Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

23. Papa

- Lassan haza kéne indulnunk...

- De olyan jó az idő, és az ég is olyan szép, meg... Ah, Kakashi, most csak annyira jó így lenni - sóhajtott Obito, kezével a másikat simogatva, szemei a csillagokat pásztázták. - Már csak mi vagyunk itt, miénk az egész hegytető.

- Jó, igazad van... Amúgy is hová sietünk? - A Hatakét nem érdekelte az ég. Ő teljesen befúrta az arcát a másik nyakához, karjaival egészen a testére csimpaszkodott és csak élvezte a helyzetet. Tényleg jó volt így.

- Na látod... - Az Uchiha szívét annyira melengette, hogy Kakashi ennyire ragaszkodott hozzá, fizikailag, érzelmileg, mindenhogy. Imádta, amikor ilyen ölelgetős hangulatban volt, máskor úgy kellett könyörögni, hogy hagyja neki ezt. Ki akarta használni a pillanatot, és élvezni.

Már fogalma sem volt, hogy milyen késő lehet, bár nem is érdekelte, amikor megszólalt a Hatake telefonja. Az mormogva kotorta ki a zsebéből, hogy rá sem pillantva kinyomja a hívást a lehető leggyorsabban. - Tudod kit hívjanak ilyen késő este... - panaszkodott halkan, és már vissza is helyezkedett Obitohoz, aki csak örült, hogy Kakashit ez sem zökkentette ki, pedig általában mindig ugrott, ha keresték. Mindketten kezdtek megváltozni, a prioritásaik legalábbis mindenképp.

Akkor döntöttek úgy, hogy hazaindulnak, amikor Pakkun felébredt a szunyókálásból. Szegény kiskutya nagyon kifáradt a hegymeneti sétában, és nagyon hamar kifeküdt utána, egészen eddig mellettük horkolt a pokrócon. De csak pár óra alvás, és máris újra ereje teljében volt, nem győzte körbeugrálni nyűgös gazdáit, akik meg szinte már kezdtek elaludni.

- Jól van, jól van, Pakkun!! Megyünk már, nyugodj meg, kis buta! - Obito a karjába kapta a tökmagot, hogy lenyugtassa. - Ezt az ünneprontót...

- Ne is mondd. Ezért holnap reggel én fogom felkelteni, hogy ezt megbosszuljam. - A végén még Kakashi volt morcosabb, amiért távozniuk kellett, és ezt titkon Obito nagyon aranyosnak találta.

- De ha te korán kelsz, akkor én is...

- Alhatok a szobámban is, ha akarod.

- Kashi, ha most elrontod ezt az estét...!

- Oké-oké, bocsánat... - Hogy kiengesztelje a másikat, lágy csókot nyomott az ajkaira, és másodpercekig el sem engedte. Használt, mert utána Obito megint mosolygott.

A hazaút csendesen telt, csak Pakkun szuszogása adott hangot az autó moraján kívül. Persze, hogy öt percen belül már újra aludt, de végül is nem bánták, hogy hazaindultak. Mégiscsak jobb lesz az ágyukban ébredni reggel, mint a nyirkos fűben arra, hogy egy mókus megpróbálja kirabolni őket álmukban.

***

Másnap reggel elég korán ébredtek fel mindketten, és nem Pakkunra, sem Kakashi ébresztőjére. Még csak hét óra körül járt az idő, amikor a Hatake mobilja megint csörögni kezdett, ezzel felzargatva őket legszebb álmukból. Obito nyüszítve húzta a párnát a fejére, míg Kakashi hasonlóan szenvedve verekedte át magát az Uchiha testén, hogy elérje a készüléket az éjjeliszekrényen. Hunyorogva próbálta kivenni a kijelzőn a számot, és felhúzta egyik szemöldökét. Ugyan az volt, amelyik este is hívta... Ezt már igazán furcsállta, úgyhogy nyöszörögve feltápászkodott és kislattyogott a szobából, hogy ott vegye fel. Mindeközben Pakkun is megébredt, és felpattant Obito mellé az ágyra, aki csak magához húzta a kutyust, szüksége volt egy érzelmi támaszra ezután a borzasztó ébresztő után.

