It's an omega like an alpha [Jungkook ff.] - Befejezett

14. Vigyáztál rám?

- Te tiszta hülye vagy - rázta meg a fejét Seiji. - Azt tudod, hogy te valószínűleg már aludni fogsz, mire őt ma kiengedik? - kérdezte kissé nyersen, mintha egyértelmű lenne.

- Ebbe nem gondoltam bele - motyogtam magam előtt, de még így is meghallotta.

- Nem gondoltál bele. És mégis mit mondok majd neki, miért nem mehet be hozzád? - idegességében az asztalra csapott, amitől összerezzentem. Észrevette, és keresztbe font karral sóhajtott egyet. - Nem hiszlek el.

- Nézd, általában öt után szokták kiengedni őket. Addig kihúzom valahogy. Utána pedig megmondod neki, hogy beteg vagyok, és úgy nézek ki, hogy még téged se engedlek be, nehogy megláss - vontam vállat. - Meg fogja érteni.

- Kíváncsi leszek én arra - forgatta meg a szemeit. Minden készen állt, mindent felhozott a szobámba. Ilyenkor három napig ő gondoskodik rólam, ami most Kook miatt nehezebben megoldható lesz. De Seijinek van ürügye bejönni hozzám, elvégre orvos, én pedig most, csak egy beteg leszek. A testem már érzi, hogy ez fog következni. Ahelyett, hogy omegaként minden férfit megbámulnék, és készülnék a tüzelésre, fáradékony vagyok, és ha nem figyelek oda, ülve elalszom. Szerintem, az én életem megszűnt omegaként. Nem vagyok se ez, se az. Sehova se tartozom. Ez lesz az én keresztem.

Bele se merek gondolni, mi lenne, ha valaki megtudná, mit beszéltem Roxonnal. Seijinek nem mondhatom meg, azonnal hazaküldene, mert veszélybe kerültem. Lényegében pedig ez nem igaz. Elvégre Jungkook sosem bántana. Ezért nem értem Roxont. Azt mondta, nem sokáig őrzi meg a titkom. De mit ér vele, ha elmondja az emberének? Nem tudom miért, de bízok annyira Jungkookban, hogy nem adná tovább senkinek, és nem is használná ki. Vajon milyen terv forog a fejében? És hogy tudja rejtegetni Jungkook elől?

Egész nap arra vártam, hogy felküldjék őket. Bizonyára fáradt lesz majd, még akkor is, ha ő közben aludt. Ez eléggé megviseli mind az omegákat, mind az alfákat. Persze a béták! Nekik semmi gondjuk sincs. Bár való igaz, a sors nekik sem hagyott gondtalan életet.

Öt óra tájt, elmentem a pince bejáratához, és hallgatózni kezdtem. Semmit se hallottam, és senki se jött errefelé, úgyhogy leültem, és vártam. Nem tudom miért, de fél óra késéssel engedték csak ki őket. Az ikrek észre se vettek, egymásba karolva futottak el, mintha kergetné őket valaki. A cipők tompa kopogása jelezte, hogy velük ellentétben, a személy, aki most jön fel a lépcsőn nyugodt, és kimért. Tudtam, hogy Jungkook az.

Felálltam, és elé léptem, nagy mosollyal az arcomon. Jungkook fáradtan és megviselten nézett le rám, majd felém hajolva, fejét a vállara ejtette.

- Álmos vagyok. Pedig aludtam - motyogta.

- Ez teljesen normális. Gyere, felkísérlek a szobádig. - Megragadtam a karját, és átemeltem, így a nyakamba kötött ki. Nem voltam nagy támasz, mégis úgy éreztem, meg kell tennem mindent, amit csak tudok. A lépcsőkön csak csoszogott, alig maradt ereje. Nem értettem, miért, elvégre a másik kettőt mintha kilőtték volna. Jungkook pedig.. Teljesen le van szívva.

- Csináltam valamit? - kérdezte, mikor leültettem az ágyára.

- Mire gondolsz?

- Nem emlékszem semmire. Milyen voltam? - Egy pillanatra elgondolkodtam. Mit válaszoljak neki? Roxon azt mondta, csak azt fogja hagyni neki, hogy rám emlékezzen, hogy ott voltam vele. Amint rágondoltam, Kook szemei egy pillanatra felvillantak. Tudtam, hogy itt van, és hall mindent. Ezzel akar jelezni.

- Igazad volt, aludtál. Néha emberi alakban, néha farkasként.

- Akkor, hogy hogy rajtam van a ruhám?

- Ezt már ne tőlem kérdezd - vontam vállat. - A tanárok voltak veled végig, én este elmentem.

