Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

1. Kiút

Amikor egy pillanat alatt változnak meg az életedben addig alapvetőnek számító tényezők, hirtelen nem is igazán tudod felfogni, hiszen az események túl gyorsan pörögnek körülötted, te meg hiába kapkodsz utánuk, minden kicsúszik az ujjaid közül. Aztán egy idő után feladod, hagyod, hadd sodorjon magával az ár, és a végére úgy ülsz majd ott, mint akit jól fejbe vágtak és nem fogsz érteni semmit.

Uchiha Obito is valahogy így érezte magát, ahogy hetek óta feküdt ugyanabban a kórházi ágyban magatehetetlenül. Már összemosódott számára minden, orvosok jöttek-mentek, ha kérdezték, talán válaszolt - mindig hallotta őket, de néha még arra sem érzett motivációt, hogy rájuk nézzen. Utálta, hogy folyton szembesítik az állapotával, legszívesebben minden vizitnél befogta volna a füleit. De még erre sem volt képes.

Az állapota? Minden tekintetből tragikus, már annyi sajnálkozást és együttérző monológot hallgatott végig, hogy kezdett undorodni tőlük. Fogd fel pozitívan, minden rossz helyzetből van kiút, örüljön, hogy egyáltalán életben maradt... Ő viszont egyáltalán nem örült.

Az egyik pillanatban még gondtalanul dobolt az autója kormányán, mellette az édesapja, hátul az édesanyja és a kishúga nézelődtek kifelé az ablakon - egy igazi idilli kép, nem igaz? Még a zene is szólt a rádióból, valami popszám. Minden tökéletes volt. Azonban nem sokáig, mert egy másodperc múlva, ahogy éppen kanyarodtak balra egy kereszteződésben, jobbról egy terepjáró csapódott beléjük teljes sebességgel. Obito körülnézett kanyarodás előtt, de nem vette észre, vagy ott sem volt, és a semmiből tűnt elő, de már nem is számított. A következőkből mindössze képkockákra emlékezett, minden más törlődött az agyából. Derengett neki az utolsó kép, ahogy a másik autó nekik jön, aztán szakadás. Ezután egy csendes jelenet, pár pillanat, ahogy néz ki az ablakon, de nem hall semmit és nem érez semmit, mintha csak lebegne, talán a terepjáró darabjai fekszenek az aszfalton elszórva mellette. Aztán megint semmi, csak a mentő és a tűzoltó hangos szirénázása, emberek kiabálnak... És végül felébredt a kórházban, egyedül ebben a steril szobában, ahol azóta is tengeti keserves napjait.

Amikor szembesült azzal, ami velük történt, egyszerűen elutasította. Napokig nem lehetett vele normálisan beszélni, nem volt hajlandó elfogadni a tényeket. Pedig egy részük minden bizonnyal igaz volt, hiszen láthatta őket saját magán. Talán csak emiatt hitte végül el a többi dolgot is, és mert nem volt választása, győzött a józan esze.

Szinte sokkot kapott, amikor rájött, hogy elvesztette a jobb karját válltól lefelé, a jobb lába pedig teljesen lebénult, mert a szerencsétlen balesetben még a gerincét is eltörte egy ponton, emiatt pedig megsérült egy ideg, szinte biztos, hogy véglegesen. Az meg, hogy a teste jobb oldalát szinte végig égési sebek borították, már meg sem rázta igazán - a bőre visszanő, de a karja soha, és valószínűleg a futás sem opció számára többé.

Utólag nem is értette, kinek az ötlete volt, hogy mindent egyszerre mondjanak el neki, legszívesebben megátkozta volna az illetőt. Nem volt elég, hogy testileg teljesen megnyomorodott, ugyanabban a két percben közölték vele azt is, hogy a családja minden tagja elhunyt a balesetben. Ott és akkor kaphatta a sokkot, mert ezután nem sokra emlékezett, csak hogy borzasztóan nyilalt a fejében egy bizonyos fájdalom, és alig jutott levegőhöz - később tudta meg, hogy be kellett nyugtatózniuk, mert pánikrohamot kapott. Ez is csak egy apró mellékhatása volt a traumájának, semmi különös... Nem is csoda, hogy az érdektelenségbe menekült. Inkább, mint hogy folyamatosan stresszeljen és panaszkodjon olyan dolgok miatt, amik nem fordíthatók vissza...

