Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

26. Két magányos farkas

Sakumo csak várt és várt.

Hosszú órákat, egy napot is...

De ennyi idő semmiség volt azokhoz az évekhez képest, amik alatt Kakashi teljesen eltűnt az életéből, szóval ezzel próbálta türelemre bírni magát - de nem volt egyszerű. Túl gyakran meredt az ajtóra, hátha kinyílik végre, de ha ez is történt, akkor sem a fia lépett be rajta, hanem egy ápoló, vagy egy orvos. Egész nap kérdezgette őket, hogy esetleg Kakashi telefonált -e, vagy hagyott -e üzenetet, de semmi. Annyira izgatott lett, hogy végre láthatja a kisfiát, akit nem tudott megtartani... Felkészült rá, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, mielőtt minden elromlott, de mégis fájt neki, hogy Kakashi telefonon sem akart vele beszélni, amikor végre felvette. Bár... legalább azt mondta, hogy eljön, és ez... némi reményt töltött Sakumo szívébe.

Sokat gondolt a nap folyamán arra, hogy mit is mondhatna neki. Persze legszívesebben kiugrott volna az ágyból, hogy jó szorosan megölelje, de... Be kellett látnia, hogy ez nem reális opció. Teret kell neki adnia, időt, és biztonságot, de bármit megadott volna a világon, hogy Kakashi ne hagyja itt megint. Azt nem élné túl, még egyszer nem - meg kellett ragadnia az alkalmat, és újra apának lennie, nem számít, hány év telt el. Szerette Kakashit, és ezt tudatnia kellett vele úgy, hogy ne ijessze el... De arra nem volt felkészülve, hogy egy perce sem lesz majd ezt kimutatni felé.

Késő délután volt már, amikor az ajtaja újra kinyílt, és ezúttal nem egy kórházi dolgozó nézett be hozzá. Ő volt az, Kakashi, az ő drága fia, tényleg eljött... De mire egy szót szólt, a fiatal férfivé cseperedett kisfiú már ki is rohant a szobából, még az ajtó is nyitva maradt utána.

Sakumo pedig csak sírt, mert esélyt sem kapott.

***

Már mélyen aludt, amikor érintést érzett a karján és lassan felébredt, szemeit nem bántotta erős fény, ahogy felnyitotta őket, csak az éjjeli lámpa világított gyengéden a szoba sarkában. Éjszakai vizitre jött a nővér, vagy micsoda lehetett ez...

Azonban csak fel kellett néznie, hogy válaszokat kapjon. Még a lélegzete is elakadt pár pillanatra.

- Kakashi...!!!!

Sakumo szemei azonnal megteltek forró könnyekkel, az arca hamar ázott is alattuk, de észre sem vette, mert másra figyelt. A fia ott ült az ágya szélén, tenyere még mindig a karján pihent, ahol most gyengéden meg is szorította őt. Nem viselt maszkot, így az édesapja láthatta az arcát - te jó ég, annyira... Annyira felnőtt...

- Szia, papa... - motyogta halkan, hirtelen nem is találta igazán a szavakat. A kezét lassan visszahúzta és az ölébe tette, ujjait összekulcsolta, szemeit lesütötte. De most nem akart elfutni, már nem...

- Szia... Oh, istenem... Kakashi, Kakashi...

Sakumo ülő helyzetbe emelte magát, szemeit még egyszer megdörgölte, hogy biztos legyen benne, tényleg nem az álmai játszanak vele. Kakashi tényleg visszajött...

De mindhiába, egyikőjük sem tudott mit mondani ezután, percek teltek el, és csak ültek egymással szemben a teljes csendben. Mégis mit mondhatnának? Évek teltek el, és hirtelen a sors összehozta őket... Nem voltak felkészülve erre.

Aztán végül Kakashi tört meg egy kicsit, és bal kezét óvatosan az apjáéra csúsztatta. Sakumonak nem kellett több, a másik keze már mozdult is magától, hogy aztán megállapodjon Kakashién, és enyhén simogatni kezdte a hüvelykujjával.

- Most ugye nem futsz el? - kérdezte halkan, arcán gyengéd mosoly terült el, ahogy a másikat nézte szüntelenül. Nem tudta róla levenni a szemeit, képtelen lett volna, miután oly' sokáig nem láthatta.

