It's an omega like an alpha [Jungkook ff.] - Befejezett

18. Büntetés

- Nem engedem, hogy elhagyj - leereszkedett rám, fogaival pedig végigkaristolta a nyakam alját. Kifeszítettem magam, képtelen voltam szabadulni. A kezeim zsibbadtak, annyira erősen fogta őket. Majd a csuklómnál egy tompa vágást éreztem, és halk morgást hallottam. Roxon egy pillanat alatt vetette le emberi lényét, és változott át farkassá. Az előbb felsértett részt kezdte nyalni a nyakamon, miközben körmét belevájta a kezembe.

- Engedj fel! Változz át!

- Nem lehet - feleltem Keyla-nak. Nem segítene. Omega vagyok, nem versenyezhetek egy alfával. - Még ha át is változok, nem tudsz megvédeni.

- Rona, meg fog harapni! - Éles szúrást éreztem a szívemben, amitől behunytam a szemem, és amennyire csak tudtam, összehúztam magam. Keyla jelent meg előttem, ahogy fut felém, majd elrugaszkodva a földtől, egyenesen belém ugrott. Iszonyú érzés volt újra átváltozni. Évek óta nem voltam ebben az alakomban. Elfelejtettem, milyen az, mikor a ruhám szétszakad a testem változásától, és az ujjaim helyett mancsok lesznek. Jobban fájt, mint bármelyik sebem.

Keyla egyé vált velem, ezért irányíthatott is. Morogni, és ellenkezni kezdett Roxon-nal, aki felemelkedett, és lenézett rám. Egy pillanatra nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mi fog velem történni. Roxon meglepett volt, arcára mégis egy ördögi mosoly húzódott.

Érdekes dolog az átváltozás. Én emberként vagyok jelen Keyla farkas alakja ellenére, azonban képes vagyok látni a másik átváltozott farkas énjét. Így most, Roxont látom, de felette ott lebeg halványan Jungkook képe. Aki vészjóslóan mosolyog rám

Felvonyított, én pedig nyüszíteni kezdtem. Az az érzés, hogy át kell változzak visszahatott rám, és most a testem fájdalommal könyörgött vissza az emberi formámba. Keyla lefeküdt, és fejét a mancsára helyezte, ami egyenlő volt a megadással. Átvettem az irányítást, és visszaváltoztam, de ezzel egy időben Jungkook is.

Mikor kinyitotta a szemét, a tekintetünk találkozott. Moccanni se mertem. Csak néztem a meglepett arcát.

- Rona - suttogta a nevem alig hallhatóan. - Te omega vagy?

Nem válaszoltam, csak leszegtem a fejem. A hasára pillantottam, majd kicsit lejjebb. Fájdalmas nyögéssel csuktam le újra a szemem. Bassza meg! Hisz egyikünkön sincs ruha! És őt ez egyáltalán nem zavarja!

- Olyan fáradt lettem. Roxon... - sziszegte erőtlenül. Egyre lejjebb eresztette magát, míg mellkasa találkozott az enyémmel. Oldalra fordult, és a vállam alá nyomta a fejét. Terpeszben feküdtem, ő pedig a lábam között, ezért pont éreztem a lényeget.

- Jungkook? - szólítottam, de nem válaszolt. Felemeltem a fejem, és csak akkor jöttem rá, hogy elaludt. Mégpedig tátott szájjal. Oldalra nyúltam, és amennyire csak tudtam, betakartam magunkat. Jobb, ha reggel magyarázom ki magam, mintha most megpróbálnék kimászni alóla, és felkelteném.

Roxon megcsinálta. Leleplezett Jungkook előtt. Mindezt azért, mert nem engedelmeskedtem neki. Az a mosoly ezt takarta. Direkt csinálta így, direkt engedte fel, hogy meglásson, hogy érezze az átváltozáskor felszabadult omega szagom.

Keyla?

Ő sem válaszolt. Nem is éreztem, hogy itt lenne. Hogy bennem lenne. Mintha elveszett volna, pedig tudom, hogy az lehetetlen. Elvégre még élek. Nélküle, nem változhatok vissza emberré, azonnal meg kellene halnom. Biztos ő is elfáradt. Ahogy én is.

Reggel Jungkook mocorgására ébredtem. A szemeim rögtön kipattantak, amint feltolta magát. Nem szállt le rólam, én viszont gyorsan begyűrtem a lepedőt közénk, hogy ne lásson rá a mellkasomra.

