It's an omega like an alpha [Jungkook ff.] - Befejezett

7. Nem kívánt társ

Bár hittem Jungkooknak, a saját szememmel akartam látni az eltűnt hullákat. Éppen ezért nem mentem ebédelni, helyette a hátsó ajtót használva észrevétlenül kisurrantam az erdőbe. Nem volt tiltva, mégse akartam, hogy az egyik korrupt tanár kövessen, és rájöjjön, hogy tudok a kis dolgaikról. Egyedül nem lennék képes megvédeni magam, a gödörben pedig nem végezném, ha egy mód van rá.

Ahogy haladtam befelé az erdőben, furcsa érzés kerített hatalmába. Hasonló volt a félelemhez, mégse nevezhetném annak. Ez azonban nem gátolt meg, a kíváncsiságom ugyan úgy megmaradt. Még akkor is, mikor láttam a hatalmas fekete gödröt, amiből mindent elégettek. Semmi se maradt benne, csak hamu, amit a szél néha felkapott. Hirtelen rosszullét fogott el, sírni támadt kedvem, ahogy belegondoltam, hogy velük mind találkoztam. Még ha nem is ismertem fel őket egytől egyig, az iskolánk részei voltak, érző emberek, akárcsak én. Most még sincsenek a földön.

Nem volt maradásom. Féltem, hogy a merénylő, vagy valamelyik tanár, erre jön, és meglát, ezért visszaindultam. Ám nem azon az útvonalon, amin jöttem. Felsikoltottam, mikor eltűnt a lábam alól a talaj, én pedig fenékre érkeztem egy elég mély gödörben. Felnéztem az égre, és megpróbáltam kiugrani, de sajnos csak a feléig jutottam.

Megkapaszkodni se volt lehetőségem, a föld olyan puha volt, hogy ha hozzáértem, leomlott. Előbb terít be, minthogy én kimászok. Kiáltani akartam, de gyorsan lebeszéltem magam. Mégis, hogy magyaráznám ezt ki? Pont a hullagödör melletti csapdába estem bele, de nem tudok semmit, csak erre sétáltam? Ki venné ezt be?

Leültem, és vártam. Előbb-utóbb, ha másnak nem is, de Seijinek fel fog tűnni a hiányom. Addig pedig valahogy kitartok.

A felhőket nézegettem, már amennyit a fa lombjaitól láttam. Érdekesnek találtam, hogy bár nincs nálam semmi, mégis meg tudom tippelni az időt, a nap állásából.

Felsóhajtva a mellkasomra emeltem a kezem. Kezdett sötétedni, éhes voltam, a testem pedig lángolt a fájdalomtól. Ilyenkor már túl vagyok két injekción is, de így, hogy ezek kimaradtak, a generált alfa gének felvették a harcot az eredeti omega létemmel. Ennek eredményeképp pedig megpillantottam Keyla-t, a farkasomat, akivel már napok óta nem találkoztam. Leült elém, és csendesen figyelte ahogy szenvedek, mintha azt mondaná, ,,megérdemled". Csakhogy mi össze vagyunk kötve, tehát ami nekem fáj, az neki is.

- Miért csinálod ezt? - kérdezte a fejemben. Farkas létére nem tud beszélni, a gondolatait viszont át tudja juttatni a gazdájának, azaz nekem. - Miért nyomsz el engem?

- Tudod nagyon jól - válaszoltam kissé halkan. Teljesen elfogyott minden erőm, alig bírtam nyitva tartani a szemem.

- Meg fogunk halni. Azzal, amit teszel, a mélybe taszítasz engem. Nem fogok tudni örökké harcolni a megvadulás ellen.

- Nem is kell. Kézben tartom a dolgokat.

- Ugyan dehogy. Te nem látsz a fejedbe, én viszont mióta száműztél, ott élek! - felelte. Négy lábra állt, és közelebb jött hozzám. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen nem hinném el, de minden egyes lépésével fájdalmat okozott. - Mind a ketten haldoklunk.

- Keyla - mondtam ki a nevét. Ezzel feloldottam magam, ugyanis a fájdalom alább hagyott. - Inkább élek együtt ezzel a fájdalommal, mint a ténnyel, hogy bármikor elkaphat egy alfa. Láttad, mi van a világba. Mi van a falunkba, ahol felnőttünk. Úgy akarsz élni? Rettegésben?

- De így megfojtasz!

- Amíg én kitartok, neked is ki kell - fordultam el tőle. Hátradőlve teljesen megadtam magam a sötétségnek, ami körülvett, mégse ájultam el. Keyla nem beszélt többet. A hallgatásával büntetett. És tudtam, hogy igaza van, mégse bírtam leállni. Nem. Nem akarok minden nap attól rettegni, aki vagyok.

Lehunytam a szemem, és élveztem a kellemes szellőt, ami bejárta a gödröt. Fenyő és citrom illatát hozta magával, ami édes ölelésbe burkolta hideg testem. Ismerem ezt az illatot. Ez Jungkook.

