Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

6. Aludni, semmi mást

Ebben a részben sok öngyilkossággal kapcsolatos leírás van, ha valaki ezt nem bírja, inkább ne olvassa. Szóltam!

Jó pár napra volt szüksége Obitonak ahhoz, hogy meg merje lépni, amit elhatározott magában. Próbált belőle kiutat találni, de semmire sem tudott gondolni, ami miatt megérte volna tovább küzdenie és szenvednie, és igazából már csak azt akarta, hogy egyszerűen legyen vége ennek az egésznek. Kívülről talán gyorsnak tűnhetett a döntése, de ő már a baleset óta küzdött ezekkel a gondolatokkal, amolyan "mi lenne ha..." formában... De a kórházban esélye sem lett volna ilyesmire, és azért meg akarta várni, hogy hazaengedjék, hátha otthon tényleg jobban lesz egy kicsit. Viszont nem így lett, sőt, minden csak még inkább romlani kezdett. Már egy éjszakát sem bírt ki altató nélkül, különben egy szemhunyásnyit sem lett volna képes pihenni, túlságosan gyötörték a rosszabbnál rosszabb gondolatok, amik nappal sem nagyon kímélték, legszívesebben akkor is csak kiütötte volna magát. Ez az állapot vezette el őt végül a tettekig, nem bírta már elviselni ezt az őrületet, ami a fejében tombolt.

Először csak arra gondolt, hogy beveszi az összes maradék altatóját egyszerre, hogy csak üssék ki és ne tudjon felébredni... De bárhogy is számolta, nem lett volna elég a célra, szóval hozzávett még némi erős fájdalomcsillapítót és antidepresszánst is, amilye volt. Mind ott voltak az éjjeliszekrénye legfelső fiókjában, neki csak le kellett nyelnie a pirulákat.

Egyik este lefekvésnél eldöntötte, hogy itt az idő. Még bevette a szokásos altatóját, és a terv az volt, hogyha még reggel is ezt akarja, akkor meg fogja tenni. Nem lepte meg, hogy az őrlő, fájdalmas gondolatai ébredés után sem múltak el, tehát... Fogta magát, elővette a fiókból az odakészített kis tablettakeveréket, és amilyen gyorsan csak tudta, lenyelte az összeset. Azt hitte, hogy meg fog ijedni, de érdekes módon csak egy furcsa megnyugvást érzett belül, amit már régóta nem. Eltűntek a fejéből a mérgező képsorok, kiürült az elméje, csak a jelen pillanatra koncentrált. Hát ez lesz, amit életében utoljára látni fog? Lassan az ablak felé fordult, amin már besütött a nap meleg fénye, a függöny lágyan hullámzott a gyenge szélben, ami kintről befújt a szobába. Alapból nem érintette volna meg ez a látvány, de most egészen szépnek találta a napsugarak játékát a függöny fodrain. Minden olyan csendes volt és nyugodt... Már tudta is, biztos volt benne, hogy megérte megtennie. Eszébe sem jutottak a sérelmei, semmi... Csak boldogságot érzett. Talán újra láthatja a családját is...

Mindez pár percig tartott csupán. A bőre hirtelen fellángolt, a gyomrát mintha ki akarták volna fordítani magából, mintha késsel szurkálták volna odabent. A látása is összemosódott, a feje zúgott és pumpált, elvesztette maga felett a kontrollt. A fájdalom olyan magas volt, hogy csak összegubózott és dőltében az ágyról is leesett, kiterült a padlón tehetetlenül. Ott feküdt szenvedve, csak kapkodta a levegőt ki tudja mennyi ideig, aztán a gyomra úgy döntött, nem tűri meg tovább a szerencsecsomagot magában. Obito öklendezni kezdett és fel is jött egy jó adag folyadék a torkán, csakhogy ő mozdulni sem volt képes, a hátán feküdt... Ez pedig azt eredményezte, hogy fuldoklani kezdett, ami ellen nem tudott küzdeni. Közben a testét görcsök rángatták, össze-össze rándult, de már nem is volt észnél igazán, foltokat fogott fel a külvilágból. A foltokban pedig mintha... Kakashi... Ez ő...?

