Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

21. Nézlek és nézlek

Amellett, hogy Obito és Kakashi számára olyan volt az elkövetkezendő időszak, mint egy többnyire tökéletes álom, érdekes élménynek, sőt, amolyan kísérletnek tűnt néha, ami köztük folyt. Nem azért, mert ne lett volna komoly - az volt. Nem mondták ki, de mindketten kapcsolatként tekintettek erre, egymásra pedig partnerként, és ezt érezték is, nem volt ebből gond. Megvolt a bizalom, az elég mély kötelék, de... Mivel egyikőjük sem volt túl tapasztalt, sokszor akadtak érdekes szituációk - hol viccesek, hol furcsák, hol idegölőek.

Kakashi a testiekben volt jártasabb, neki már volt dolga az évek alatt pár férfivel, de a kölcsönös érzelmi kötődést soha nem tapasztalta meg. Ellenben Obitoval, akinek bár csak egy kapcsolata volt, Rin, sokkal jobban ki tudta fejezni, amit érzett, most, hogy túljutottak az első lépéseken. A Hatake sokszor érezte magát tehetetlennek, nem tudta, mit hogyan mondjon, hogyan éreztesse Obitoval, hogy barátságon túl is különleges, több annál. Szeretett volna bókolni, dicsérni, szerette volna, ha szeretve érzi magát, de olyan nehezen jelentek meg a megfelelő szavak a szemei előtt. Mindig túlgondolt mindent, és a végén egészen gondterhelt fejet vághatott ilyenkor, mert az Uchiha sokszor kérdezte meg, hogy minden rendben van -e.

A feketehajú pedig látta, hogy Kakashi küszködik, de nem szólt bele, hagyta, hadd találja meg az útját maga - nem vallotta volna be, de egy kis bosszúvágy is vezérelte, amiért a másik olyan keveset engedte a nadrágjába... Bár hamar elmúlt a kezdeti lángolás, azért kettejük közül az Uchiha volt az éhesebb fajta, és ez jó néhányszor meglátszott. Viszont szinte minden nap együtt fürödtek, és ha nem is végződött az összes alkalom úgy, ahogy az első, Obito hálás volt mindegyikért, egyszerűen csak szeretett a Hatakéval relaxálni a forró vízben és semmiségekről beszélgetni, hogy aztán mind a ketten bealudjanak a párás levegőtől.

Kicsit vicces volt, hogy pont ő akart folyton határokat átlépni, amikor pont neki nem volt annyi fogalma sem egy két férfi között lévő kapcsolatról, mint Pakkunnak. Sokat kellett tanulnia, de hamar fejlődött, és Kakashi őszintén élvezte, hogy a másik sokszor mennyire béna a magabiztossága ellenére. Tanítgatni is szerette, szerencséjére Obito mindenre nagyon nyitott volt, szinte alkalomról-alkalomra tudták lépni a szinteket, és még a bénultsága sem akadályozta őket, sőt, ha lehet ilyet mondani, csak érdekesebbé tette az élményt.

***

A Hatake elhatározta, hogy el fogja vinni Obitot egy... randi-szerűségre. Ha már olyan borzalmas volt szavakkal elmondani neki, hogy mennyire odavan érte, akkor legalább ezzel ki tudja mutatni, és remélhetőleg az Uchiha értékelni is fogja.

Persze azt ő nem tudta, hogy Obitot a legkevésbé sem zavarta a verbális esetlensége, megértette őt testbeszédből és félszavakból is. Neki nem kellett szerelmes levél, vers, vagy beszéd ahhoz, hogy tudja, mit érez Kakashi, pont elég volt az, amit kapott tőle - de ezt nem mondta volna el neki, élvezte nézni, ahogy erőlködik.

Már voltak kint egy pár sétán, szóval nem okozott neki lelki megerőltetést, amikor a Hatake bejelentette a mai programjukat: a naplemente megtekintése a konohai sziklafal tetejéről, majd csillagnézés ugyanott. Kakashi szájából egyszerűen abszurdan hangzott ez az ötlet, pont, mintha egy romantikus filmből vette volna ki, hozzá képest ez nyálas volt, de a feketehajú nem ellenkezett egy pillanatig sem, csak visszafojtott egy halk nevetést és örült, hogy Kakashinak ilyen kedvességek jutnak az eszébe. Na meg, annak ellenére, hogy már egy pár éve itt élt, valahogy még soha nem sétált el a kilátóba, pedig biztosan tetszett volna neki.

- És hogyan is tervezel te engem feljuttatni oda?

Már az autóban ültek, Kakashi vezetett, Obito hátul üldögélt a kerekesszékében Pakkunnal az ölében, és mosolyogva nézett ki előre az ablakon - plusz a másikat zaklatta jobbnál-jobb kérdésekkel.

