Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

17. Tíz év

Az Uchiha még sosem látta Kakashit ilyen szépen mosolyogni. Volt valami különleges ebben az érzelemben, ami az arcáról tükröződött, valami mély... A szemeiből csak úgy áradt a gyengédség, ami Obito szívverését szinte megduplázva gyorsította fel, és ahogy összefonta az ujjaikat... Most már egyértelmű. A Hatake is ugyanazt akarja, mint ő, ez nem lehet más, lehetetlen lenne. És mintha minden másodperccel még közelebb jött volna hozzá, aztán már a feketehajú is elkezdett az irányába mozdulni. Vajon megtörténik végre? Kicsit félt, be kellett vallania magának. Azt akarta, hogy jó legyen, és hogy működjön, és bárcsak kizárólag rajta múlt volna, mert akkor biztos tökéletes lenne. Még a levegő is nehezebbnek érződött körülöttük, és a végén már mintha érezte volna Kakashi leheletét az ajkain, aztán...

Mindketten felnyögtek meglepetésükben, mert egy szőrgombócot kaptak az arcukba hirtelen a semmiből, ami ráadásul még izgatott hangokat is adott és össze-vissza mocorgott.

- P-Pakkunk!!! - nevetett fel az Uchiha végül és elhúzta a kutyust az arcukból, közben a hátára fordult és az állat már a mellkasán ücsörgött. Hát... Az időzítése tökéletes volt - tökéletesen borzalmas, de nem lehetett vele mit tenni. Majd megtörténik máskor. Lopva Kakashira pillantott, akin mintha némi csalódottság lett volna úrrá a pillanat erejéig, de aztán már ő is mosolygott a kis hülyén.

- Jó reggelt, Pakkun. - Kakashi csak végigsimított a kiskutya hátán, közben végig a másik szemeit vizslatta. A fenébe... Most oda a tökéletes hangulat. De akkor sem tudott haragudni a szőrmókra, túl édesen üldögélt Obiton, mint valami kis herceg a trónján.

- Furcsa... Egész éjjel egyszer sem keltett fel minket... - gondolkozott hangosan.

Csakhogy az igazság nem ez volt. Pakkun igenis próbálta őket felébreszteni nem is egyszer az éjszaka folyamán, de ezek ketten úgy aludtak, mintha már elszállt volna belőlük az élet. Hiába bökdöste Obito hátát az orrával, nyüszögött halkan, semmi sem használt. Szóval...

Az Uchiha tekintete véletlenül az ágy többi részére esett, és hát... A látványért nem volt túl hálás. Valahogy szebben megfogalmazva, kisebb csatatér keletkezett  a lepedőn, ami apró foltokból tevődött össze...

- Ne... - Az arca azonnal keserűre váltott némi undor társaságában, erre pedig a Hatake is felemelkedett kissé, hogy megnézze, mi rázta meg ennyire Obitot. Már az ő arca is összerándult.

- Na jó. Keljünk fel. - A szürkehajú higgadt maradt. Felült, nyújtózott egy rövidet, aztán felállt, lerakta a kutyát a padlóra, majd átemelte Obitot a tolószékébe - most kínzó volt hozzáérnie, annyira vágyott arra, ami végül nem teljesülhetett...

- Ezt nem hiszem el. Hogy nem ébredtünk fel rá?? Nem igaz, hogy nem jelzett... - sóhajtott, és ő is hasonló dolgokon gondolkozott, mint szürkehajú ápolója. Legszívesebben csak lerántotta volna magához ebben a szent pillanatban, és... Ah, mégsem csinálhat ilyet. Majd lesz rá megint alkalom.

- Túl mélyen aludhattunk - mondta semleges hangon, aztán csípőre tett kezekkel nézte a pusztítást az ágyon. - Ha nem haragszol meg, én csak összeszedném a koszos lepedőt és kidobnám így, ahogy van.

- Persze, felesleges mosással próbálkozni, úgyis van csomó másik. - Obito csak vállat vont és figyelemmel követte, amint Kakashi lehámozza az ágyról a lepedőt és egy gombócba gyűri. - Most örülök, hogy anno a boltban rábeszéltek a matracvédőre.

Tíz percen belül már a konyhában voltak, és miközben Pakkun a reggelijét falatozta, a Hatake a sajátjukon ügyködött, szimpla szendvicseket gyártott, ma nem volt jobb ötlete. Persze már rajta volt a maszkja, ami miatt az Uchiha egy kicsit szomorú volt. Így mégis mikor és hogyan tudnának... Hiszen Kakashi csak evéshez szokta levenni, akkor meg mégsem nyomulhat rá, miközben eszik! És még az is ott volt nem utolsó sorban, hogy teljesen eltűnt róla az az aura, ami körbevette, ahogy mosolygott rá, és ez is csak nehezítette Obito dolgát. Bonyolult volt ez neki, a francba is, miért ilyen nehéz ez? Mindketten akarták, nem? Nem...?