***

Kakashi még sosem élt át ekkora megpróbáltatást életében. Az, hogy semmit sem tudott tenni Obitoért, csak ült a folyosón és várt, egyszerűen felemésztette az ép eszét, legalábbis most teljesen így érezte. Persze közben mindenért magát okolta, hogy észre kellett volna vennie a jeleket, és akkor most a másik nem tengődött volna élet és halál között.

A dózis, amit bevett mindenképpen halálos volt. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a gyomra viszonylag hamar feladta és megpróbálta kiüríteni a tartalmát, csakhogy sajnos a gyógyszerek nagyobb része így is bent maradt, tovább oldódva a szervezetébe. Amint beértek vele a kórházba, vitték is gyomormosásra, mindenféle kezelést adtak neki, vérképet néztek, aztán csak... Vártak. Obito folyamatosan ki volt ütve, hiszen nagy sokkot kapott a szervezete, amit nem tudott feldolgozni. Órákig nem kelt fel, kérdéses is volt, hogy fel fog -e még valaha egyáltalán, de amíg a remény ott volt, Kakashi képtelen volt feladni.

Később beült a kórtermébe az Uchiha ágya melletti székre. Látni akarta, hogy még él és veszi a levegőt... A kép, ahogy a karjai közt fuldoklott teljesen az agyába égett, kopogószellemként kísértette, bárhová is nézett. Ahogy várta a mentőket, ijedtségében el is sírta magát, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy mennyire tehetetlen volt... Pedig egyáltalán nem volt az a sírós fajta, és most mégis úgy érezte, bármelyik pillanatban újra eltörhet benne a mécses. Talán más kinevette volna. Miért is aggódik ennyire olyasvalakiért, aki egyenesen megveti őt? Aki hozzá sem akar szólni? Aki nem akarja őt az élete részeként... Maga sem tudta, miért fűzte az Uchihához most egy ilyen erős kötelék, ami szinte a semmiből jött elő. Talán a régi szép emlékek hatására... Talán mert hitte, hogy még visszahozhatja azt az időt, amikor még minden jó volt köztük. Hogyan tehette volna ezt meg, ha a másik most meghal? Nem akarta, hogy meghaljon.

Miután ők ketten elszakadtak egymástól, nem talált senki olyat, akivel hasonló kapcsolata lehetett volna. Az Obitoval közös barátságuk valami más volt, valami erős... Vagyis ő azt hitte. Aztán elég volt egy szerencsétlen, szomorú incidens, és már vége is volt köztük mindennek, legalábbis Obito tett róla, hogy így legyen, bármennyire is ellenkezett Kakashi - és most újra itt voltak egymás mellett, mindketten felnőttek, változtak, formálódtak... A Hatake pedig nem akarta elszalasztani a lehetőséget, úgy érezte, azért sodorta őket össze a sors, hogy valami végre, tíz év után megváltozzon közöttük. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie a másikkal, épp ezért hagyott neki teret, nem erőltette a kontaktust, gondolta, majd csak megadja magát idővel. Egy bizonyos értelemben pedig Obito tényleg megadta magát - csak nem a szürkehajú közeledésének, hanem a saját démonjainak, amik megpróbálták őt felemészteni. Ezért feküdt most újra a kórházi ágyon, öntudatlanságban bolyongva, talán azt is hihette álmában, hogy sikerült a terve... De még aznap este tíz óra tájékán megrezzentek a szemhéjai, és lassan visszatért a keserves valóságba.

Nem volt könnyű megírni ezt a részt, már azért sem, mert próbáltam beleélni magam (nem, én nem küzdök ilyen problémákkal, isten ments, de élénk a fantáziám). Másrészt pedig sokat utánaolvastam, hogy hogy is zajlik az ilyesmi, mi történhet, stb. Sajnos nem igazán találtam egyenes leírásokat, szóval ha esetleg valaki hozzáértőbb és valami logikai hibát talál, bocsánat, én tényleg megpróbáltam hitelesen leírni.
Elég depresszív rész, tudom, de azért remélem tetszett nektek. Vélemény jöhet, mint mindig, a csillagoknak is örülök ❤️

(2021.10.03.)