Felnéztem a gödör tetejére, és akkor pillantottam csak meg egy az éjszakánál is sötétebb alakot, vörös szemekkel. Egyenesen rám meredt, mikor pedig magamhoz húztam a lábam, leugrott elém. Ijedtemben rögtön körbenéztem, Keyla-t keresve, de ő már elment. Istenem, csak rá ne jöjjön!

- Jungkook - mondtam ki hangosan a nevét, egy félmosollyal az arcomon. Kook leült, és átváltozott emberré. Elfordultam, és beharaptam az alsó ajkam, ugyanis nem tudtam elkerülni a találkozást a mellkasával. Kidolgozott izmai voltak, ezt már akkor megállapítottam mikor kiszállt a kocsiból. A karjai félelmetesek, akárcsak a combjai, mégis inkább biztonságot adnak felém. Bár... Mit is várjak egy olyan alfától, mint Jungkook.

- Jó sokáig tartott, mire megtaláltalak - felelte vidáman. - Jól vagy?

- Persze - nyögtem ki remegő hangon.

- Biztos? Mert ez.. - térdre állt, megragadta a csuklóm, és egy lágy mozdulattal az ölébe húzott. Kezem a fejem fölé emeltem, és hagytam, hogy ő vezessen, ugyanis attól féltem, hogy rossz helyre nyúlnék, ha kapálóznék. Jungkook fejét a nyakamba temette, és mélyen beszippantotta az illatom. - Mi lehet ez. Nem olyan, mint ami eddig volt - morogta a fülembe. Rémület lett úrrá rajtam, kezem a mellkasára emeltem, és eltoltam magamtól.

- Lehetne, hogy nem szagolgatsz? Pláne így, ruha nélkül.

- Ohh, ne haragudj - tért magához, és nézett fel rám. - Seiji szólt, hogy nem talál, és keresselek meg. Otthagytam nála a ruháim. - Aprót bólintottam, tenyerem pedig a vállára helyeztem. Forró volt a bőre, puha és selymes. Mint egy gyereké.

Jungkook nem moccant, így az arcunk közel került a másikhoz. Éreztem kellemes illatát, ahogy kifújja a levegőt, és élvezettel vesztem el a rám csillogó vörös tekintetében. Lelki szemeim előtt azonban megjelent Keyla, aki menekülésre utasított, ettől pedig a szívem nagyot dobbant. Mielőtt még Jungkook bármit is mondhatott volna, a kínos csendet a hasam korgása zavarta meg.

- Akkor kiviszlek, és eszünk valamit - mosolyodott el. Felállt, megragadta a derekam, és felemelt a kezébe. Úgy ugrott ki velem, mintha pihekönnyű lennék, ez pedig nem egy több méteres gödör lenne. A felszínen letett, én azonban képtelen voltam lábra állni. Minden erőm elszállt, és éreztem, ha hamarosan nem adom be magamnak a szert, megtörök, Jungkook pedig rájön a titkomra. Ha már eddig nem érezte meg, amit eléggé furcsállok. - Fáj valahol? - guggolt le elém. Sajnos kisebb terpeszben, amitől éreztem, hogy a vérem a fejembe tódul. Ismét elfordultam, és lehunytam a szemem.

- A lábam - hazudtam. Valójában mindenem fájt.

- Akkor gyere a hátamra - négykézlábra állt, majd egy pillanat alatt visszaváltozott farkassá. Óvatosan rámásztam, azt viszont nem mondta, hogy kijelentésének eleget téve, sietni fogunk. Olyan gyorsan szelte a kanyarokat, alig bírtam megkapaszkodni a bundájában. Igyekeztem rásimulni, nehogy fájdalmat okozzak neki.

Seiji már a kapuban várt minket Jungkook ruháival, és egy kisebb táskával. Tudtam, mi van benne, ahogy azt is, miért jött ki. Jungkook óvatosan lefeküdt, én pedig legurultam róla. Seiji odafutott hozzám, megvárta, amíg Kook visszaváltozik, és odaadta neki a ruháját. Tökéletes elterelés volt, ugyanis Jungkook nem ránk figyelt, hanem arra, hogy felöltözzön. Azalatt a két perc alatt pedig Seiji biztonságosan beadagolta nekem a szert.

- Legközelebb ha sétálni mész, szólsz. Ha beleesel egy gödörbe, szólsz! Világos?

- Persze, majd beleesek, kimászok és megkereslek, hogy gyere értem, mert beleestem - forgattam meg a szemem a hülyeségén. Jungkook felnevetett, amitől nekem is halvány mosoly ült ki az arcomra.

Szívesen megkérdezném tőle, hogy észrevett e bármi gyanúsat vagy szokatlant rajtam, de ha a válasza nem lenne, mégis mivel magyaráznám ki magam? Inkább várok. Előbb-utóbb úgy is kiderül. Elvégre ha Jungkook tudni akar valamit, azt nem tudja magában tartani.