- Inkább nem akarom tudni - fintorodott el. - De még ha aludtam is, halvány rémképek vannak rólad, ahogy ott ülsz mellettem.

- Elvégre megígértem - köhintettem párat, mire felkapta a fejét, és felállt.

- Beteg vagy? Megfáztál ott lent? - hadarta. Hátrébb léptem, és köhintettem még egyet. El kell hitetnem vele a dolgot, különben Seiji nem lesz elég oda.

- Nem vagyok valami jól, de nem a te hibád. Azt hiszem, megkeresem Seijit, és lefekszem aludni.

- Akkor holnap találkozunk - intett. Visszafordultam az ajtóból, és elmosolyodtam. Bárcsak mondhatnám neki, de nem tehetem.

- Jó éjt, Jungkook.

***

Onnantól fogva, hogy elalszok a Seiji által belém fecskendezett gyógyszertől, olyan, mintha az a három nap két pillanat alatt letelt volna. Leteszem a fejem, behunyom a szeme, és már kelek is fel. A különbség csak annyi, hogy nyomott és tompább vagyok utána. Ráadásul ismét szembe kell néznem a pokoli fájdalmakkal, amiket az alfa hormonok okoznak. Seiji nem hajlandó ilyenkor adagolni nekem, ezért mire felkelek, csak nyomokban lesz megtalálható a szervezetemben. Ami azt jelenti, hogy az első nagyobb adag után, a testem tiltakozni fog, aminek én iszom meg a levét. Azt az égető érzést, amit akkor érzek elviselem, de megszokni sosem fogom tudni.

Ahogy nyitogattam a szemem, kezdtek visszajönni a gondolataim. Rögtön Jungkook jutott eszembe, vajon hogy fogom ezt kimagyarázni nála. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, ezért nagy nehezen megmozdítottam a kezem. Seiji elkapta, és megszorította. Éreztem, hogy besüpped alattam az ágy, mellém ült. Alig bírtam kinyitni a szemem, de végül homályosan megláttam az alakját.

- Üdv itthon, Csipkerózsika - viccelődött. Elmosolyodtam, és a fejemhez emeltem a kezem.

- Be lehet kapni. Mennyi az idő?

- Délután három - felsóhajtottam. Minden alkalommal tovább alszok, így nem három, hanem négy napra jön ki ez a rohadt tüzelés. - Segítek felülni. Csináltam teát - hátamhoz fogott, és felemelt, majd egy párnát rakott mögém, amire visszadőlhetek. A tea még meleg volt, nemrég készíthette. - Mondanom kell valamit - ült le ismét. Olyan komolyság volt a hangjában, ami azonnal észhez térített. Tudtam, hogy baj van.

- Hallgatlak.

- Ezt előbb inkább nézd meg - elővette a kameráját, amit még az apjától kapott. Nem nagyobb, mint a tenyere, de sokkal jobb képeket csinál, mint az emberek által olyan nagy becsben tartott okos telefonok. Lapozgatott párat, majd rámutatott az egyikre, amin én vagyok, ahogy alszom. Csakhogy nem voltam egyedül. Jungkook, azaz Roxon, feküdt rajtam, fejét a mellkasomra hajtva, Seiji felé nézve. Mintha azt mondaná, ne jöjjön közelebb. Felsóhajtottam.

- Kezd el megmagyarázni, mielőtt én kezdek el gondolkodni rajta.

- Öt percre hagytalak egyedül, amíg lementem egy új fecskendőért. Mire visszajöttem, ő már itt volt. Morogni kezdett, én pedig... Megijedtem bassza meg - vont vállat. Bólintottam, hisz érthető volt. - Sajnálom, de képtelen voltam neki hazudni. Elmondtam, miért vagy ilyen állapotban, és, hogy nem bántani akarlak, hanem segíteni. Így engedte csak meg, hogy adagoljam neked az altatót.

- Semmi baj, Seiji - legyintettem. - Nem lesz semmi baj. Megoldom.

- Ezt nem tudod, Rona! Miattam Jungkook meg fogja tudni, hogy omega vagy. Veszélybe sodortalak. - Bárcsak elmondhatnám neki, hogy Roxon tudja, de Jungkook nem. De nem akarok még egy lapáttal rátenni az amúgy is szar helyzetünkre.

- Most az a fontos, hogy ne keltsünk nagyobb feltűnést. A titkom jó kezekben van, hidd el. Nem lesz visszhangja.

- Miért bízol meg benne ennyire? - vetette fel a kérdést, amire nem tudtam válaszolni. Miért? Mert eddig sosem árult el. Mert már a kezdetektől, mikor rájöttem, hogy félreismertem, és előítéletes voltam vele... Bízok benne. Ebben a szituációban nincs miért, csak a válasz.