Persze nem volt ez ennyire egyszerű. Hiába veszítette el ténylegesen az életkedvét, éjszakánként, amikor csak nézte a plafont a sötétben, megtelt az elméje fájdalmas emlékekkel. Sokat gondolkozott a családján, kereste a miérteket, hogy mégis mi lehetett az oka ennek a borzalmas véletlennek, ami velük történt. Azt mondták, hogy a szülei valószínűleg már a becsapódás pillanatában életüket vesztették, de a húga... Neki sem maradt épen a teste, de "jobb" állapotban maradt, ebből arra következtettek, hogy vele a tűz végzett. A tűz, ami miatt mind a hárman felismerhetetlenné égtek... Obito egyetlen szerencséje az volt, hogy valamiért az ő ajtaja kinyílt, így valaki hamar ki tudta őt húzni az autóból, de a többieken már nem lehetett segíteni. Bár igazából nem emlékezett, a fantáziája sajnos a segítségére volt és elég élénk képet festett elé a történetről. Maga előtt látta, ahogy mind odavesznek...Pedig nem akarta, küzdött az agyával, de persze hasztalanul. Nem egyszer pánikolt be emiatt az éjszaka közepén, volt, hogy majdnem meg is fulladt. Annyira borzalmasan érezte magát a tudattól, hogy ő megmenekült, de a szerettei nem, hogy azt kívánta, bárcsak fulladna inkább meg, de nem volt ekkora szerencséje sajnos.

Egy-két hét elteltével már úgy érezte, az orvosok jobban akarják a felépülését, mint ő maga. Kicsit sem erőltette meg magát, nem mintha sokra lett volna képes eleinte. Több, mint két hétig feküdt, néha jött hozzá gyógytornász, hogy felkészítse a fejlődésre, bár ő sok értelmét nem látta, nem is könnyítette meg a munkát ezzel a hozzáállással. Úgyis ülni fog egész hátralévő életében, nem? Nemrég töltötte be a 28-at, úgyhogy még visszavolt pár éve... Nem igazán várta, ha őszintén belegondolt. Persze látták rajta, hogy labilis az állapota, küldtek hozzá pszichiátert, de nem vett róla tudomást, válaszra sem méltatta a nőt, szóval néhány alkalom után feladták, és beletörődtek, hogyha kikerül a kórházi környezetből, talán jobban lesz majd. Obito nem nagyon osztotta a véleményüket.

Miután végre képes volt ülésben megtartani magát egy kerekesszékben, úgy ítélték meg, hogy hazamehet - természetesen nem egyedül. Már mindenre csak bólogatott, amit mondtak neki, nem is érdekelte különösebben, milyen ápolóról beszélnek neki olyan fontoskodóan.

- Találtunk is az ön számára egy tökéletes jelöltet, Obito-san. Oda tud költözni önhöz, amíg az állapota azt megköveteli, és mindenben fog tudni segíteni.

- Értem. - Csak biccentett, közben bámult kifelé az ablakon, mintha azok a fák ennyi hét után még mindig érdekesek lettek volna.

- Még gyógytornász végzettsége is van, úgyhogy vele fog eljutni a teljes felépülésig, senki másra nem lesz szüksége. Nemsokára ideér, hogy beszélhessenek mielőtt ténylegesen hazamegy - Az orvos elégedetten csapta össze papírkötegeit, majd felállt, közben kintről kopogás hallatszott. - Ez biztosan ő lesz!

A doki azonnal ajtót nyitott az idegennek, Obito viszont még mindig nem nézett oda. Egyáltalán nem érdekelte az ipse, felőle bárki lehetett, a beszélgetés alatt sem figyelt oda, még a nevét sem hallotta, amikor mondták.

- Jó napot - köszönt a jövevény, Obitoban pedig egy pillanatra megállt az ütő.

Miért volt olyan ismerős? Régről, de ismerősen csengett a hangja, nem is tudta megállni, hogy odakapja a fejét - az arcára persze azonnal kiült a felismerés enyhe döbbenet formájában.

A szobában a doktor úr mellett egy férfi állt. Őszes haja a létező összes irányba állt, arcát fekete orvosi maszk fedte el, csak szemei csillantak ki fölötte. Olyan volt Obito számára, mint egy rég nem látott szellem... Hogy teljesen pontos legyen, tíz éve nem látott szellem. Azt sem tudta, miként reagáljon, teljesen le volt fagyva, hosszú ideje most tört rá úgy igazán bármilyen érzelem, és nagyon furcsa volt.

- Te? - A feketehajú csak ennyit tudott kinyögni.

Naruto fanfiction?? Itt?? Tőlem??? Utoljára talán hat éve írtam egy NaruSasut és azóta soha. Nem mondom, jó érzés visszacsöppenni az ismerős karakterek közé, nagyon szeretem őket ❤️ Obitot és Kakashit meg különösen, plusz rájöttem, hogy mennyire shippelem őket, és ez eredményezte ezt a történetet. Egy álmatlan éjszaka alatt ki is találtam a sztorit, remélem, meg is írom az egészet... Szurkoljatok. Remélem eddig érdekes, ha bármi eszetekbe jutott, írjatok kommentet, hálás lennék❤️ Csillagokért is köszönet❤️✨
(2021.09.06.)