- Ezek szerint nem álmodtam - felelte csalódottan. - Annyi kérdésem van.

- Tudom - bólintottam. - Sajnálom, hogy nem mondtam el.

- Nem csak benned csalódtam - ingatta meg a fejét. - Roxon tudta, mégse mondta el. Megint kölyöknek hitt, és várt, hogy mikor esik le magamtól. De most segített. Miért?

- Mert nem hagytam, hogy megharapjon. Nem engedelmeskedtem neki, és így vágott vissza - válaszoltam magabiztosan, ugyanis biztos vagyok benne, hogy ezért csinálta.

- Így viszont már érzem.

- Mit?

- Az illatodat. Levendula. Azt, hogy az enyém vagy.

- Hogy... - nyeltem egy nagyot. - Bevésődtem?

- Igen. És nagyon jó érzés - Mély sajnálatot éreztem érte. - Mégis fáj tőle a szívem.

Mert nem kölcsönös - válaszoltam magamban. Nem akartam elszomorítani. Vagy még jobban összezavarni.

- Nézd, Jungkook. Okkal nem mondtam el neked. Évek óta így élek, így tudtam csak megvédeni magam a világunktól. Te nem tudod, de az omegákkal kitaszítottként bánnak. Főleg az alfák.

- Ezért féltél eleinte tőlem. És talán még most is - biccentette csalódottan oldalra a fejét. - Nem kell magyarázkodnod Rona.

- De igen kell. Te megérdemled, mert más vagy, mint a többiek! - vágtam rá.

- Akkor miért akartál elmenni? Mi az a dolog, amit egyedül kell megoldanod?

- Nem... Nem lehetne, hogy először felöltözünk? - nevettem fel kínosan. Elfelejtette, vagy tényleg ennyire nem zavarja a dolog? Bár, ha belegondolok, akkor is én voltam zavarban, mikor megjelent előttem pucéran.

- Nem. Itt maradsz, mert így van mivel itt tartsalak - biccentett, amivel annyit akart közölni, hogy válaszoljak.

- A merényletekről van szó. Megfenyegették Seiji-t, hogy ha nem ad engem át nekik, akkor megölik a családját.

- És te önként odadobnád nekik az életed? - emelte fel a hangját rosszallóan.

- Meg kell értened! Ők befogadtak engem mikor bajban voltam, és felneveltek! Nem hagyhatom, hogy meghaljanak!

- Rona, azok az elmebetegek már nagyon sok társunkat küldték a halálba. Miből gondolod, hogy te nem arra kellesz nekik?

- Nem számít, Jungkook. Így döntöttem.

- Tudod mit, Én meg úgy döntök, hogy veled megyek. Nem fogom hagyni, hogy meghalj.

Épp ezt akartam elkerülni. Mivel bevésődtem neki, az élete árán is meg akart védeni. De én nem akarom, hogy miattam haljon meg, mert neki hősködnie kell. Idióta voltam, amiért nem léptem le azonnal. Ha nem jövök be, csak reggel tűnik fel neki a hiányom, mikor már bottal ütögethetik a nyomom.

- Értem, hogy a családod fontos neked. De nekem most már te vagy a családom. Ha csak arra gondolok, hogy nem látlak többé, fájdalmaim lesznek - tette kezét a szívéhez. El kellene mondanom neki, hogy ő nem vésődött be nekem. De miért törném össze még jobban? - Kérlek - simított végig az arcomon. - Engedd, hogy megvédjelek. Hazahozzuk a szüleidet, és véget vetünk ennek. Együtt.

Felnyúltam az arcához, és végigsimítottam az ajkán, hasonlóképp, mint ahogy ő csinálta az előbb nekem.

- Annyi mindenről nem tudsz, mégis magabiztos vagy. Miért? Mibe kapaszkodsz ilyenkor?

- Nem hiszem, hogy ezt el kéne magyaráznom - kuncogta. - Most már van miért harcolnom. Örülök, hogy elszöktem, és rád találtam. És annak is, hogy omega vagy.

- Miért?

- Nem tudom - biccentette oldalra őszintén a fejét. - Nagyon jó érzés. Mindjárt felrobban a szívem. De ne aggódj - kacsintott. - Nem árulom el senkinek.

Nem is miatta, hanem inkább Roxon miatt félek. Nem rossz lélek, csak eleven, és azt csinál, amit ő akar. Amit ő lát jónak. Még akkor is, ha az a világ baromsága.