It's an omega like an alpha [Jungkook ff.] - Befejezett

33. Csillagok között

Megvártam, amíg a szülei lekapcsolják a szobájukat megvilágító lámpákat, majd felugrottam Himikohoz. Nem törtem be, lényegében olyan, mintha direkt, csak nekem hagyta volna nyitva az ablakot. Tudta, hogy jövök. A szemközti ágyon ült, betakarózva, felhúzott térdekkel. Üveges tekintettel bámult rám, meg se szólalt, miközben én leültem a párkányra. Nem akartam közelebb menni, nem tudtam, hogy megijesztem e.

Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki. Himiko? Rona? Mégis hogy kéne kezdenem, hogy ne sértsem meg? Érzem benne mind a kettőt.

- Ne aggódj, Jungkook - kezdett bele végül ő. - Én is azon gondolkodok. Rona, vagy Himiko? Mind a kettő, vagy már egyik se? - kérdezgette, miközben fejét jobbra- balra lengette. - Nem tudom, ki vagyok, és nem tudom, hogy szólíts. De azt tudom, hogy ekkora poklot még sosem éltem át, mint az elmúlt négy órában. Szenvedek miattatok! - emelte meg a hangját, amit látszólag nem akart, mert rögtön utána leszegte a fejét.

Fájt, hogy vádol, de még jobban fájt, hogy jogosan. Én rántottam vissza ide, pedig tudhattam volna, hogy az emberi lénye gondot jelenthet. Más a helyzete mint azoknak, akiket emberekből változtatunk át egyetlen harapásunkkal. Ők akkor elfogadják a helyzetüket, és nem kell vívódniuk a bennük levő énjükkel.

- Az emberi énem harcol a tudás ellen, de az a felem, ami tudja, mi voltam válaszokat keres. Nem tudom összeegyeztetni a két énemet - haját tépve engedte le fejét a térdére.

Felálltam, és közelebb mentem, de csak az ágy végébe ültem le.

- Kwonnak, miután - nagyot nyeltem - Elmentél, bevésődött Luna. Azért ilyen nagy ilyen fiatalon - húztam mosolyra a számat. Emlékszem mekkora sokk volt látnom azt, hogy a nagyjából térdemig érő kislányom egyik napról a másikra felcseperedett a fiú miatt. De Rona rám hagyott könyveiből tudtam, hogy ez így normális.

Tudtam, hogy az erős és éles témaváltás ki fogja zökkenteni a sötétségből. Rögtön rám figyelt amint meghallotta a lánya nevét. Szemeiben újra csillogást láttam, ami megdobogtatta a szívem.

- Csodálatos képessége van. És a szeme mindig a tiédre emlékeztetett. Még most is, pedig másik testben vagy.

- A szívem hevesen vert, mikor megláttam. Boldog voltam tőle. Érzem, hogy kötődök hozzá, mégse az enyém. Nem ez a test hordozta a szíve alatt.

- Nem számít - ingattam meg a fejem. A lelke érzi a tiédet. Ő már elfogadott, mint anyját. És rettenetesen örül, hogy visszakapott. Ahogy én is. - Bátorkodtam mellé ülni, és megfogni a kezét. Nem húzta el, még csak le sem nézett, végig tartotta a szemkontaktust.

- Sajnálom - suttogta alig hallhatóan. - Azt hittem kibírom. De már nem az vagyok, akibe beleszerettél.

- Rona - sóhajtottam fel. - Azaz Himiko.

- Azt hiszem, most, hogy mindenre emlékszem, a Rona közelebb áll hozzám. De nem tudom - vont vállat tanácstalanul.

- Nem a testedbe szerettem bele. Hanem minden egyébbe. A hangodba, a jellemedbe. Abba az okoskodó és anyáskodó lényedbe. És te ugyan az vagy. Én pedig rád találtam.

Megragadtam a vállát és lassan magamhoz húztam, hogy átöleljem. Haját simogattam, és beszippantottam az illatát, ami ugyan olyan kellemes volt a szívemnek. Még Roxon is elégedetten szimatolt.

- De a szemeden kívül a hajad is ugyan olyan. Majd megnöveszted, ugye?

- Ezt a hajammal beszéld meg ne velem. Ugyanis nem akar nőni - nevetett fel végre. Istenem ez a legszebb hang, amit a fülem valaha hallani fog. Imádom a mosolyát, és a nevetését. Ha tehetném azt kívánnám, minden fájdalmát én hordozzam, és ő csak boldog legyen az életében.

- Mennem kell. Ha a szüleid benyitnak végünk.

- Bezártam az ajtót - fogta meg a kezem, pedig nem mozdultam mellőle. - Maradj kérlek. Nem akarok most egyedül maradni.

***

- Jungkook, alszol?

- Hmm - morogtam. - Nem - pedig már nagyon akartam. Végre nyugton maradt a karjaim között, és a sóhajtozást is abbahagyta.

- Átváltoztatnál, ha megkérnélek? - kérdésére rögtön kipattantak a szemeim, sőt még a nyálamat is félrenyeltem, amiért fel kellett, hogy üljek.

- Te ilyeneken gondolkodsz hajnali egykor?

- Én csak - szegte le a fejét. A takaróját kezdte markolászni. - Nem akarok megöregedni melletted. És most, hogy visszahoztál, nem akarok távol lenni tőletek.

- Visszatérnél közénk? Rona, ha megharaplak omega leszel ismét.

- De a tiéd, nem? - pillantott fel rám hatalmas szemeivel. Képes lennék itt helyben elolvadni. Ennyire hogy lehet örülni annak, hogy visszakaptam? - Nem bánom, hogy omega leszek, ha a tiéd leszek.

- Hozzám fogsz tartozni igen, én leszek az alfád, mert én foglak megharapni. De nem fogok bevésődni, és nagy valószínűséggel te se nekem.

- Oh te jó ég! - csapott a homlokára. - Keyla! Hol van Keyla?

- Nyugodj meg - nevettem fel. Megfogtam a fejét és a mellkasomra húztam, hogy pihenjen, mert itt ugrált mellettem. - Keyla a Holdfarkasokkal maradt. Miután elváltatok, valami furcsa érzés kerített hatalmába. A bevésődés eltűnt. Roxon azért ilyen nyugodt nélküle.

- Értem - felelte. - Szóval jól van. Hála az égnek.

- Azonban - folytattam. - Lenne itt még egy gond. Bevésődés nélkül akarunk élni egymás mellett. Amivel nincs baj, de mi lesz, ha jön valaki, és megtörténik? Akár nálad, akár nálam?

- Arra gondolsz, hogy menjünk el még egyszer a Holdfarkasokhoz?

- Dehogy! - vágtam rá rögtön. - Még egyszer nem veszítelek el. Ez volt életem leghosszabb és legkínzóbb húsz éve. Nem akarom újra élni.

- Jungkook, ha átváltoztatsz, igazi omega lehetek. Akkor már nem lehet baj az összeköttetési ceremónián. Nem lesz bennem idegen szer, csak az, hogy hozzád akarok teljesen tartozni.

- Ne beszéljünk erről többet. Azaz ne most - simítottam végig az arcán. - Fáradt vagyok és te is, nem tudunk tisztán gondolkodni.

- Én már döntöttem. Már csak neked kell.

- A makacsságod az bezzeg rögtön visszajött - csaptam a combomra. Azt hiszem, ebben a témában máris alul maradtam.