Kakashi felnézett, és újra látva azt a meleg, szerető arcot, már nem bírta tovább - kicsordultak a könnyei, és egyszerűen az apja nyakába borult egy szó nélkül. Annyira hiányzott neki...

***

Sokáig tartott, mire Kakashi képes volt elengedni, de Sakumo egyáltalán nem bánta a helyzetet, a legnagyobb boldogsággal vigasztalta meg a fiát, aki szine már fájón szorította magához őt. Édes fájdalom volt ez, szeretetet jelentett, és Sakumo bármeddig viselte volna kérdés nélkül... Óvatosan simogatta néha Kakashi remegő hátát, vállait, nyakát, ezüst tincseit, nyugtató szavakat súgott a fülébe, lassan hintázott vele jobbra-balra, ameddig a másiknak szüksége volt rá.

- Itt vagyok, itt vagyok... És te is itt vagy... Minden rendben, Kashi, mostmár minden rendben... Úgy örülök, hogy itt vagy, el sem tudom neked mondani, mennyire...

Az ifjabb Hatake számára az édesapja ölelése úgy hatott, mint a legerősebb kábítószer. Semmi mást nem érzett, csak hogy a szíve felmelegedett, a lelke örül, az elméje megnyugvást talált. Képtelen volt elengedni őt, még azután is, hogy a könnyei teljesen elapadtak, egyszerűen túl jó érzés volt a szerető karok közt lenni.

- Kashi... Mielőtt bármiről is beszélünk, tudnod kell, hogy... mindent annyira sajnálok. Jobb papát érdemeltél, sok ponton elbuktam... És semmit sem tettél rosszul. Mindent megértek. De a legfontosabb, hogy te vagy az egyetlen kisfiam, és nagyon-nagyon szeretlek. Rendben? Örökre. Bármerre mész, bármit teszel, esküszöm. - Apró puszit nyomott Kakashi hajtövébe, majd még egyet, aztán a homlokára egy utolsót.

Kakashi előregörnyedt, végül a homloka a papája mellkasán állt meg, kezei pedig a két karját tartották. Még mindig reszketett egy kicsit, de egyre kevésbé, kezdett elnyugodni benne az érzelmi vihar. Mély levegőket vett, az orrán be, a száján ki, hogy megtalálja a világát, és képes legyen kommunikálni.

Egy-két perc múlva felemelte a fejét, és csak nézte az idős arcot. Hány éves is volt most a papája... Hatvan... Hatvanöt, igen.

- Papa... - Annyi mindent akart mondani, de semmi sem jött ki a száján, az agya még mindig üres volt a sokktól, amit az előbb kapott.

- Igen? - Sakumo nem tudta megállni, ujjai hegyével a fia arcához ért, megsimította. Kakashi már felnőtt volt, mikor utoljára látták egymást, de... Sokkal fiatalabb. A vonásai már szilárdabbak lettek, erősebbek, viszont még mindig ott volt bennük ugyanaz, ami régen is. Alig változott, és mégis olyan sokat.

- Sajnálom, hogy nem mentem el apa temetésére. Sajnálom, hogy otthagytalak... hogy sosem mentem vissza... Nem érdemelted-

Sakumo csak a fejét rázta, és megint magához szorította őt, nem akarta hallani ezeket a bocsánatkéréseket.

- Azt tetted, ami megvédett téged, mert én nem tudtalak. Apád pedig megdolgozott érte, hogy ne akarj eljönni... Én kívánom a legjobban, hogy sose halt volna meg, hogy még vele együtt oldhattuk volna meg ezt az egészet, hogy újra egy család legyünk... De nem volt szerencsénk. Viszont... nekünk kettőnknek még lehet... Úgyhogy kérlek ne őröld magad, Kashi, nekem van elég bűntudatom helyetted is. - Sakumo a két tenyere közé fogta a nedves, összezavarodott arcot, és csak mosolygott. Erős akart lenni, Kakashiért... Nem mutathatta ki, hogy mennyire fél, és mennyire szomorú igazából. A fiának boldognak kell lennie ebben a pár hónapban, ami  még maradt nekik - Sakumonak csak ez volt a fontos, csak ez számított már, hiszen neki már minden mindegy volt.

(2024.09.11.)

Annyira szeretem őket, és imádtam ezt a kis Sakumo POV-ot is írni. My tragic favourite old man 😭
Remélem nektek is tetszett a rész 💖