It's an omega like an alpha [Jungkook ff.] - Befejezett

32. Túl sok

Az iskoláig követtem Himikot, ott viszont letáboroztam. Megvárom, amíg kijön, ráveszem, hogy jöjjön utánam, és az erdőben véghezvihetem a tervem. Nem esett nehezemre várni attól függetlenül, hogy a türelmetlenség szétvetett. Tudtam, hogy vissza fog térni. Mindenképp visszahozom, de az, hogy még kéreti is magát nem tetszett. Pedig szegény nem tett semmit, csak él. Még én is meglepődtem volna, ha a suli helyett az erdőbe jön, ezzel megkönnyítve a dolgunkat. De ma mindenképp be kellett jönnie, mivel valami vizsgát fognak letenni.

Amint megéreztem Himiko illatát felálltam, és kinéztem a bokor mögül. Csapzott hajjal és kisírt szemekkel rohant ki az ajtón, ám az utolsó lépcsőfokban megbotlott, és elesett. A többiek pedig nemhogy felsegítették volna, még megdobálták, az egyik pedig egy ostorral kezdte csapkodni.

- Boszorkány ez, ha mondom! Anyám ördögűző és azt mondta, az ilyenek rosszabbak a démonoknál is!

Himiko nem tett semmit, csak tűrte, hogy az a sok ember bántja. Éreztem, sőt hallottam szívének heves dobogását, mégse állt fel és menekült. Tudtam, hogy tennem kell valamit ezért felugrottam és a lány elé futottam. Úgy vicsorítottam mint eddig még soha, vonyítottam és két lábra álltam, hogy messzire elkergessem őket. Volt, amelyik a félelemtől padlót fogott, de nem érdekelt, addig kergettem amíg el nem távolodott a védtelen lánytól. Majd visszamentem hozzá, és leültem elé.

- Nahát - nevetett fel- Felemelte a kezét, de megállította a levegőben. Némán várta az engedélyem, amit én úgy adtam meg, hogy fejem az ujjai közé nyomtam. Jól esett puha bőrének érintése. - Ezek szerint mégis értetted, amit mondtam neked. Köszönöm.

Alkalmasnak találtam az időpontot az indulásra, ezért az egyik fa mellé sétáltam, és hátranéztem a megszeppent lányra. Mint egy idomított kutya, elkezdtem csóválni a farkam, amiért éreztem, hogy Roxon meg fogja enni a lelkem. De bejött, Himiko összeszedte az eséskor széthullott cuccait, és követni kezdett.

Egészen mélyre vittem, oda, ahol Luna várt ránk. Ő csak bólintott, Himiko viszont meghajolt, és hangosan köszönt neki mikor látta, hogy vele is rokonszenvet mutatok. A fa mögött átváltoztam, Luna pedig anélkül, hogy rám nézett volna odaadta a kezében őrzött ruháimat. Féltem Himiko előtt átváltozni. Ez így is épp elég sokkot fog okozni neki, nem kell még az én pucér hátsóm is. Attól Rona is kiakadt mindig.

Ahogy vártam, mikor kiléptem a fa mögül, hátrálni kezdett, szemét le sem vette rólam. Alaposan megnézett magának, szinte tetőtől talpig végigmért.

- Mi ez...

- Himiko ne félj, én vagyok az, csak emberi alakban - emeltem fel a kezem, hogy lássa, nem akarom bántani. Lassan, nagyon lassan indultam meg felé, féltem, hogy elszalad félelmében. Tudom, hogy ez egy embernek sok lehet.

- Ez lehetetlen.

- Nem az. Te is tudod. Nagyon is, hisz álmodsz róla, igaz? Még mindig - felsóhajtott, kinyitotta a száját, azonban nem válaszolt. - Engedd, hogy segítsek.

- Mégis miben? - vont vállat.

- Hogy visszakapd az előző életed. Aminek a java része még hátha volt. De egy meggondolatlan döntés miatt el kellett hagynod a testedet és a földet. Azonban te visszajöttél - vidultam fel, ugyanis a végére nagyon elmélyült a hangom. Ahogy belegondoltam újra átéltem azt a pillanatot, mikor rájöttünk, hogy ott halt meg mellettem, és semmit se tehettem.