- Feltollak. Van járda - vont vállat a Hatake, a tekintetét nem választotta el az úttól egy pillanatra sem. Obito erre felkuncogott.

- El fogsz fáradni, hosszúnak tűnik az a lejtő odalentről a városból...

- Szerintem meg tudom oldani, ne aggódj.

- Nehogy aztán megerőltesd magad, még a végén végelgyengülsz nekem és újra kell élesztenem téged mindenki szeme láttára a naplementében...

- Nem tartok ettől a veszélytől, Bito.

Igen, egy ideje becézni kezdte... Természetesen először az Uchiha szinte kigúnyolta érte, de aztán letisztázta a dolgot és megnyugtatta, hogy tetszik neki, csinálja nyugodtan. Kakashi pedig így is tett.

- Pedig tarthatnál, mert ha kiütöd magad, azt csinálok veled, amit akarok...

- Miért szeretsz mindig azzal játszani, hogy elmenjen a kedvem az együttalvástól? - Most az egyszer hátrapillantott a tükörben Obitora lefáradt szemekkel.

- ...oh nézd, megjöttünk! Siess, a végén még lekéssük!

Kakashi csak sóhajtott, de belül örült a társa energikusságának. Egy hónapja még szinte kész roncs volt, célok és életkedv nélkül, most meg mintha kicserélték volna... És jó érzés volt, hogy a változásnak igazából ő az oka. Miatta volt Obito még életben, és most miatta volt boldog.

Hamar kiszedte őt a kocsiból, a székre akasztotta a hátizsákjukat, tartalma némi víz és egy kis rágcsálnivaló. Pakkun már a földön körözött, a pórázt az Uchiha fogta és próbálta kordában tartani a kis ebet. A szürkehajú megnyomta a slusszkulcson a megfelelő gombot, az autó bezáródott, és indulhattak is el felfelé.

A végén Obitonak és Kakashinak is igaza lett az úttal kapcsolatban. Volt járda, egész jó minőségű, viszont tényleg hosszú is volt és kimerítő, egy idő után a feketehajú hallotta maga mögött a másik szapora pihegését, mire elmosolyodott a maszkja mögött - ezt az egy dolgot nem tudta levetkőzni. Kakashi előtt már semmi gondja sem volt az arcával és a hegeivel, de ha kimentek, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a nyomasztó gondolataival, úgyhogy mindig felvette a maszkot, hogy eltakarja magát a kíváncsiskodó szemek elől. De hála istennek rossz érzése ezen túl nem volt, tudta, hogy senki sem lát eleget az arcából a sapka és a maszk miatt, ez pedig elég volt hozzá, hogy ne stresszeljen.

Az utolsó pár száz métert egy kicsit meg kellett húzniuk - vagyis Kakashinak -, a Nap vészesen közelített a horizonthoz minden eltelt perccel. A Hatake tényleg oda akart érni időben, nem akarta semmivel sem elrontani ezt az estét, akkor is, ha csupán csak egy esetlen kis próbálkozás volt egy randira, és még közhelyes is... De neki akkor is sokat jelentett, és szerette volna, hogy Obito átélhesse ezt az élményt, hiszen olyan régóta esélye sem volt igazán gyönyörködni a természetben.

Végül csak sikerült elérniük a tetőt, és egy kisebb fennsík terült el a szemük előtt, nem olyan messze fák jelezték az erdő kezdetét, jobbra pedig egy igazán maradandó látvány fogadta őket. Kakashi odatolta Obitot a korláthoz, ami pont olyan magas volt, hogy az Uchiha rákönyökölhetett, és úgy nézett le az alattuk elterülő városra. Az épületekre narancsos-sárgás fény vetült, az ablakok csak úgy csillogtak, a távolban pedig éppen ebben a pillanatban érintette meg a fényes folt a látóhatár végét. Gyönyörű volt.

Egyikőjük sem szólt egy szót sem. Obito az állát a karjain pihentetve nézte végig, ahogy a napszak egyik pillanatról a másikra megváltozik, és egy ideig Kakashi is ugyanezt tette, de aztán oldalra nézett, és inkább az Uchihát figyelte, az arca apró rezdüléseit, csillogó szemeit, halványan ívelő ajkait. Valami oknál fogva lehúzta a maszkját heges arcáról, és a szürkehajú most igazán hálás volt neki ezért, hiszen így láthatta őt - számára ez a látvány sokkal többet ért, mint amiért mindenki feljött ide, az ormok tetejére. Még itt is csak őrá tudott figyelni, és nem érdekelte egy apró pillanatig sem, hogy lemaradt a naplementéről, mert valami sokkal szebbnek lehetett így szemtanúja.

(2022.03.05.)