- Ha valami idióta zaklatja, nem tudom, mit fogok csinálni, Pakkun - motyogta mérgesen, és megpróbált visszaaludni.

Ezalatt Kakashi kiért a nappaliba, ahol végre megnyomta a zöld gombot, és nem palástolva egyáltalán a nyűgös hangját szólt a telefonba. - Hatake Kakashi, tessék...

- Ah, akkor mégis ön az! Hála istennek, már azt hittük, hogy rossz telefonszám volt megadva! - szólt egy aggódó női hang a túloldalról, ismeretlen.

- Igen, én vagyok, miben segíthetek? - A férfi lassan leült a kanapéra, ásított egy nagyot és már el is feküdt inkább, szemeit lehunyta.

- A Hinoishi kórházból hívom, az édesapja miatt kerestük. Egyedül volt otthon és szívrohamot kapott, szerencsére képes volt magának mentőt hívni, így életben maradt. Már jobban van, de értesítenünk kellett egy hozzátartozót. Be tudna jönni hozzá?

Kakashi felfogta, amit hallott, de nem tudott mit mondani. Olyan hirtelen csapta meg nagyon sok érzés, gondolat és emlék, hogy teljesen leblokkolt és moccanni sem bírt. Szemei persze azonnal kipattantak és csak meredtek felfelé, a légzése szaporábbá vált, mintha még a feje is megfájdult volna.

Az ápolónő valószínűleg észrevette a kisebb sokkot a túloldalon, megint megszólalt. - Kérem nyugodjon meg, az apja állapota stabil, Hatake-san. Nem lesz semmi gond. Vegyen pár nagy levegőt, rendben?

Kakashi végül így tett, és ez tényleg segített, de még így is alig hitte el, ami a tudomására jutott. Olyan volt ez most, mintha visszacsöppent volna a valóságba, amit annyi ideje került már, ráadásul a lehető legrosszabb módon...

Megmasszírozta a halántékát, sóhajtott egyet, majd felült a kanapén.

- Az... apám kéri azt, hogy menjek be hozzá? - kérdezte halkan, hangja erőtlen volt és szinte remegő.

- Természetesen! A telefonszámát is ő adta meg. Viszont a doktor úr is szeretne önnel beszélni.

- Értem... Akkor ma délután ott leszek.

- Rendben! Most nem szeretne beszélni az édesapjával? Oda tudom neki adni a telefont-

- N-Nem, majd személyesen... Köszönöm, viszhal. - És letette.

Kakashi még hosszú-hosszú percekig ült a kanapén, próbálta felfogni, ami történt. Lassan előrehajolt, az arcát a tenyereibe temette, érezte, hogy a szemeit csípni kezdik a könnyek... - A francba, papa...

Más egy kérdés nélkül rohant volna a kórházba egy ilyen telefonhívás után, de Kakashinak ez nem volt ennyire egyszerű. Ő és az apja... A történet már régi volt és nagyon fájó. Most úgy érezte, hogy ez csak a karma lehet...

Lassan sikerült összeszednie magát, és visszament Obitohoz a hálószobába. Azt várta, hogy már biztosan ébren lesz, de nem így történt - az Uchiha visszaaludt és Pakkunt ölelve durmolt még mindig. A kutya viszont az ajtó hangjára felriadt, és már szaladt is Kakashihoz, aki felvette őt a karjaiba. Halkan Obito mellé lépett, aki még mindig nem ébredt fel, és finom puszit nyomott a tincseibe, majd egy hang nélkül elhagyta a szobát, hiszen Pakkunt le kellett vinni sétálni. Nem is volt baj... Csak úgy zsongott a feje, jobb volt kiszellőztetni.

És új rééész! Hehe el se hiszem, hogy ilyen hamar. Sajnos megint elrontottam a hangulatot benne, dehát ez a lételemem...
Aki követ instán vagy tumblrön az valszeg tudja, hogy Kakashi apukája, Sakumo a kedvenc karakterem már nagyon régóta. Egyszerűen be kellett hoznom a sztoriba 😭💖 Nem lesz egyszerű, de majd meglátjátok.

Kommentért és csillagért puszi 💖🫂

(2024.05.17.)