Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

9. Csak hagyd

Obito gyakorlatilag megmoccanni sem volt képes, miután Kakashi csak úgy a semmiből fogta és magához szorította őt - annyira idegen érzés volt és mégis ismerős. Először még a levegő is beléfagyott, nem jutott se szóhoz, se semmihez, csak ült ott, mint akit lesokkoltak, de valamilyen értelemben ez is történt... Mind a mozdulat, mind a másik szavai nagy benyomást tettek rá, folyamatosan ott cikáztak a fejében.

"Engem érdekelsz... Nem akarlak téged is elveszíteni..."

Nem értette, nem volt képes ép ésszel felfogni, miért mondta ezeket a Hatake, és hogy miért tette azt, amit. Próbált magára parancsolni, hogy lökje már el, de egyszerűen nem ment volna neki - bármennyire is akarta gyűlölni az érintését, nem ezt érezte, sőt... Ha magába nézett, az igazság az volt, hogy minden körülmény ellenére helyesnek tűnt, jónak. Csak... Jól esett neki ez az apró kis törődés, és ezt magának sem tudta letagadni. Az esze azt súgta neki, hogy ez egy borzalmas dolog, mégis hogyan élvezheti annak az ölelését, aki miatt Rin... De tényleg miatta volt? Ezt a kérdést már a szíve tette fel, és hiába próbált elbújni előle, be volt szorulva az erős karok közé, amik pont jól illettek köréje, és már amúgy is olyan régen ölelte meg őt bárki is...

- Miért küzdesz értem? - suttogta fáradtan Obito a másik fülébe, ahogy az elméje kezdte feladni a harcot azzal a temérdek sok hazugsággal, amibe éveken át temetkezett. - Hiszen tudod, hogy gyűlöllek...

- Akkor csak tolj el, és elfelejtjük ezt.

Az Uchiha azonban nem tudta megtenni, pedig talán ez volt az utolsó lehetősége rá, de... A karja nem mozdult, sem a törzse, ugyanúgy maradt, ahogy eddig is, annyi különbséggel, hogy az állát óvatosan a másik vállára tette, ezzel gyakorlatilag eltörölve mindenfajta kételyt, ami eddig körülöttük lebegett. Nem utálta Kakashit - még ő maga is egészen megijedt attól, hogy ezt képes volt elfogadni.

A szürkehajú csak várta, hogy Obito ellökje, hiszen kijelentette, hogy gyűlöli. Igazából nem hitte, hogy hazudna, csak azért nem engedte el magától, mert túlságosan jó érzés volt őt ölelni, és egy apró része reménykedett is benne, hogy amit mondott, az mégsem volt igaz. Aztán egyszer csak megérezte a másik állát a vállára simulni, és még a szíve is kihagyott egy ütemet, annyira meglepődött - természetesen örömében. Erre egy kicsit szorosabban vonta magához a feketehajút, aki még mindig nem ellenkezett egy cseppet sem, de megszólalni sem szólalt meg - bár nem is volt rá szükség. Kakashi ennyiből is értette, hogy mi az igazság.

Talán egy percig, ha tartott köztük az ölelés, aztán a Hatake végül csak elengedte a másikat, aki most lesütötte a szemeit. Már nem sírt, egészen nyugodtnak tűnt, de azért valamennyi idegesség kiült az arcára, amit Kakashi végülis megértett.

- Szeretnél egyedül lenni, Obito? - Végül csak ennyit kérdezett tőle, hogy oszlassa a kínos csendet, ami beállt a levegőben. Az Uchiha válasza viszont teljesen váratlanul érte őt.

