Sokáig fent voltam és gondoltam, hogy mennyire hiányzott is Kosuke végülis két éves korában végig én vigyáztam rá és már akkor is egy angyal volt. Örültem, hogy végre ő is jó kezekben van mint én. Viszont rettenetesen sajnáltam azt amit neki át kellett élnie.

Sziasztok!! Itt is van az új rész^^
Remélem tetszik és élvezetes lesz az elolvasása!
Köszönöm szépen a sok jó/segítő visszajelzést millió puszi nektek!
Holnap megpróbálok jönni a következő résszel.
További szép napot/estét/reggelt!
-Lexi❤️