Luna mellém lépett, én pedig mosolyogva átöleltem őt.

- Ő itt a lányunk, Luna.

- Lá... Nyunk? - ismételte zavartan. Kicsit el is pirult, és Lunára nézett.

- Igen. Te vagy az anyja. Illetve az előző éned, akinek a lelke ott szunnyad benned. Azért álmodsz furcsákat.

Luna megunva a papolásomat elindult Himiko felé, és megfogta a kezét. Nem mondott semmit, de tudtam, hogy nem is kell neki. Egyik kezét az arcára emelte, és lehunyva a szemét nekilátott az általam szerzett emlékeket megmutatni a lánynak. Aki csak maga elé bámulva hol mosolygott, hol a könnyeivel küszködött. Odamentem volna, de nem akartam ezt megzavarni. Ráadásul elképzelésem se volt, hogy fog viselkedni, ha öntudatra ébred.

Legnagyobb meglepetésemre azonban Luna volt az, aki segítségre szorult. Nyöszörögni kezdett majd szinte ellökődött a lánytól. Én fogtam meg, hogy ne a fának csapódjon, Himiko pedig a fejét fogva letérdelt a földre. Pár másodperc telt csupán el, és felnézett rám. Könnyes szemeiben őszinte megbánás és félelem tükröződött, amit nem értettem.

Nagy nehezen lábra erőszakolta magát, és elfutott. Nem mentem utána, Luna erősen fogta a kezem.

- Ne menj. Hagyd.

- Mi történt? Bántott? - megrázta a fejét, de továbbra is zihált.

- Visszacsapott a saját erőm. Öntudatra ébredt, ez biztos. Aki ott fut, ő Rona. Viszont... Látni se akar téged.

- Hogyan? Mit tettem? - háborodtam fel.

- Semmi rosszat. Ő érzi magát rossznak. Láttam valami... - ide-oda lengette a karját, nem tudta, hogyan magyarázza el nekem, elvégre én csak kívülről tudtam figyelni. - A boldog pillanataitokat. Amikre emlékszik, amiket imádott. De fél. Bevillant egy kép, ahol Rona és Himiko áll egymás előtt, de te Ronához mész, Himikot pedig ellököd.

- Luna, az apád vagyok, nem értem, mit akarsz nekem mondani - egyszerűsítettem le a ,,kurvára elvesztettem a fonalat" dolgot.

- Azt, apa - emelte ki sejtelmes fejjel. - Hogy ő már nem az a Rona, akibe beleszerettél. Azért menekült el, mert fél, hogy így már nem fogod szeretni, és nem ért, miért hoztuk vissza az emlékeit, ha egyszer el fogod hagyni.

- Ez nevetséges! - néztem utána. A lány már messze járhatott, nagyjából a tónál, ahol a múltkor leültünk. - Hisz nem a testébe szerettem bele, hanem abba, aki. Amilyen valójában. Beszélnem kell vele mielőtt a tudás még jobban megnyomorítja.

- Lehet hagynunk kellett volna tudatlanul. Egy ember és egy volt vérfarkas elméjét hoztuk össze egy testben. Elképzelni se tudom, hogy jelenleg mi játszódik le benne. Az is csoda, hogy nem ájult el rögtön.

- Látod, ez a te anyád! Egy igazi harcos. És ezért, még ma el fogok neki mindent magyarázni.

Amint lecsillapodtam, felnevettem saját magamon. Hisz évekkel ezelőtt én is ugyan ezt vágtam Taehyung fejéhez. Hogy az a kisgyerek akit akkor néztünk már nem az én Ronám. Megváltozott testileg és lelkileg is. De most visszakapta a lelkét, és vele együtt minden emlékét. Csupán csak meg kell szoknom, hogy máshogy néz ki. De ha ugyan az maradt, akibe beleszerettem, abba az erős akaratú cserfes és néha anyáskodó lányba...

Akkor azt hiszem, nem érdekel, hogy néz ki.