- Nem. Inkább... Maradj. - Még mindig nem nézett fel, de lassú mozdulatokkal visszahelyezkedett fekvésbe, a takarót az álláig felhúzta, fázni kezdett egy kicsit, ahogy a másik testmelege eltűnt a közvetlen közeléből. Nehéz volt ezt mondania Kakashinak, de mostantól fizikai képtelenségnek érzett volna minden hazugságot, így pedig nem volt más választása. Őszintén... Egy kicsit melengette a szívét, hogy tíz év különlét, a bántó szavak, amiket hozzávágott, amiket vele éreztetett... Mindezek után Kakashi mégis akarja őt az életében. Pedig már nem is ismerik egymást, hiszen ennyi idő elteltével mégiscsak mások lettek, és ő ugyanúgy harcol érte, mintha egy nap sem telt volna el. Ezek miatt érezte most vele magát biztonságban, elfeledve azt, hogy egészen idáig a Hatake volt az, akinek már a látványa is az őrületbe kergette őt. Talán már megőrült, ki tudja... De a tények magukért beszéltek, és Obito most altató nélkül sikeresen álomba merült, bár talán csak a sokkhatások és a mentális és fizikai fáradtság miatt - viszont kétségkívül teljes nyugalomban hunyta le a szemeit.

***

Körülbelül két hétig tartották bent Obitot a kórházban, hiszen rengeteg sokkot kapott a teste a túladagolástól, biztosra kellett menniük, hogy minden kiürült és nem lépnek fel további mellékhatások, rohamok, bármi. Szerencsére minden jól alakult, és a fiatal férfi is kezdett a két hét alatt egy kicsit tisztábban látni, olyan volt, mintha felszállt volna a lelkéről a sötétség egy részre, ami az utóbbi időben kiszipolyozta belőle minden életerejét - és mindez a legnagyobb valószínűséggel Hatake Kakashinak volt köszönhető. Ezt Obito megint csak nehezen emésztette meg, de egy idő után rá kellett jönnie, hogy a másik jelenléte sokat segített neki épnek maradni fejben, kicsit megfeledkezni azokról a dolgokról, amik a fájdalmakat okozták neki. Kakashi a lehető legtöbb időt töltötte vele, egyre többet is beszélgettek, ami idáig egyáltalán nem volt jellemző, hisz' Obito minden kontaktust elutasított. Most azonban mintha egy száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, minden megváltozott a felfogásában... Akarta, hogy a Hatake vele legyen, hogy beszéljenek, akár arról is, hogy milyen volt az ebéd, bármi jó volt neki. Hirtelen a semmiből hatalmas vágy tört fel benne aziránt, hogy megismerje őt, és emellett az is megmaradt, hogy segített neki a közelsége nyugodtnak maradni. Már egy kicsit kezdett hálás lenni az életnek, hogy visszaadta őt neki... És ehhez csak egy ölelés kellett.

- Obito, nem szeretnél majd kimenni sétálni, ha végre hazaengednek? - szólalt meg Kakashi egy délután folyamán, éppen az Uchihánál időzött, bár most nem beszélgettek, csak támaszt nyújtott neki azzal, hogy ott volt vele, közben egy könyvet olvasgatott. Felnézett belőle, kereste a fekete szemeket. - Tudod mennyit szajkóztam már, hogy jót tenne.

- Tudom... - Obito hangosan felsóhajtott, bizonytalanul a másik tekintetébe nézett, nem tudta, mit is akar igazán. Talán tényleg nem lenne rossz, de... A teste...

- Csak meg kéne próbálnod. Ha útközben meggondolod magad, megígérem, hogy azonnal visszafordulunk.

- Hát, ha adsz egy maszkot, úgy adok neki egy esélyt. - Tudat alatt emelte fel megmaradt kezét az arcához, kitapintotta rajta a mély hegeket. Olyan... Undorító...

- Ha ez az egyetlen feltételed, szíves örömest... De tudd, hogy nincs semmi baj az arcoddal. Csak érdekesebb lett, hidd el nekem. - Kakashi egy kissé sajnálkozva figyelte a másik elszomorodott ábrázatát. Bárcsak többet tehetett volna azért, hogy jobban érezze magát.

- Te ezt mondod, de azt ne tagadd, hogy az emberek nagy része megijedne, ha meglátna engem. Szörnyetegnek látnának. - Ökölbe szorult a kézfeje, ahogy kimondta azt a szót.

Szörnyeteg.

Ő is ezzel a jelzővel illette Kakashit, és közben... Talán végig ő volt az igazi szörnyeteg, most pedig már úgy is néz ki. A sors fintora, mondhatni.

Köszi az olvasást, visszajelzésekért örök hála ❤️ (most nem írok kisregényt így a végére, halálos fáradt vagyok 🤣)

2021.10.24.